November végén mutatta be a tatabányai Jászai Mari Színház Martin McDonagh Hóhérok című darabját, amelynek története 1965-ben, Angliában játszódik, a halálbüntetés eltörlése után. Oldhamben az egykori főhóhér, Harry Wade feleségével együtt egy kocsmát üzemeltet, ide tér be Mooney, az ismeretlen idegen, akinek alakját rengeteg titok lengi körül. Az őt alakító Mikola Gergővel többek között ezekről a titokról is beszélgettünk, de az interjúban szóba kerül a szerző, McDonagh zsenialitása, a halálbüntetés kérdése, valamint, hogy milyen érzés, amikor egy színészt felakasztanak a színpadon.
Sűrű volt az évkezdés számodra, hiszen már két bemutatón is túl vagy, ráadásul a Hóhérokat szinte rögtön a Farsang után kezdtétek el próbálni. Milyen volt számodra az elmúlt időszak?
Fárasztó, hiszen így van, ahogy mondtad: a Farsangot egy szombati napon mutattuk be, hétfőn pedig már meg is tartottuk a Hóhérok olvasópróbáját. Ennek ellenére nagyon élveztem a próbafolyamatot, és bár nem ismertem előtte a darabot, de vártam, nagy reményekkel vágtam bele, és hála Istennek, nem is kellett csalódnom. A főpróbahét második felében pedig kimondottan izgatott voltam, hogy végre megmutathassuk a közönségnek. Azt hiszem, a színésztársaim nevében is mondhatom, hogy szeretjük játszani a darabot, véleményem szerint egy érdekes, izgalmas előadás született. Rémusszal pedig mindig jó együtt dolgozni.
Mennyire ismered a szerző, Martin McDonagh munkásságát?
Elég jól, már régi vágyam volt, hogy valamelyik darabjában szerepelhessek. A kriplit több rendezésben is láttam, de nemrég néztük meg a feleségemmel A sziget szellemeit. Szeretem az írói tudását, amilyen történeteket mesél, és ahogyan elmeséli. Bámulatos, hogy milyen pontosan és árnyaltan tud bemutatni emberi sorsokat.
Mi lehet a titka, hogy szerte a világban nagy népszerűségnek örvend?
Talán részben az, hogy szereti a szereplőit, nagy figyelemmel van az irányukba. De nemcsak az embereket, hanem a különböző szociális állapotokat is tűpontosan ábrázolja, jól beszél az apró, kicsike közösségekről. Részben pedig az, hogy remekül ért a hatáshoz, tudja vezetni a nézőt és többször meg is lepi, mer váratlan lenni. A Hóhérokban is szeretem a titkokat: sok dolog végére nem tesz pontot, csak lebegteti, pontosan azért, hogy a darabban megbúvó krimiszál az elejétől a végéig izgalmas legyen.
Említetted a titkokat, ami a te karakteredet, Mooney-t különösen jellemzi, a nézők számára kissé megfejthetetlen figura. Neked mennyire sikerült megfejtened őt?
Ahogy mondtam, McDonagh csomó mindenre nem ad választ. Itt is azt látjuk, hogy behoz a történetbe egy ismeretlen idegent, de mindvégig meg is hagyja ebben a minőségében. A darabban többször elhangzik, hogy van egy terv, de nem tudjuk pontosan, ez mit is jelent. A próbafolyamat alatt arra jutottunk Rémusszal, hogy akkor járunk a legjobban, ha megpróbáljuk ezt megfejteni. Lett is egy megoldásunk, de ez csak egy a sok közül, rengeteg más irányba el lehet indulni, viszont nekem színészként ez mégis megkönnyítette a dolgom. Ugyanakkor nem akartuk azt sem, hogy a mi megoldásunk egyértelmű és egyedüli legyen a nézőnek. Az előbb beszéltem a hatásról, amit jelen esetben az a titok működtet, hogy maguk a kocsmában lévő emberek sem tudják, kicsoda Mooney.
Mooney egy olyan közegbe érkezik, ami mondjuk úgy, hogy nem egy értelmiségi kör. Hogyan viszonyul hozzájuk, irritálja ez a korlátoltság?
Valószínűleg sejti, hogy mi vár rá, hiszen a terv miatt érkezik ide. Nem kell sok időt eltöltenie a kocsmában, hogy a feltevése bizonyosságot nyerjen, sőt! Szerintem inkább mulattatja ez a helyzet, lubickol abban, hogy kifigurázhatja őket, amikor felismeri a tudásbéli és társadalmi különbséget.
Te hogy látod, milyen a viszonya Shirley-vel, az egykori főhóhér, most kocsmatulajdonos lányával?
Az elsődleges kérdés, hogy Shirley vajon a kezdeti terv része volt-e. Mi arra hajlottunk, hogy igen, a része volt, csak a terv időközben módosult. Shirley egy tinédzserlány, aki kora ellenére mégis kiragyog ebből a munkásközegből. Mooney ezt hamar felismeri, emiatt szimpatikussá válik számára a lány, sőt, vonzódni is kezd hozzá, ami tekintve a köztük lévő korkülönbséget, kicsit beteges. Arra törekedtünk, hogy a köztük lévő kapcsolat egy kamaszkori fellángoláshoz hasonlítson, és talán, ha Mooney-nak nem lenne ott az előélete – amire szintén nem derül pontosan fény –, ebből még egy furcsa szerelem is kialakulhatna. Ez a viszonyrendszer is elképesztően bonyolult, de pont ez adja McDonagh zsenijét, hogy csomó mindent lógat a levegőben, és a nézőre bízza, hogy az megírja a saját történetét. Egy nagy közös játék az egész.
