„Nem a korral, az idő múlásával nehéz megbékélni” – sztárstaféta Trokán Annával

Az egyik legismertebb színész család tagja, aki bár színházban is próbál és forgat is, most leginkább édesanya. Új hobbija is lett az elmúlt években, így több fronton igyekszik helytállni az életben. A szakmai dolgok mellett az anyaságról,és az idő múlásáról is beszélgettünk a Junior Prima díjas színésznővel, Trokán Annával.

Rovatunk előző alanya Bálint Ádám volt, aki tőled kérdezett: Mikor szteppelünk megint a Cethal lába nyomán?

Nagyon remélem, hogy minél hamarabb! Ha csak rajtam múlna, már holnap. Ádám az egyik kedvenc kollégám, kedvenc emberem, olyan igazságtalan, hogy keveset dolgozunk együtt.

Hol és miben dolgoztatok, szteppeltetek együtt?

Először a harmadrostán találkoztunk, aztán a Kőszegi Várszínházban volt az újratalálkozásunk, sok-sok év után. Ne értsd félre, amit mondok, de mi ott szerettünk egymásba szakmailag. A torkomban dobog a szívem a szeretettől, mert ilyen tiszta ember, ilyen jó fej pasi, mint ő, nagyon kevés van. Általában nagyon másfele dolgozunk, sőt a pályánk során soha nem dolgoztunk együtt, emiatt is volt jó élmény mindkettőnk számára a kőszegi lehetőség. Göttinger Pál írta Az Öreghíd alatt című zseniális darabot, amit két nyáron keresztül játszottunk. Talán ha lehet ilyet mondani, ez volt nekem a covid pozitív hozadéka. Annyira szerettem a darabot és a kollégákat is, hogy amikor felhoztuk Pestre a Városmajorba, és előtte ismét próbáltuk, annyit kértem, hogy legyen legalább belőle mindig egy olvasópróba, ami egy jó apropó a találkozásra. Innen is szeretném üzenni Palinak, hogy Bálint Ádámot és engem legyenek kedvesek egy darab erejéig ismét összehozni! Az volt a nagyon jó benne, hogy először a szereplők voltak meg Pali fejében, és ahhoz íródott a szöveg. Kvázi ránk írta a darabot, amitől nagyon áldásos munkafolyamat lett.

Ádám nem lett végül osztálytársad, hogy hogy pont vele lett szoros a kapcsolatod?

Mert őt nem vették fel, amit senki sem értett az egykori osztályunkból. Nagyon fájdalmas volt. Egyébként is fájdalmas, ha valakit nem vesznek fel, de ő annyira egyívású volt velünk és annyira megszerettük. Nehéz ezt elmagyarázni, de a felvételi egy hihetetlenül intenzív együttlét, és jó lett volna, ha együtt megyünk tovább. Ma is úgy érzem, hogy neki abszolút helye lett volna az osztályban. De biztos, hogy semmi nincs véletlenül, és lehet, hogy nem játszottunk volna együtt Kőszegen. Nem egyszerű színészek esetében a kapcsolattartás, mert az élet meg a munkák ezerfelé sodornak mindenkit. Nehéz állandó baráti társaságot fenntartani, inkább az aktuális hathetes kapcsolatok jellemzők, amik a próbaidőszakhoz köthetők. Viszont azok nagyon intenzívek, őszinték és sokszor olyan erősek is, hogy kibírják a sok éves szüneteket. Ha valakivel egyszer próbáltam az ország bármelyik színházában, és mondjuk tíz év múlva játszunk ismét együtt, akkor is tudjuk ott folytatni, ha az eltelt tíz évben egyszer sem találkoztunk vagy beszéltünk. Amikor az ember már majdnem 40 éves, akkor egész sokakat ismer a szakmából, már nem nagyon érik meglepetések. Ádámmal ez ebben is más, mert ha valamiről eszembe jut, vagy valamit megkérdeznék tőle, akkor hívom vagy üzenek neki, tehát ha nem is mindennapos a kapcsolat, életjelet folyamatosan adunk egymásnak. Az például kifejezetten jó egy vidéki próbafolyamatban, hogy amikor ott vagy, akkor nincs más, akkor annyira célirányosan csak ott vagy, főleg Kőszegen, mert onnan nem ugrál az ember máshova, nem kell sehova elszakadni, másfele figyelni.

