Operabeavató / Magyar Zene Háza
László Ferenc
Dinyés Dániel és Göttinger Pál Operabeavatóján oly felhőtlenül szórakozunk, hogy jószerint eszünkbe sem jut a kérdés: vajon tényleg rászorulunk bárminő beavatásra a Bohémélet kapcsán? LÁSZLÓ FERENC ÍRÁSA.
Persze legalább ennyire legitim lehet az a kérdés is, hogy rászorul-e az Operabeavató az újabb sajtómunkási dicséretekre? Hiszen elenyészően kevés olyan kulturális vállalkozás akad hazánkban, amelyről ily szembeötlő, lelkes (és nem mellesleg: indokolt) egyöntetűséggel állapítja meg kezdetektől mindmáig a civil jegytulajdonos és a bennfentes szakmabéli egyaránt, hogy nagyszerű, hiánypótló és felvillanyozó hatású. Dinyés Dániel eredetileg Ascher Tamással, majd immár jó ideje Göttinger Pállal közös sorozata ugyanis azt adja, méghozzá tékozló bőkezűséggel, amit hagyományosan és sajnálatos módon az operától nemigen szokás várni: felszabadultan derűs, élményközpontú és szikrázóan okos mulatságot. Olyan esteket, ahol a zenei és színpadi elemzés rendre megvilágító erejű és életbe vágó játéknak bizonyul, egyként ráébresztve közönséget és előadókat arra, hogy az opera mégiscsak az emberiség legizgalmasabb közös vállalkozásainak egyike.
Újólag ez derült ki az Operabeavató idei Bohémélet-évadának második estéjén is, s hozzá még ráadásul néhány ugyancsak jó ideje tudott, ám ettől még esetről esetre örömmel észlelt sajátlagos, személyes erény. Például és kiválólag Dinyés Dániel élőszóban és a zongorajátékában is felette meggyőző tudása, humorérzéke és ügyszeretete, amelyhez rendszerint két alapérzés társul: egy fent a pódiumon, egy pedig lent a nézőtéren. Az előbbi Dinyés fölényérzete, amely teljességgel indokolt és sohasem zavaró, még ha olykor mondandójának egyik-másik elemző fordulatából ki is hallható az „ezt már igazából csak én értem” meggyőződése. A nézőtéri közérzület alsó szólama pedig alighanem az értetlen sajnálkozásé: hogyhogy nem kerül a budapesti zenei-zenés színházi közegben a maga méltó és megillető helyére ez a sokoldalú tehetség? Mi lehet a magyarázata annak, hogy Dinyés Dániel számára úgy istenigazából e remek, ám művészi szempontból mégis másodlagos jelentőségű produkciósorozat kínálja a legtöbbet a nyilvános elismertség terén? S ami még fontosabb: nem lehetne változtatni ezen?
Az Operabeavató másik sztárja, Göttinger Pál kétszeresen is másfelől közelít a maga szerepköréhez: egyrészt értelemszerűen a zenei elemzés helyett színpadi szempontokat érvényesít, másrészt határozottan többet ad a privát személyiségéből. Benne egy egészen pompás, a hazai mezőnyt nagyjából lelépő standupos veszett el – írnám, ha nem lenne nyilvánvaló, hogy Göttinger nagyobbára maga is szóló standup-fellépésnek tekinti a szereplését. „Magánszáma” a Bohémélettől és az Operabeavató egészétől függetlenül is megáll: olyan virtuóz elegyítésben kapjuk tőle a nosztalgiát és az öngúnyt, az átélhető hétköznapi lúzerséget meg az élet kis töréspontjait felmutató bölcsességet, hogy az a műfaj nemzetközi nagyságait idézi. A színre kerülő jelenetkék beállítása ehhez képest könnyed, szinte súlytalan játék, amelyben a humor kevésbé elegáns, ám ettől még éppoly nélkülözhetetlen regisztereinek, a blődségnek és a bohóckodásnak is bőven jut hely és szerep.
