Rozán Eszter kritikája.
Az igazság? Ugyan! – Légrádi Gergely Énis, teis című új darabja a Weöres Sándor Színházban
Fájdalmasan húsbavágó Légrádi Gergely új darabja, az Énis, teis. Húsbavágó, mert annyira mai, annyira rólunk, a mi világunkról szól, és fájdalmas, mert kiváló parabolája a post truth, vagyis az igazság utáni korszaknak, amikor egyáltalán nem az számít, hogy mi az igazság, sőt, a korszak megkérdőjelezi, hogy egyáltalán létezik-e igazság, egyedül csak az a fontos, hogy maguk az emberek mit gondolnak egy-egy eseményről, és hogyan értelmezik azt. A Metoo mozgalom nyomán készült színmű alaphelyzete a következő: Egy negyvenes házaspár párterápiára jár, szeretnék megmenteni kihűlt, örömtelen és gyermektelen házasságukat. Az egyik alkalmon felszínre kerül egy titok, a nőnél, aki régebben hivatásos táncos volt egy együttesnél, nagy tekintélyű mestere durván átlépett egy határt a próbateremben, 13 évvel ezelőtt. Kettesben, éjszaka, tanúk nélkül. A hangsúly a „kettesben, tanúk nélkül"-ön van. Utólag, pláne hosszú évek múltán, ki dönti el, mi történt ott? A való életben bőven találunk arra példát, hogy vezető pozícióban lévő személyek visszaélnek a hatalmukkal, és szexuálisan zaklatják a rájuk bízott nőket, ugyanakkor nemegyszer az ellenkezője is előfordult már, hogy valaki bosszúvágyból vagy féltékenységből vádolt meg valakit, jóllehet nem történt semmi. A post truth korszakban a média szerepe is megváltozik, már itt sem a hitelesség, a tényekre alapozott tájékoztatás áll a középpontban, hanem a nézettség, a kattintások száma. Egy hír addig érdekes, amíg sokan nézik, lájkolják, aztán miután a szenzációerejét elveszítette, már a kutya sem törődik vele.
A darabban lévő újságíró (Kelemen Zoltán) jól tudja ezt, és ki is mondja, az olvasó borzongani akar és vért akar, és erre okítja a tanítványát (Nagy-Bakonyi Boglárka) is. A három részre osztott színpadon három páros jelenik meg három helyszínen, középen a szerkesztőség az újságíróval és a gyakornokával, jobb oldalon a táncosnő (Csonka Szilvia) és a férje (Némedi Árpád) otthona, bal oldalon pedig a koreográfus (Horváth Ákos) és a felesége (Bálint Éva) lakása. Mindig az a szín kerül előtérbe, ahol éppen az események zajlanak, ám egy idő után, mivel minden mindennel összefügg, és a tetteink következménye elől nincs menekvés, a három részre tagoltság egyetlen egésszé olvad össze. Az újságíró célja tehát az, hogy minél nagyobb nézettséget szerezzen az újságcikkeknek és a lapnak, bármire képes, hogy ezt elérje, az sem riasztja vissza , ha ehhez embereken kell átgázolnia. Kelemen Zoltán kiválóan alkalmas erre a szerepre, rendkívül élethűen jeleníti meg a felsőbbrendűségének tudatában lévő magabiztos, megkérdőjelezhetetlen, ellentmondást nem tűrő, olykor gunyoros főnököt, Nagy-Bakonyi Boglárka pedig ugyanolyan jól játssza a kissé naiv, a szakmai etikában még hívő gyakornokot, míg őt is el nem csábítja az újságírással járó hatalom mámora, és rájön, hogy manipulálni lehet az információkat.
Csonka Szilvia és Némedi Árpád párosa szintén nagyszerű választás, élethűen tárják elénk az események hatására nemcsak a kettejük kapcsolatának dinamikájában, hanem a személyiségükben bekövetkező változást is. A férj, feldühödik azon, hogy egy olyan korai trauma mérgezi meg a házasságát, aminél ő maga a közelben sem volt (hiszen nem is ismerték még egymást), ezért elhatározza, ha már akkor nem tudta megvédeni a nőt, akit szeret, majd most kezébe veszi a dolgokat, és bosszút áll a számára ismeretlen férfin. A bosszú viszont nem jó tanácsadó, a fagyi visszanyal, vagyis rajtuk is ugyanúgy csattan az ostor, a nyilvánosság ítélkezése elől ők sem menekülhetnek. Ahogy nyomon követjük a darabot, egyre mélyebb rétegek tárulnak elénk. Egy szexuális zaklatásnál nemcsak az áldozat sérül meg, hatással van a környezetére is, még akkor is, ha hallgat róla, és bármennyire is felejteni próbál, akkor is befolyásolja a jövőjét, sorsának alakulását. De vajon csak fizikailag lehet bántalmazni valakit? Mi van a verbális abúzussal, vagy azzal, amikor a másik személyiségét nyomjuk el, és nem hagyjuk levegőhöz jutni? Melyik a rosszabb, melyik mérgezi meg jobban a másik életét, egyáltalán össze lehet hasonlítani a különböző bántalmazási formákat? Hogyan képes a bántalmazott együtt élni a múltjával? Jó-e, ha megbolygatják, azt, ami elmúlt? A táncosnő jellemének változásában nyomon követhetjük ezt a folyamatot, Csonka Szilvia érzékletes előadásában.
A bántalmazás a bántalmazóra és családjára is kihat, amit jól szemléltet Horváth Ákos és Bálint Éva párosa. A koreográfus helyzete sem könnyű, Horváth Ákos jól érzékelteti ezt. Bármennyire is nyugodtnak mutatja magát, nem reagál a vádakra, belül mégis forrong, ami később ki is tör belőle. Bálint Éva a bántalmazó feleségeként azt a dilemmát tárja elénk plasztikusan és elgondolkodtatóan, hogy vajon ilyen esetben kinek higgyen a feleség vagy a hozzátartozó? Meddig terjedhet a bántalmazottnak kikiáltott férj iránti lojalitás? Elérkezik-e az a pillanat, amikor meg kell védenie a gyerekeket?
Post truth-i az ügyvéd (Szabó Róbert Endre) viselkedése is. Azt várnánk, hogy egy ügyvéd az igazság kiderítése mellett kötelezi el magát, ám ez nem így van, az igazság az ügyvéd számára sem lényeges, csak az, hogy az ügyfele mit akar, és a továbbiakat már az határozza meg. A darabban Szabó Tibor hangját is hallhatjuk, a tulajdonos szerepében.
A darab Göttinger Pál rendezői munkáját dicséri, jó a szereposztás, a cselekmény végig leköti a nézőt, sőt, nemcsak leköti, hanem magával ragadja, legalábbis engem magával ragadott, annyira, szinte együtt lélegeztem a szereplőkkel, és izgatottan vártam a végkifejletet. Az előadás zsigerekig hatoló, olyan, ami tovább dolgozik az emberben. Szükség van ilyen darabokra is, amikor igazi mélységekig hatoló katarzist élünk át, hogy szembe tudjunk nézni önmagunkkal és a világgal.
forrás: http://vaskarika.hu/