Most éppen Gödöllőről jöttél, mit próbálsz ott, merre dolgozol mostanában?

A Hangjegy Színházzal próbálok, A szeretőből egy is sok című darabot. Korábban már játszották a Vidám Színpadon, amikor még Böröndi Tamás élt, óriási siker volt. Most kicsit megújul, Gregor Berni, Suhajda Dani és én vagyunk az új szereplők, akik csatlakoztunk Barabás Kiss Zoltánhoz, Baronits Gáborhoz és Beleznay Endréhez, aki rendezője is az előadásnak. Ő sokkal több, mint az a vicces figura, amilyen kép él róla általában az emberekben, miközben folyamatosan hülyéskedik, a vérében van a humor. Néha félek is attól, hogy elröhögöm magam. Őrjöngő vígjáték lesz, ami nekem most nagyon jólesik. Egy vígjáték mindig jó, de azért nehéz is. Azt, hogy a nézők nevessenek, azt ki kell harcolni, van benne meló. De leginkább abban, hogy ne úgy nevessenek, hogy letold a gatyád, hanem szórakoztatóan legyen vicces. December elején mutatjuk be Dunakeszin és Gödöllőn. Januártól pedig lesz egy még nem publikus szerepátvételem, ami nagyon megtisztelő felkérés volt számomra.

Nálatok mindenki színész a családban, jártok egymás előadásaira?

Pont ma készültem megnézni aput Székesfehérváron a Bölcs Náthánban, de sajnos nem tudok elmenni. Terveim és listám mindig van, de valahogy rendre keresztülhúzza az élet. Ha egészen őszinte akarok lenni, akkor nem járok, de ami nagyon érdekel, azt igyekszem megnézni. Nagyon nehéz a logisztikáját összehozni, és nem vagyok ebben ügyes, pedig sokkal többet szeretnék járni. Mert azt az időt, amit el kell vennem a családtól, azt elveszi a próba, elveszi az előadás, és amikor csak a saját magam örömére szeretnék valamit csinálni, azt nehezen oldom meg, pedig van rá igényem. Most lett elsős a fiam, ami komoly változás az életünkben, emiatt is inkább otthon töltöm a szabad estéimet.

Mennyire vagytok jelen egymás szakmai életében?

Nórival napi a kapcsolatunk, ha nem tudunk találkozni, akkor telefonon beszélünk. Tény, hogy ahányan vagyunk annyi fele, de azért a nagyobb horderejű dolgokat meg szoktuk beszélni.

Karácsonykor kinél gyűltök össze?

Amióta családi házba költöztünk, azóta nálunk van a szenteste, apu, anyu és Nóri is hozzánk jön, akkor mind együtt vagyunk, utána kezdődik csak a jövés-menés. Én főzök, de ne úgy képzeld el, hogy egész nap a konyhában állok, igyekszem ebben praktikus lenni. Mindig próbálom egyszerűsíteni a dolgokat, mondjuk, ebben még kell egy kis rutint szereznem. Ünnepekben amennyire lehet, próbáljuk leredukálni a munkát, de van, hogy 25-ére vagy 26-ára bejön valakinek valamilyen előadás. Ezért is a szenteste a fix pontunk a családdal, mert az a nap ebből a szempontból tényleg szent.

Fix színházi pont nem hiányzik? Jól funkcionálsz szabadúszóként?

