Gyógyír a sebekre - Benedek Miklós sikerekről és bánatokról, a tanítás öröméről, az őszinteség következményeiről és hamis kritikákról
A Kossuth-díjas színész, rendező, egyetemi docens már több mint ötven évet töltött el a pályán. Évtizedekig játszott a Nemzetiben és a Katona József Színházban. A közönség rajong és aggódik érte. Az újonnan megválasztott Nemzet Színészével, Benedek Miklóssal beszélgettünk.
Szívből gratulálunk az elismeréshez, amelyről Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház igazgatója értesítette. De ha nincs Benedek Miklós, talán nincs Nemzeti Színház se. Ezt jól mondom?
– Ez azért túlzás, de valóban van egy ezzel összefüggő történetem… 1983-ban Gobbi Hilda 70. születésnapja alkalmából kitaláltam, hogy készítsünk egy összeállítást számára. Zsámbéki Gábor azt mondta, hogy jó ötlet, és rám bízott mindent. Sokan vállalták a fellépést, néhányan nem. Akkor zajlott a vita a Katona József Színház különválásáról, és többen haragudtak, hogy el akarják venni a Katonát, a Nemzeti akkori kamaraszínházát. Legalább negyven fellépő volt, az előadás este hatkor kezdődött, és éjjel egyig tartott. Gobbi ült a nézőtéren egy üveg konyakkal, a tűzoltó még azt is megengedte neki, hogy dohányozzon. Az előadás végén felhívtam Hildát a színpadra, elmondtam, hogy ez jutalomjáték volt, és a bevétel az övé. Miután megkérdeztem, hogy mit kezd a pénzzel, gondolkodás nélkül azt válaszolta, hogy a Nemzeti Színház alapkőletételére szeretné felajánlani. Akkor tudatosult bennem, hogy az egyik téglában én is benne vagyok. Részese lehetek annak, hogy felépül az új Nemzeti Színház – bár erre még várnunk kellett két évtizedet, hiszen Gobbi Hilda téglajegyakciója nem hozott sikert.
Budapest, 1946. szeptember 28.
Kossuth- és Jászai Mari-díjas színész, rendező, érdemes és kiváló művész, a Nemzet Színésze. 1969-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán Szinetár Miklós osztályában, majd a Nemzeti Színházhoz szerződött. Onnan 1983-ban a frissen alakuló Katona József Színházba ment, ahol húsz évig volt tag. 2002-től hat évig újra a Nemzeti Színházban játszott, azóta szabadúszó.
1992-től tizenöt évig tanított a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. A kilencvenes években a Magyar Színészkamara ügyvivője volt.
A főiskola után, 1969-től 14 évet töltött a Nemzetiben, 2003-tól még hatot, tehát összesen húszat. Milyen emlékeket őriz ezekről az időkről?
– Jókat és szomorúakat is. Nagyon sokat tanultam a Nemzetiben. Akkor még éltek olyan nagyágyúk, mint Major Tamás, Kállai Ferenc, Őze Lajos, Sinkovits Imre, Bessenyei Ferenc, Agárdy Gábor, Makláry Zoltán. Harmadéves koromban kerültem a Nemzetibe, ahol több darabban statisztáltam. Egy évvel később Both Béla leszerződtetett. Kezdetben remek szerepeket kaptam, aztán volt egy nagy űr. Írtunk egy könyvet Vajda Katival, jövő tavasszal jelenik meg, abban minden benne van. Részletesen mesélek a két Nemzeti Színházról – a Hevesi tériről és a mairól –, a Katona József Színházról, filmekről, tévéjátékokról. Azt is elmondom a könyvben, hogy többször eljöhettem volna a Nemzetiből, Zsámbéki vidékre hívott, Várkonyi Zoltán pedig a Vígszínházba, ahova nekem mennem kellett volna. Az volt az én igazi terepem, de azt szépen kihagytam. Nagy sikereim voltak ott vendégként, a Nórát százszor adtuk elő Eszenyi Enikővel és Hegedűs D. Gézával. Én voltam Rank doktor. Azt borzasztóan szerettem. 1200 ember nézte esténként.
Mi tartotta a Nemzetiben?
– 1972-ben megszületett Tibor fiam. Zsámbéki Kaposvárra hívott, de valahogy a vidéki színészet nem állt közel hozzám. Később többször rendeztem vidéki színházakban, és nagyon jól éreztem magam, de akkor nem akartam menni. Amikor Schwajda György a már felépített Nemzeti Színházba hívott, épp Szolnokon Komoróczyt játszottam Barta Lajos Szerelem című darabjában. Jól éreztem magam, ott rendeztem meg Molnár Ferenc A hattyú című darabját is.
