2023 KULT színházi előadásai (TOP 10) - Az év legfontosabb bemutatói

Mindig a magyarázkodással kell kezdeni, ezt nem lehet megúszni. Most még több ok van rá, mint máskor, mert az idén sajnos hatvan bemutatót sem sikerült megnéznem, és persze most is csak a budapesti színházak előadásaira jutottam el – a Budaörsi Latinovits Színházat tiszteletbeli pestinek tekintem. 2022 decembere és 2023 novembere között többször is lemaradtam ígéretes produkciókról, amelyek pedig jogosan követelhettek volna helyet ezen a szokásosnál is szubjektívebb listán.

Például a Magányos emberek a Katonában többek szerint is az év előadása – volt is rá jegyem, de nem tudtam elmenni, így hiába pótolom majd mulasztásomat, innen most kimarad, pedig garantáltan nagyon ajánlható. Megbízható forrásaim szerint a Radnóti 3tél című produkciója szintén remek lett – illeszkedik a kiváló előadásaik sorába, lásd lent.

Biztosan több mint három remek előadásról maradtam le tavaly, de többet már nem akarnék látatlanban ajánlani,

csak utolsóként még a Ki ölte meg az apámat a Jurányiban, amit szintén mindenki csak dicsért.

Továbbra is tartom tehát korábbi állításomat: Budapesten kívül nincs olyan európai város, ahol bármelyik, véletlenszerűen kiválasztott estén legalább kettő, de inkább három vagy még több egészen kiváló színházi előadás látható.

10. Beszélnünk kell Kevinről (Budaörsi Latinovits Színház, rendező: Berzsenyi Bellaagh Ádám)

Évek óta stabilan hozza a jó és még jobb előadásokat egymás után a Budaörsi Latinovits Színház, és időről időre mutatnak egy egészen kiemelkedőt is. Három éve ez volt az Öröm és boldogság, 2022-ben a Katharina Blum elvesztett tisztessége, tavaly pedig a Beszélnünk kell Kevinről.

Ha rám hallgatnak, nem olvasnak el semmit előre erről az előadásról, inkább hagyják, hogy magában hasson,

minden előzetes várakozás vagy ismeret nélkül. Nem fognak csalódni, ezt garantálom. Látszatra nem túl izgalmas a formátum: egy nő levelet ír elvált férjének, végigtekintve kapcsolatukon, a hivatkozott történéseket pedig a monológot meg-megszakítva rövid jelenetekben játsszák el, néhány, egymás mellé egy vonalban lerakott szék körül – ennyi a díszlet. De amit eljátszanak! És ahogyan! Pelsőczy Rékára korábban már többször elhasználtam az összes szuperlatívuszt, mégis teljesen helyénvaló lenne, ha most ide is bemásolnám mindet.

Nagyon nagy és nagyon nehéz kérdésekre keresi a választ az előadás, és minden új jelenet mintha egy-egy lépéssel közelebb vinne a megoldáshoz, csak közben mindig újabb kérdések is felvetődnek. Persze sejtjük már az elején, hogy megnyugtató vagy pontos válasz itt nem lesz, de muszáj mégis keresni. Közben

a néző kétségbeesetten próbálja eltartani magától az egészet: nem, velünk ilyen egészen biztosan nem történhet meg,

mi ezt kívülről nézzük. De pont ettől ilyen nyugtalanító, felkavaró az egész: mert ugyan gyakorlatilag tényleg kizárható, hogy ilyen történjen velünk, de ettől még rettegünk a párhuzamoktól, mert időnként annyira hétköznapi konfliktusokat látunk, hogy mindenki magára, saját életének mozzanataira ismerhet. Akkor pedig… de nem, mi nem. Velünk nem. Ki van zárva. Az egész amúgy is csak fikció, tudható, hogy ez nem dokumentumdráma. Nincs mitől tartanunk. Ugye?

9. A nulladik perc (Orlai Produkciós Iroda, rendező: Göttinger Pál)

„Komédia”, határozza meg a darab műfaját az online műsorfüzet. A címlap viszont már „Egy új korszak hajnala két részben” alcímmel(?) hozza. De ha egy előadás végén, a darab szerint 1910-ben azt mondják, hogy „és vettek egy szép házat Verdunben”, akkor nem azzal fogunk kijönni a színházból, hogy hű, de jót nevettünk. 1916, a verduni vérszivattyú, ugye.