Igen, de most már hiányzik a csapat. Néha kezd elegem lenni az állandó „hogyan, mi lesz tovább” érzésből. Szerintem egyedülálló az, ami Magyarországon van, hogy ilyen sok és jó színház van. Nincs konkrét hely, amelyre azt tudnám most mondani, hogy úristen, mennyire szeretnék odatartozni, miközben ez nem azt jelenti, hogy nem szeretnék sehova. Ha felhívnának valamelyik színházból, akkor persze elgondolkodnék.

Játszunk el a gondolattal: melyik színház hívásának örülnél leginkább?

A Vígszínház nekem nagyon szimpatikus, amióta Rudolf Péter az igazgató. Játszom ott vendégként, így némileg belelátok, tehát pontosan tudom, hogy azért kompromisszum is. Viszont én a saját magam menedzselésében nem vagyok ügyes, nem járok el fontosnak tartott eseményekre, nem mutogatom magam mindenáron, nem vagyok eléggé jelen.

Ez tudatos vagy inkább kényelem?

Szerintem kicsit lusta vagyok, mert szeretek otthon, a családommal lenni. Kényelem van benne, tudatosság nincs. Valahogy mindig alakult, én meg várom a sült galambot. Persze sokszor csak verebek jönnek.

A húgod viszont mostanában nagyon jelen van. Nem volt köztetek soha rivalizálás, féltékenység?

Á, soha. De ebben nyilván az is benne van, hogy mindkettőnket felvettek annak idején, van munkánk, nem tudom, hogy mi lenne, ha nagyon nagy különbségek lennének közöttünk. De ha lennének, akkor sem tudom ezt elképzelni! Annyira erősen vagyunk a legfőbb szövetségesei egymásnak! Ő a legszorosabb kapcsolatom, mindent tudunk egymásról, de sokszor nem is kell semmit mondania, csak ahogy néz, vagy ír egy „a” betűt, már tudom, hogy mit gondol. Bár van köztünk két év, nagyon sokan hiszik még ma is, hogy ikrek vagyunk. Mondjuk, néha tényleg olyan szorosan működünk, mint az ikrek. Nemcsak külsőleg hasonlítunk, sokáig mindent egyszerre csináltunk. A főiskola után kicsit szétszéledtünk, de addig mindig, mindenben ugyanaz volt. Sokáig egy szobánk volt, de úgy volt megcsinálva, hogy gipszkartonnal el lehessen választani. Fel is húzódott később a fal, így mindkettőnknek megvolt a privát szférája.

Milyen anya vagy?

Szerintem elég jó. Mindennap felteszem magamnak a kérdést, hogy jól csinálom-e, ezen rengeteget szorongok. De azt gondolom, hogy talán ettől vagyok elég jó, hogy mindig megkérdőjelezem magam, hogy jól csinálom-e.

Miért gondolod, hogy nem csinálod jól?

Ne viccelj, mindenhonnan ömlik ránk, hogy milyen a jó szülő! És ha úgy érzem, hogy nem felelek meg ezeknek a kritériumoknak, akkor akaratlanul is elbizonytalanodok. Károsnak is tartom ezt, mert óriási nyomást pakol a szülőkre. És nyilván van egy csomó traumám, amit cipelek magammal, és bár korábban jártam pszichológushoz, tudom, hogy van még mit feldolgoznom. A meló, amit magammal még nem végeztem el, azzal még adós vagyok, mert sok tekintetben kihat. Sokszor vagyok türelmetlen, de a mindennapokban tudok laza lenni, nem görcsölök rá arra, hogy az anyaság mekkora felelősséggel jár. Elsős a fiam, tavaly már előre aggódtam, hogy milyen változások lesznek emiatt az életünkben, de nagyon jól vesszük az akadályokat. Nem izgultam például az iskolaválasztás miatt, és szerencsénk volt, nagyon jófej tanítónője van a fiamnak.

Mennyit változtatott rajtad az anyaság?