Ami nagyon nagy siker volt.
– Hú, az igen. Törőcsik Mari, Hernádi Judit, Szacsvay László, Hollósi Frigyes játszották a főbb szerepeket, én két főiskolást vittem az osztályomból, Szávai Vikit és Szirtes Balázst. Szép előadás volt. A Nemzeti első évében Schwajda A vihart rendezte és elhívott Prospero szerepére. Nagy feladat volt, nem a legszebb emlék számomra, de még így is hetvenszer játszottuk, amiben persze az is benne van, hogy a közönség jött, és nézte az új színházat. Nehéz volt a próbaidőszak, Schwajdát folyamatosan a minisztériumba hívták, és sok probléma volt az új színpadi technikával is. A bemutató után az engem addig nagyon szerető kritikusok megírták, hogy Prospero borzasztó, nem is értik, hogy taníthatok a főiskolán, és hogy jön ahhoz Schwajda, hogy ezt megrendezze. Évekkel később találkoztam az egyik kritikussal – akivel addig jó barátságban voltunk, de onnantól kiírtam a noteszből –, aki elmondta, hogy megírta a kritikát, majd a főkritikus átíratta, mondván ezt a darabot nem lehet dicsérni. Ez így történt. Az igazat mondom, én nem hazudtam soha. Ha megkérdezik a véleményemet, akkor megmondom, hogy ne haragudj, ez nekem nem tetszik.
Az őszinteség sok problémát okozott a pályáján?
– Hát… nem mindenkinek tetszett. A „nem” sérti az emberek hiúságát. Az „igent” azt nagyon szeretik! A Katonában és a Nemzetiben is volt egy asztaltársaságunk, akikkel megbeszéltük a világ dolgait, elmondtuk a véleményünket az előadásokról. Aztán az valahogy „felszállt” az igazgatói irodáig. Alföldi Róbert, az akkori igazgató el is küldött a Nemzetiből.
Számított rá, hogy nem hosszabbítja meg a szerződését?
– Hogyne, igen. Erről mindig diplomatikusan beszéltem. Ha valakit megsértek, nem tudok aludni, és még akkor is, ha igazam van, felhívom, hogy beszéljük meg. Ő ezt soha nem tette meg. Megéltem ötven évet a szakmában, és mindenre emlékszem. Azt se szeretem, ha olyasmi jelenik meg, ami nem igaz. Most is azt írták, hogy amikor a Nemzet Színésze elismerést kaptam, elsírtam magam. Elment a hangom az örömtől, de az jobban tetszett nekik, hogy elsírtam magam.
Balázsovits Lajos helyére lépett, aki az osztálytársa volt. Milyen volt a kapcsolatuk?
– A főiskolán nagyon jó barátok voltunk, később eltávolodtunk egymástól, mert szétvitt minket a pálya. Sokáig nem is találkoztunk. Miután a Játékszín igazgatója lett, egyszer sem hívott fel. Furcsállottam, de én sem kerestem. Aztán leváltották, és Németh Kristóf lett az igazgató. Egyszer csak csöng a telefon. Mondom: „Szervusz Lajoskám, mi újság?” Elmesélte, hogy milyen beteg, kiderült, hogy ugyanaz a bajunk. Akkor nekem még nem volt ilyen erős a COPD-m. Onnantól kezdve csak gyógyszerekről, lélegeztető-gépekről, doktorokról beszélgettünk. Hullámzó kapcsolatunk volt. Ő a negyedik az osztályunkból, aki meghalt. Nem mondom, hogy nem félek.
Hogyan született a könyv ötlete?
– Egyik karácsonyra Albert fiamtól kaptam egy füzetet, hogy írjam le a gondolataimat. Mondom, én azt nem tudom. Aztán eltelt egy kis idő, és felajánlotta, hogy na, majd ő. De rájött, hogy annyira közel állunk egymáshoz, hogy ő sem tudja megírni.
Pedig ő író ember, több darabban dramaturgként dolgozott.
