Ivánovics Bea emléke a régi bárkás Tengeren-előadásról

Most, hogy hirtelen ilyen drámaivá vált a helyzet körülöttem, időszerűnek tűnik, hogy lerántsam a leplet egy minden bizonnyal sokak kíváncsiságát birizgáló titokról: vajon hogyan nézhet ki az egyik legtöbbet forgatott szövegkönyv, azaz egy „ügyelői példány” több mint 5 év használat és 86 előadás után? (Az ügyelői példány az ügyelő létfontosságú kelléke, az a megjegyzésekkel és instrukciókkal ellátott szövegkönyv, amiből a színházi előadást alkalomról alkalomra levezényli.)

Életem meghatározó évtizede volt, amit a Bárka Színházban töltöttem, de arra csak az utóbbi időkben döbbentem rá, hogy milyen sokat tanított nekem ez az időszak magáról az írásról is. Conor McPherson Tengeren című darabja – ami az egyik első munkám volt asszisztensként és ügyelőként – többek között például ezt: attól, hogy valami fölöslegesnek tűnik, még nem biztos, hogy ki kell húzni. 

Cselekményét tekintve egy nem túl akciódús műről van szó: négy lecsúszott, alkoholista, ír fazon dumálgat és kártyázik karácsony estéjén, párszor elrohannak „csöveseket verni”, vagy veszekednek egyet, aztán dumálnak, kártyáznak és persze isznak tovább. Oké, egy adott ponton csatlakozik hozzájuk maga az ördög, de ő se nagyon csinál egyebet, mint hogy együtt dumálgat, kártyázik (és iszik) a kis csapattal. És mégis, három óra (olykor fölöslegesnek tetsző) dumálgatás és kártyázgatás után végül az előadás összeáll a legcsodálatosabb és legmeghatóbb megváltástörténetté, amit valaha láttam.

Több mint öt évig játszottuk ezt a darabot, nyolcvanhat előadást élt meg. Az ügyelői példány, ami eleinte olyan makulátlan, rendezett és ártatlan volt, mint egy pályakezdő ügyelő lelke, az évek során pecsétes, összefirkált és -jegyzetelt, megtépázott valamivé lett. Szeretettel őrzöm.