Ha már levegőben lógatás: a címből is sejthető, hogy az akasztás fontos szerepet játszik a darabban, és ez fizikai valójában is megjelenik. Az elmúlt hetek színházi eseményeinek fényében mennyire látod azt, hogy a színház valóban veszélyes üzem? Van benned félelemérzet, amikor felakasztanak?
Természetesen az, hogy egy előadásban embereket akasztanak, a színházban sem mindennapos. A Nemzetiben történtekkel kapcsolatban nem kívánok nyilatkozni, de azt elmondhatom, hogy a Jászai Mari Színházban hogyan járunk el. Amikor a rendező részéről érkezik egy nem szokványos kérés, akkor a vezetőség felkutatja Magyarország legjobb szakembereit. Ez persze plusz költséget is jelent, de egy igazgató nem állhat a dologhoz másként, hiszen a színháznak az életről kell szólnia, és nem a balesetekről, a tragédiákról. A Hóhérokban a Mihály Gábor által vezetett AirWalking csapattal dolgozunk együtt, akik olyan képesítéssel és minősítéssel rendelkeznek, amellyel hazánkban egyedülálló módon csak ők dolgozhatnak, ha ehhez hasonló mutatványokról van szó. Már dolgoztam velük korábban, Pécsett, a Pán Péter előadásban, ahol nem csak lógattak, de reptettek is. A szakmai precizitásuknak, a régi ismeretségnek és jó viszonynak köszönhetően nyugodt szívvel bízom rájuk magam. Három ponton is biztosítva vagyunk, hogy ha az egyik el is szállna, még mindig ott legyen a másik kettő.
A darab egyik fő témája a halálbüntetés, illetve annak az eltörlése. Te hogyan viszonyulsz ehhez a kérdéshez?
Őszintén szólva ezen nem gondolkodtam még soha, így konkrét, kialakult véleményem sincs. Vannak nálam sokkal okosabb emberek, akiknek az a dolguk, hogy ebben a kérdésben állást foglaljanak. Meglátásom szerint azért is nehéz „civilként” választ adni, mert ennek a megítélése nagyban függ attól, hogy mennyire vagy személyesen érintett. Mondhatom én azt, hogy ellenzem a halálbüntetést, de ha például valaki megöli a gyerekemet vagy valamelyik szerettemet, ez az álláspont akár könnyedén meg is fordulhat. Nehéz kérdés ez.
Az interjú végéhez közeledve engedj meg egy bulvár-kérdést: mennyi sör fogy el az előadás alatt?
Igen, a sör! (nevet) Azt hiszem, egy hordóban 25-30 liter sör van, ami nagyjából kettő előadásra elég. Sokat iszunk a darabban, de szerencsére nekem csak egy húzós rész jutott. Amikor megérkezem, kb. három perc alatt kell két korsóval meginnom. Természetesen ez alkoholmentes sör, de ettől függetlenül irgalmatlan feladat, főleg, amikor el kezd dolgozni az emberben. Egyébként azt el kell mondanom, hogy Danis Lídia és Király Attila, akik a legtöbbet csapolnak az előadásban, remekül kitanulták ezt a mesterséget. Előfordult olyan, hogy jeleneten belül kellett állítaniuk a csapon, mert már majdnem kifogyott a sör a hordóból, de nagyszerűen helyt állnak ezekben a helyzetekben is.
Tavaly a te rendezésedben mutatták be a Te édes, de jó vagy, légy más musicalt, amit az idei évadban is játszottatok pár előadás erejéig. Hogyan fogadtad a felkérést, illetve tervezel a jövőben is rendezni?
Ez nem volt teljesen újkeletű dolog, Rodrigo (Crespo Rodrigo, a tatabányai Jászai Mari Színház igazgatója – A szerk.) is azért kért fel, mert korábban már beszélgettünk arról, hogy szívesen rendeznék. Régóta érdekelt a színházcsinálás ezen oldala, teljesen nyitott voltam rá, és a jövőben is az leszek, ha érkezik ilyen irányú megkeresés. Annál a darabnál az jelentette inkább a nehézséget, hogy a vezetőség részéről külön kikötés volt, hogy nekem is szerepelnem kell benne, hiszen én vagyok az egyetlen a társulatban, aki zenés színész szakon végzett. A próbaidőszak alatt mérgezett egérként rohangáltam a színpad és a nézőtér között. Nagy köszönettel tartozom Németh Eszternek, az előadás koreográfusának, aki ebbéli minőségében is komoly energiákat mozgatott meg, illetve segítségem volt, mert pontosan tudta, hogy mit akarok látni, így külső szem volt helyettem is. Számtalan próbát rögzítettünk is, amiket mindig visszanéztem, azok alapján írtam fel a másnapi instrukciókat.
Milyen feladatok várnak rád még az évadban?
Az évad második felében a Kalucsniban fogok szerepelni. Ezt Göttinger Pál rendezi, vele még nem dolgoztam, kíváncsi vagyok a közös munkára. Most jön egy kis szünet, de nem bánom, hiszen valóban nagyon sűrű volt az évadkezdés: a két új bemutató mellett darabokat újítottunk fel, részt vettünk a Városmajori Szemle Plusz programsorozatában, ahol több díjat is kaptunk, valamint készültünk a Színikritikusok Díjátadójára, ahol a mi társulatunk adta a műsort. Most egy kicsit csak a meglévő előadásokra kell koncentrálnom, valamint a közelgő ünnepekre.
forrás: https://deszkavizio.hu