Rengeteget. Tudom, hogy nem feltétlenül illik erről beszélni, de annyira nehéz az egész. A logisztika, a soha el nem múló aggódás néha iszonyúan kimerítő. Nincs pihenés, nem tudsz kikapcsolni. Legalábbis nekem nagyon nehéz. Soha nem voltam például külföldön a gyerekem nélkül, el sem tudom képzelni, hogy felüljek egy repülőre úgy, hogy ő nincs velem. Bennem van mindig a nyomás, hogy minden rendben van vele? Jól érzi magát? Ez nem múlik el, és ne is múljon el soha, de néha úgy érzem, hogy kimerít a folyamatos készenlét. Szerencsés vagyok, mert szívesen jönnek a nagyszülők, vagy a húgaim, ha segítségre van szükség. Pedig csak egy gyerekem van, gondolj bele, mi lenne, ha több lenne.

Nem lesz több?

Nagyon remélem, hogy lesz. Talán az utolsó busz lesz az, amire felszállok, de szerencsére még jár a busz. De ha nem, akkor sem leszek elkeseredve. Karesz nagyon szeretne testvért, gyakran mondja, hogy mennyire vágyik rá, és ezt a lehetőséget nem szeretném elvenni tőle. Két kicsivel biztos nem bírtam volna, de így, hogy kipihentem magam, meglátjuk.

Van valami, amire te vágysz?

Most belecsavarodtam a terepfutásba, ősszel lefutottam az első ultrámat. Nagyon ijesztő volt a covid alatt, hogy nem lehettet menni sehova, nem volt dolgom, ezért kétnaponta elmentem futni. Kezdetben csak azért, hogy kimozduljak, kiszellőztessem a fejem, de jól ment, és szerettem is. Apránként egyre nagyobb távokat futottam, most már edzővel dolgozok, és versenyekre készülök. A nagy vágyam az, hogy ultra terepfutó szeretnék lenni.

Ez a lelkednek jó? Hogy erre képes vagy?

Igen, ez egyfajta szuperhős érzés. A szakmámmal ellentétben ez kiszámítható. De kőkemény! Szeretem azt az érzést, hogy valamit megcsináltam, amit én sem gondoltam magamról, és amit nem tudna mindenki megcsinálni. Heti négy-öt edzésem van, és nagyon jó hangulatúak a versenyek. Teljesen új közeg, akikkel együtt járunk. Imádom a színészkollégáimat, de néha nagyon felszabadító tud lenni teljesen más közegben is létezni. Mert más impulzusok érnek, és a világot is tudom más szemmel látni.

Az borítékolva volt, hogy ti mindketten színészek lesztek?

Én sokáig orvosnak készültem, de valahol azért borítékolható volt. Ezt a vénát örököltük, de a szüleink se nem erőltették, se nem tiltották, amitől minden természetes, ugyanakkor egyértelmű volt. Annyira az életünk része volt, hogy szinte evidens volt. Imádom a színházat, a filmet, vérbeli színházi ember vagyok, nem tudnék mással foglalkozni, de nem esek kétségbe, ha nem játszom.

Mennyire érzed fordulópontnak, hogy 40 leszel?

Izgalmas időszak jön, mert ez már egy másik dimenzió a szerepek tekintetében. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen feladatokat hoz az élet, hova kerülnek a hangsúlyok. Már játszhatom az idősebb nőket is, de talán még fiatalabbakat is.

Zavar a korod?

Inkább az idő múlása, és hogy rövid az élet. Imádok élni, és mostanában érzem úgy, hogy mennyire gyorsan telik. És nem fog lassulni, hanem egyre durvább lesz. Az nem érdekel, hogy milyen lesz a bőröm, vagy mennyi ráncom lesz, de az igen, hogy mennyit tudok a gyerekemmel lenni. Ettől szorongok, ez az, amivel nem tudok megbékélni, nem a korommal.

Kitől és mit kérdeznél a következő interjúban?

Szalma Tamástól, hogy még mindig rozé hosszúlépés?

forrás: https://deszkavizio.hu