Különösen így volt ez október 25-e estéjén, amikor a Bohémélet első felvonásának két összenyíló csoportos jelenete került terítékre: Schaunard érkezésétől Benoît betoppanásán és kidobatásán át egészen addig, amíg Rodolphe vagy Rodolfo (erről később!) egyedül nem marad a színen. Horváth István, Sándor Csaba, Erdős Attila, Pataki Bence és Kiss András mindahányan gyors reagálókészségük és öntevékeny játékkedvük teljében vették és adták egymásnak a lapot: bohóc-, sőt ripacsvérüknek engedve, teljesen helyénvaló módon. Annál is inkább, hiszen amint az el is hangzott ezen az estén, a bohémek egymás közötti színpadi játékainak tradicionálisan igen magas a komikumfaktora: túlhabzó belsős mókák révén csakúgy, mint egyenesen a publikumnak szánva. Vagyis a lakbértartozást behajtani érkező Benoît megnevezheti magát akár Béla bá’-ként is, még ha ez a poén másodszori, majd harmadszori hallásra éppúgy számottevően veszít is a hatásosságából, mint a mondott szerepet ez alkalomra betanuló Kiss András elakadásainak rámenős túljátszása.
Rodolphe/Rodolfo, tudjuk, végül azért marad egyedül a színen, mert neki még írnivalója van, mielőtt ő is elmenne a Momus kávéházba. Dinyés Dániel ezzel kapcsolatban okkal hívta fel a figyelmet arra a beszédes tényre, hogy a tenor az olasz eredetiben cikket lekenni marad otthon – és nem verset költeni, ahogy a librettó magyar fordításában áll. És tényleg, mennyivel hétköznapibb, földszintesebb és szánalmasabb, ha az derül ki a Bohémélet férfi főszereplőjéről, hogy karácsonyeste újságcikket ír. (Habár meglehet, ennek teljes mélységű átérzésére csupán az életvitelszerű firkászok képesek.)
De ha már a szövegelemzésnél járunk, voltaképp ez az egyetlen olyan terep, ahol elvétve tévedésen lehet érni Dinyéséket – és ily rendíthetetlenül remek és népszerű produkció kapcsán talán ezt sem bántó egyszer megemlíteni. Így volt ez a Bánk bán esetében is, amidőn (legalábbis a téma első, szentendrei pertraktálásakor) Erkel zeneszerzői intenciójának értelmezése többször is olyan szövegrészlettel, megfogalmazással kapcsoltatott össze, amely vagy fél évszázaddal a komponista halála után került be a mű anyagába. Most pedig a már emlegetett Benoît-ról hangzott el jószerint folytatólagosan, hogy házmester – jóllehet e mellékalak Puccininél csakúgy háziúr, vagyis tulajdonos, akár Henry Murger alapműveiben. (Egyébként az olasz librettóban arról sem esik szó, hogy a felesége felszarvazná Benoît-t.)
Itt említhető egyébként az est két fele között felsejlő megosztottság, amelynek hajszálrepedésnyi jele az volt, hogy Dinyés és Göttinger következetesen másként nevezte meg a Bohémélet tenorszerepét: az egyikük Rodolfónak, a másikuk Rodolphe-nak. S miközben ez önmagában inkább csak a szöszölésre hajlamos fiókfilológusok számára bírhatott jelentőséggel, ám azt a felhőtlenül és tartalmasan szórakoztató előadás során is észlelni lehetett, hogy újabban mintha nőne a távolság az Operabeavató két része, vagyis a Dinyés, illetve a Göttinger által dominált fele között. Úgyannyira, hogy október 25-én a meghirdetés „beszélgetős” kitétele jószerint megalapozatlannak tetszett. Az osztályon felüli élményt mindazonáltal ez sem csorbíthatta, hiszen legyen szó monológról vagy dialógról, mi váltig boldogan hallgatjuk e két kivételesen okos és valósággal nyilvános megszólalásra termett férfiút.
forrás: https://revizoronline.com/