Pedig közben sokat nevetünk, mert Göttinger Pál annyira a színészeire írta a karaktereket, hogy ennél jobban már nem is lehetett volna,

amibe az is beleértendő, hogy mindegyik szerepben elrejtett olyan motívumokat is, amelyekre legtöbbször csak utalnak. Ez adja az előadás talán legerősebb oldalát: érezzük, hogy súlyos dolgok vannak itt a háttérben, és próbálunk belesni a függöny mögé, de azért a végére össze lehet rakni a képet – ám az nem vidám. És hát persze Udvaros Dorottya. Talán nem is kell többet mondanom. Minden este ajándék, amikor őt láthatjuk a színpadon. Ebben a szerepben pedig különösen lubickol, láthatóan élvezi a játékot, profi módon hol megmutatja, hol meg csak sejteti karaktere cselekedeteinek mozgatórugóit.

Talán nem tiszteletlenség azt mondani, hogy Grisnik Petra felér mellé Pötyi mama szerepében, mert amit ő ebben játszik, az egészen különleges. Az a teljes, minden apró részletre kiterjedő átváltozás, amit itt látunk tőle, nemcsak technikai bravúr, hanem a karakterábrázolás precíz eszköze. Annyira erős kontúrokat használ, hogy a néző elkezd gyanakodni: vajon mit akar elrejteni ezzel a sok túlzással? Persze megtudjuk – és erősek vagyunk, nem sírunk.

8. Dekameron 2023 (Budapest Bábszínház, rendező: Szikszai Rémusz)

A Budapest Bábszínház is sok éve megbízhatóan hozza a kiváló felnőttelőadásokat, amellett, hogy gyerekelőadásaikat remekül lehet élvezni felnőttként is. Ha valakinél esetleg nincs kéznél megfelelő korú gyermek, kérjen kölcsön valahonnan, és garantáltan jól fognak járni mindnyájan – oké, nem ezzel az előadással, mert ez tényleg csak felnőtteknek való.

Ez ugyanis, mint a cím alapján sejthető, a Dekameron mai változata:

tíz történetben mutatja be világunkat, tíz kortárs magyar szerző szemén keresztül.

Hát megkapjuk, szépítés és finomkodás nélkül, viszont egészen lenyűgöző látványvilággal és rengeteg apró ötlettel. A színház biztosra ment: Szikszai Rémuszt hívták rendezni. A Viharral már egyszer megérdemelt sikere volt itt, és az akkor Prosperót játszó Fodor Tamást újra felkérte – most takarítónak. Nincs kis szerep, ugyebár, csak kis színész – Fodor Tamás pedig nagyon nagy színész, aki nyolcadvirágzását éli, ha jól számolom.

Volt azért ebben a vállalkozásban kockázat: ki garantálhatja, hogy tíz különböző író történetét sikerül egy koherens egésszé összefűzni?

Álkérdés, persze, és mindenki tudja a választ: Szikszai Rémusz garantálja, aki a kerettörténet szerzőjeként biztos kézzel, csodálatos fantáziával, tehát a tőle megszokott módon oldja meg a feladatot. És akkor még nem beszéltünk a rengeteg apró vizuális gegről, a keretjáték állandóan nyüzsgő színpadáról, ahol időnként azt sem tudjuk, hova kapjuk a fejünket, annyi minden történik. Nem szabad kihagyni!

7. Kályha Kati (Radnóti Színház, rendező: Rusznyák Gábor)

Annus mirabilis. Csodaév – Einstein kapcsán emlegetik így 1905-öt, de a Radnóti Színház 2022/23-as évada is megérdemli ezt a minősítést. Négy kortárs ősbemutatót tűztek műsorra, köztük három magyart. Nem szokványos évadterv, nem kicsi kockázat, de mennyire jól sikerült! Már a 2022 októberében bemutatott Capote-adaptáció, az Álom luxuskivitelben is remek volt, sokkal hívebben adta vissza az eredeti könyv hangulatát, mint a híres film.

De aztán decemberben megérkezett a Kályha Kati, ami sok színházban az évad előadása lehetett volna.

