Lehet-e egy zaklatást elfelejteni? Újra lehet-e kezdeni? Az elkövető képes-e bűnbánatot gyakorolni? És egyáltalán, lehet-e még az abúzusról újat mondani? Légrádi Gergely Énis, teis című színművét a szombathelyi Weöres Sándor Színház állította színpadra.
Balettpróbateremre emlékeztető térben bonyolódik Légrádi Gergely darabjának cselekménye. A felületes pillantásra reális miliőben a koszlottan sárgásszürke szélső falak valójában ajtók. A színészek árnyakként járnak ki és be, akár egy lidérces álomban.
Egy tudat belsejét látjuk, amelynek mélyén a kimondatlan motoszkál. Eleinte három, jól elkülöníthető része van a színpadnak, aztán halványodnak a határok. Semmi sem maradhat felderítetlen, sugallja az Ondraschek Péter tervezte, a sárga többféle árnyalatát variáló díszlet.
A szombathelyi Weöres Sándor Színház Márkus Emília Termében Göttinger Pál állította színpadra Légrádi Gergely Énis, teis című darabját. Az ősbemutató külön öröm a kockázatot ritkán vállaló hazai színházi közegben. Ráadásul a rendező és az író nem először dolgozott együtt. Légrádi Fekete-fehér című, Stefan Zweig Sakknovellájából színpadra írt monodrámájának szerepét Göttinger komoly sikerrel játssza.
Légrádit rövid prózái mellett elsősorban az Alkalomadtán és a Nélkülem – nélküled című regényei reprezentálják az irodalmi közvélemény előtt. A megrendítő téma dacára olvasmányos Nélkülem – nélküled jellegzetességeként a mesélő-főszereplő pozíciója bizonytalan. A narrátor és a főszereplő némelykor egybeolvad, máskor különválik. Az első szám első személyben és az első szám harmadik személyben egyaránt megszólaló mesélő, valamint a minimalizmust idéző párbeszédek a halálos betegség és a magány szűkülő nyelvi regisztereit működtetik érvényesen.
Légrádi prózájában a múlt gyakran tisztázatlan, homályos. Ha megismerhető is a hajdanvolt, akkor sem biztos, hogy tudnak mit kezdeni a szereplők a megszerzett tudásukkal. Az újrakezdés, a rehabilitáció esélye bizonytalan. Az Énis, teis című Légrádi-drámában hasonló a helyzet. A szerző ezúttal is nehéz témát választott. Történt valami másfél évtizeddel a cselekményidő előtt, amely titok véletlenül kitudódik. A szereplők élete ettől alapjaiban változik meg.
A zaklatás filmnek és színháznak is kedvelt témája volt az elmúlt néhány évben. Nehéz újat mondani az abúzusról, esetleg az előzményektől eltérve, más perspektívából tárgyalni azt. Göttinger rendezésének ez azért nem sikerült, mert az általánosságokon mélyebbre nem hatol, valamint a figurák pszichológiája sem konzekvens. Ez utóbbi különösen a férfiakra igaz.
A teremtés koronái visszaélnek hatalmukkal, a családban és a munkájukban egyaránt. Kivételként említhető a fair úriember, a szakmailag kifogástalan Az Ügyvéd (Szabó Róbert Endre). Némedi Árpád karaktere problémás. Alapjában ő is inkább áldozat lenne, hiszen felesége, A Táncosnő szenvedte el annak idején az abúzust. A Férj az első részben teszetosza, jóindulatú férfi. A második felvonásban azonban erőszakossá válik, sőt a zárlat felé közeledve határozottan pszichopatának tűnik. Az utóbbi nem következik az előbbiből. A túlzottan higgadt Horváth Ákos a bűnelkövető A Koreográfus szerepében inkább nézi kívülről saját drámáját, semmint megéli.
A női alakítások jobban sikerültek. Az asszonyok alkalmazkodnak a megpróbáltatásokhoz. Aztán eljön a pont, amikortól kísérletet tesznek arra, hogy átmentsék önmagukat jobb időkre a lehető legkisebb lelki sérülésekkel. A Feleség sokáig kitart férje mellett. Bálint Éva irányító típusnak mutatja karakterét, aki feltételek nélkül hisz a férjével közös életben. A Feleség azonban jelenetről jelenetre kiszolgáltatottabb. Nemcsak a tanácstalanságot, hanem a kételyek fokozatos elhatalmasodását is érezni az asszonyon, egészen addig, amíg cselekvésre szánja el magát.
Csonka Szilvia bizonytalan személyiséget játszik, aki álarcot viselt a házasságában. Kamaszlány maradt, ám ez igazából nem ő, hanem csak az a személyiségrész, amelyet ráerőltetett a külvilág, leginkább a férje. Vélhetően ezért bízza az egész „ügy” intézését párjára. A Táncosnő kénytelen levetni a vendégarcot. Ám maszk nélkül folytathatatlan az addigi élete, így változtatnia kell. Csonka darabvégi monológja erősebb hatást keltene, ha a kapcsolatát férjével hihetőbben és jobban árnyalnák az alkotók.
Kelemen Zoltán és Nagy-Bakonyi Boglárka külön tárgyalandó, mert a duó játéka a média hatalmát mutatja. Az ilyen és ehhez hasonló eseteket szakmai alázattal és hozzáértéssel lehet(ne) tálalni a közvéleménynek. Az Énis, teis világában ez csak ábránd. Kelemen a rámenős Az Újságíró alakítójaként hamisíthatatlan bulvárcápaként magyarázza a „színvonalas” újságírás fortélyait a Nagy-Bakonyi játszotta A Gyakornoknak. Azonban a logikátlan szerepépítkezés nehezíti a szituációkat, hiszen az első részben önhitt és buta Az Újságíró a második részben egyszerre jól eltalált latin mondással húzza alá mondanivalóját. A tapasztalt kolléga hatalmával visszaélni készül, ám az, hogy végül kétvállra fekteti-e a naiv kezdőt, nyitott kérdés marad. Miután az előadás tendenciózusan a határaikat nem ismerőknek mutatja az erősebb nem képviselőit, valójában nem kétséges a vég.
Vélhetően annak a riasztó, nem egyszer a sajtó által támogatott folyamatnak a bemutatása lehetett a cél a Weöres Sándor Színházban, ahogyan az egykori bűn lavinaként temeti maga alá az áldozatot és az elkövetőt egyaránt. Sőt, még azokat is, akik valamiképpen a valamikori bűneset vonzáskörébe kerülnek. Erre utal a cím is: Énis, teis. A szándék tehát érthető. Azonban pontosabb történet és konzekvens karakterek szükségeltettek volna egy, az abúzust más perspektívába helyező, érdekfeszítő előadáshoz.
Színlap, előadás-időpontok és jegyinformáció a Weöres Sándor Színház honlapján.
forrás: https://kultura.hu