– Hogyne. Végül Vajda Kati elvállalta. Egy éven keresztül itt ült ennél az asztalnál a kütyüivel. Tüneményes volt. Vitatkoztunk, mondtam, hogy az ne legyen benne, mondta, de igen, mert az fontos, kihúztuk, visszatettük. Végül maradt 320 oldal képek nélkül. Most a fotókat válogatják hozzá. Rosszul írják az újságokban, hogy családregény, mert nem az. Az életemről, a pályafutásomról szól, és persze beszélek a családomról is. Mesélek a szüleim válásáról, hogy én anyámnál maradtam, pedig apámnál szerettem volna, a kisöcsémről, az amatőr korszakomról, a Ki mit tud?-ról, a főiskolai évekről, a Nemzeti Színházról, a Katonáról, közte a tévéjátékokról, más színházban történt szereplésekről, a visszatérésről a Nemzetibe, Prospero szerepéről. Mindent fotókkal, újságcikkekkel támasztunk alá. Beszélek apámról – akit a rádiókabaré révén az egész ország ismert, de számos színdarabban és filmben is alakított jelentős szerepeket –, az ő öngyilkosságáról, annak hatásáról rám, és az olimpiai bajnok vízilabdázó Tibor fiam haláláról. A betegségem is benne van.
Hogyan emlékezett az összes darabra, filmre, tévéjátékra?
– Minden megvan nekem itt a fiókomban. Anyám gyűjtötte a képeket, a kritikákat. Miután meghalt szegény, akkor ez abbamaradt. Egy ideig a feleségem gyűjtött össze mindent. Szép lassan jöttek vissza az emlékek egy-egy fotóról, újságcikkről.
Húsz év után azért ment el a Katonából, mert egyre kisebb szerepeket kapott?
– Nem. Azért, mert mint egy szerelem, elmúlt. Az első hét év eufórikus hangulatban telt el. Miután Székely Gábor távozott, még egy darabig jó volt, aztán egyre csökkent a lelkesedésem. Évekig gondolkoztam rajta, mindig húztam, halasztottam. Mégis csak egy jó színház, hová menjek innen? Aztán eldöntöttem, hogy szabadúszó leszek. Szakmai nyugdíjba mentem. Most játszom a Vígszínházban, az Orlaynál, a Hatszínben. Rendeztem és játszottam a József Attila Színházban, tavaly tavasszal volt Az imposztor bemutatója. Tíz előadás után levettük a darabot, mert beteg voltam, már nem bírtam. Novembertől a Vígszínházban újra műsoron a Játék a kastélyban, amiben már lassan százhetvenedszer alakítom Turait, az írót. Az kemény dió lesz. Ott van az asztalomon a példány. Minden nap simogatom, tanulom.
Sokan drukkolnak Önnek.
– Én is meglepődtem! Pesszimista ember vagyok, mindig tartom a három lépés távolságot az emberektől, de most őszintén meghat az a töméntelen szeretet, amivel körül vesznek. Nézze, ezt a levelet ma kaptam. Nyugodtan olvassa el.
„Tisztelt Művész Úr! Engedje meg…” Ez egy kézzel írt levél vidékről, gratuláció egy rajongójától. A betegsége hallatán is rengetegen aggódnak Önért, a mostani elismerés után alig győzi fogadni a jókívánságokat. A Nemzet Színésze cím gyógyír a sebeire, a pályán elszenvedett sérelmekért?
– Nagyon nagy megtiszteltetés. Hálás vagyok az elismerésért. Sok mindent semlegesít, alátámasztja, hogy jó döntéseket hoztam a pályám során.
Közel 150 szerepet játszott el, emellett majdnem 40 darabot rendezett. Hogy dőlt el, mitől függött, hogy mit állított színpadra?
– Főleg tőlem. Választhattam, ami nagyon helyes dolog volt. Szeretem a két világháború közötti irodalmat, Szép Ernő, Szomory Dezső, Gábor Andor, Molnár Ferenc, Hunyady Sándor írásait. Az ő világukat nagyon kedvelem, de rendeztem Shakespeare-t Miskolcon, Warrenné mesterségét Veszprémben. A József Attila Színházban mutattuk be az Illatszertár című darabot, amelyért Az év legjobb rendezése díjat kaptam meg.
Mióta dolgozik együtt Albert fiával?
– A Bombaüzlet?! – Jelenetek a kabaré fénykorából című zenés darabot a Thália Színház első évében mutattuk be, abba ő is írt szövegeket. De már előtte is dolgoztunk együtt. Egyszer a konyhában beszélgettünk, és mondtam neki, „hogy idefigyelj Albert, Szentendrén A helység kalapácsát rendezem, és kellene nekem egy súgó”. Mondta, jó. A kollégák nagyon megszerették, mert pontos, megbízható, munkamániás ő is. Gondoltam, ha így szeretik, akkor ő lesz a Petőfi-szobor, aki alá mennek hódolni a társulat tagjai. Ez volt az első felkérésem Albert felé, aki egyébként filmes akart lenni, de nem vették fel a főiskolára. A Katonában lesz egy darabja, amelyet Dömötör Andrással együtt írtak, és a Vígszínházban mutatják be a Pinokkiót, ahol szintén társszerző. Ő fordította angolból az Elvis, oltár, Miami című könyvet. Nagyon kreatív.