A Radnótiban be kell érnie a bronzéremmel, amit a bemutatókor nehezen hittünk volna el.

Nagybánya, az első világháború legvégén: magyarok, románok, lecsúszottak, felkapaszkodni vágyók, az új rendet kihasználni készülők kavarognak, mindenki próbál túlélni, mindenki a családját félti (van mitől) – van, aki meg sem próbál tisztességes maradni. Egy ilyen súlyos történelmi földcsuszamlás hirtelen más fénytörésbe helyezi az eddigi emberi kapcsolatokat: most derül ki, hogy mi volt eddig rejtve, és amikor a felszínre kerül, nem biztos, hogy szép.

Izgalmas, magával ragadó előadás, amelyben minden új jelenetben egy picit más szemszögből látszik egy-egy emberi viszony,

mindig elmozdul valamilyen irányba egy-egy kapcsolat, és közben óhatatlanul arra gondolunk, hogy az azóta eltelt több mint száz év alatt hova jutottunk.

6. Lidércek, Shaxpeare, Delírium (Örkény Színház, rendező: Bodó Viktor)

Örkény, Závada, Péter, Bodó, megint, Shaxpeare, átdolgozta, naná, nagyon. Önreflexió, önirónia, szentségtörés, őrület, naná, nagyon. Drogosok, korrupció, rehab, drog, hazudnak, csalnak, lopnak, naná, nagyon. Utalások, oda, vissza, nézd meg, újra, találsz, többet, még. Őrület, rendszer, van, fordulat, pörög, forog, száguld, őrület. Feszes, kiszámított, fegyelmezett, laza. Drogosok! Őrület.

Magyarország, magyarok, magyaroknak, magyarul, magyar, magyar, magyar.

Megnézni, megnézni, megnézni.

5. Legközelebbi ember (Radnóti Színház, rendező: Hajdu Szabolcs)

Na, most kellene kicsit visszafogottan írni Hajdu Szabolcsról, mert egyáltalán nem az a karakter, akinek sikoltozó rajongótábora lenne – nem passzolna a karakteréhez. Teljesen olyan, mint a sorban előtted álló fickó a boltban. Már persze ha az a fickó zseniális színházi és filmrendező, kiváló színész és nem mellesleg szerző. Göttinger Pálhoz hasonló ebben a sokoldalúságban – nem akartam Pintér Bélát írni, mert ő minden darabjára annyira rányomja a személyiségét, hogy az csak az övé lehet, míg

Hajdu Szabolcs ebben a produkcióban is nagymértékben épített a színészek saját ötleteire és javaslataira.

Zseniális alkotó, mondjuk ki, kár kerülgetni.

De mi is ez a darab? A cselekmény egy családi nyaralóban játszódik, ami egészen hihetetlen módon van telezsúfolva kacatokkal – ezt kellene felszámolnia a fiatal testvérpárnak, partnereik segítségével. Aztán betoppan egy messziről jött ember. Tulajdonképpen szinte semmi sem történik, miközben nagyon is sok és mély változás megy végbe, csak ez így leírva laposnak tűnik, a színpadon viszont végig izgalmas és megindító.

Muszáj lesz megnézniük, hogy megértsék, miért annyira jó produkció ez.

Nekem még csak egyszer sikerült megnéznem, de abban biztos vagyok, hogy minimum háromszor érdemes – valószínűleg többször is, és remélem, sikerül is majd kipróbálnom, hogy hány újranézés van benne, bár ilyen választási helyzetben mindig inkább a még nem látott darabokat részesítem előnyben.

4. Utazás az éjszakába (Stúdió K Színház, rendező: Fehér Balázs Benő)

A bemutató után már írtam erről az előadásról, és az idő múlásával sem változott meg a véleményem róla:

nagyon pontosan és érzékenyen kidolgozott, kiváló produkció, különleges megvalósításban.

Intim közelségben játszanak a színészek, mert egy lakás nagyszobájában ülünk körben (külső helyszínen, pár házra a színháztól, a Ráday utcában), és ezzel teljesen a család részéve válunk – már a legelején, amikor megyünk be, a szereplők a konyhában reggeliznek, én meg majdnem levettem a cipőmet az előszobában.

Persze fájni fog végig az egész, de hát ez az élet, vagy ilyen is tud lenni.