Nemcsak játszott, rendezett, több mint 15 évig tanított a főiskolán. Kik voltak a tanítványai?
– Vajdai Viliékkel kezdtem, majd az első Kerényi-osztállyal – Kelemen Pista, Kerekes Viki, Szűcs Gábor, Vasvári Csaba, Rudolf Teréz, Illyés Barna – folytattam. Aztán lettem osztályvezető. A két osztályomban többek között Botos Éva, Németh Kristóf, Gryllus Dorka, Vass Gyuri, Jánosi Dávid, Haumann Petra, Wéber Kata, Stefanovics Angéla végzett. Fellépéseket, televízió- és rádiójátékokat, mindent lemondtam, hogy ott legyek az órákon. Nagyon jó előadásokat csináltunk, ami baj.
Baj!?
– Igen, mert a rossz előadásokat nem engedtem színpadra. A főiskola után rájöttem, hogy hagyni kellett volna, hogy tudják meg, mi a bukás. Hibáztam. Évekkel később beláttam, hogy engednem kellett volna.
De hát annyi sikeres vizsgaelőadást rendezett nekik, amelyeket aztán profi színházakban is játszhattak.
– Hát, ez az! És nem csak nekik, a többi osztálynak is. A főiskolán többször adták elő azt a Molnár-vizsgát, amelyet a Horvai-osztálynak rendeztem Paprikánia címmel. Fekete Tibi, Gregor Bernadett, Kamarás Iván, Schell Juci játszották. Vasvári Csabáék vizsgadarabja, az Ugye, Öregem leszel oly szíves és hozol egy hatosért túrót? sokszor ment a Kamrában. Kelemen Istvánnal az Utazás a koponyám körül című darabot Balázsovits befogadta a Játékszínbe!
Régebben rengeteget járt színházba, évi 70-80 előadást nézett meg, ma…
– …már nem járok. Abbahagytam, mert olyan sok rosszat láttam. Fölösleges meztelenséget, trágárságot. Már nem akarok dühöngeni. És amikor átírták Molnár Ferenc és Szép Ernő darabjait! Inkább itthon, ebben az elefántcsonttoronyban élek, gondolkodom, olvasok. A felső szinten lakik a menyem és a két unokám. Albert fiamék is gyakran meglátogatnak. Na jó, nem egészen elefántcsonttorony.
Az unokáit érdekli a színészet?
– Egyiket sem. Az apjuk, Tibor is elmenekült előle. Barka tizennégy éves, balettozik, Mór másodéves gimnazista, vízilabdázik, mint az apja. Ugyanaz a mosolya is, mint Tiboré…
Ön sportolt valaha?
– Soha életemben. Hosszú ideig zsugáztam, römiztem. A Fészekben sokszor ott maradt a fizetésem, de másnap visszanyertem. Ezt a sportot űztem. A remek humorú színésznő, Gombaszögi Ella egyszer azt mondta, hogy azért örül a tavasznak, mert nyitott ablaknál lehet kártyázni! Milyen igaza volt...
Ozsda Erika
A Nemzet Színésze címet 2000-ben alapították Schwajda György, a Nemzeti akkori igazgatójának a kezdeményezésére. A címet mindig tizenketten viselhetik. Jelenleg Almási Éva, Benedek Miklós, Bodrogi Gyula, Cserhalmi György, Csomós Mari, Jordán Tamás, Király Levente, Lehoczky Zsuzsa, Molnár Piroska, Szacsvay László, Tordy Géza és Udvaros Dorottya a cím birtokosa.
Ha a cím egy viselője elhalálozik, a megüresedett hely betöltéséről a cím többi birtokosa egyhangú szavazással dönt. Így választották a júliusban eltávozott Balázsovits Lajos helyére pedig szeptemberben Benedek Miklóst.
A Nemzet Színésze volt korábban: Agárdy Gábor, Andorai Péter, Avar István, Balázsovits Lajos, Berek Kati, Bessenyei Ferenc, Bitskey Tibor, Darvas Iván, Garas Dezső, Gera Zoltán, Haumann Péter, Kállai Ferenc, Komlós Juci, Kóti Árpád, Lukács Margit, Máthé Erzsi, Psota Irén, Raksányi Gellért, Sinkovits Imre, Szabó Gyula, Sztankay István, Törőcsik Mari és Zenthe Ferenc.
(2023. november 7.)
forrás: https://nemzetiszinhaz.hu/