És ami már jól megszokott a Stúdió K produkcióiban: a kiváló színészi játék. Erre (is) mindig számíthatunk náluk, csakúgy, mint a kísérletező, újító megoldásokra. De hát kint is van a falon náluk az idézet: „Egy férfi, aki K. urat már régóta nem látta, a következő szavakkal üdvözölte: »Semmit sem változott.« »Ó!« – mondta K. úr, és elsápadt.” (Ez Brecht-idézet egyébként, csak sokan Kafkának tulajdonítják a K. miatt, de ez a K. Keuner urat takarja.)

Érdekes egyébként, hogy ebben is és a Legközelebbi emberben is összesen öt szereplő van, és mindkét darab végig kicsi, zárt térben játszódik, mégis mennyire más a két előadás – mindkettő rendkívül érzelemgazdag és szeretettel teli (vagy csak szeretetre áhítozó?).

3. A vége (Radnóti Színház, rendező: Nagy Péter István)

Hogy a fene vigye el ezt a mi kis szerencsétlen kelet-közép-európai történelmünket, ami megnyomorítja az életünket generációk óta! Úgyis beledöglünk a végén, csak előtte még szenvedünk egy sort. Egyetlen pozitívuma az egésznek, hogy ilyen kiváló alkotásokat tud inspirálni, mint amiket ezen a listán is találhatunk. Mind közül

A vége az, ami legközelebb áll hozzánk, ma élő magyarokhoz, mert annyira rólunk szól, teljesen direktben.

1914, 1944, 1956… Ilyen remek időszakok adják meg a darab alaphangját, de aztán még folytatódik egy (fél) korral később is. Szabad András (előtte a nagyapja meg az apja, ugyanezen a néven) életére tekintünk vissza. Bartis Attila nagy sikerű, nagy ívű regényének adaptációja ez: Mikó Csabának lehetünk hálásak a színpadi verzióért.

Előre szólok: fájni fog. Remek előadás, és pont ezért fog fájni, mert nagyon igaz, nagyon pontos – végig érdekes, fordulatos, tele szeretettel és fájdalommal. A színészi teljesítmény hibátlan, de az ország egyik top színházában vagyunk: tudtuk, hogy a Radnótiban mindig nagyon igényesen dolgoznak. Az azért még tőlük is egészen elképesztő teljesítmény, hogy egy évadban három ennyire kiemelkedő színvonalú produkciót állítanak ki.

Furcsán hangozhat ezek után, ha azt írom, hogy remek szórakozás, de tényleg az – jó, nem a röhögős-térdcsapkodós kategóriában,

de aki erre vágyik, az is megtalálja a pesti színházi kínálatban a neki valót. Aki érzékeny és szép történetet keres, csodálatos színészek előadásában, az nézze meg A végét, lehetőleg legalább kétszer.

2. Szaturnusz Gyűrűje (Örkény Színház, rendező: Kárpáti Péter)

Egy együttes neve, azért van nagy kezdőbetűvel a címben a Gyűrűje. Nagy Zsolt volt a banda frontembere – vagy az általa alakított karakter? De nem futottak be, pont a nagy siker kapujában oszlottak fel.

Érdekes felvetés: mi van akkor, ha Eurüdiké akarta, hogy Orfeusz visszanézzen?

Azt már én kérdezem, hogy Orfeusz ezek szerint mindenképpen lúzer? Jó, a végén együtt lesznek, de nem az életben… És tényleg mekkora türhőség már egy tejfakasztó buli – félrészeg („vagy tán egészen az”) férfiak hülyeségeket beszélnek, hát színház ez? Nem, ez nem színház…

Ül Nagy Zsolt a kamion volánjánál, és keveri nekünk a zenéket meg hanghatásokat, felvesz valami stoppost is, talán valami színészt, de remélem, nem alszik el vezetés közben, mert nagyon fáradtnak tűnik.

De hogy jön ide Orbán Viktor?

Szóval, ilyen ez az előadás: szaggatott, álomszerű, elmosódó – összességében zseniális, székhez szögező, csak közben nagyon kell kapaszkodni (bár minek, ha úgyis oda vagyunk szögezve), mert gyorsak a váltások, és nem minden az, aminek látszik (színház, tudják). Kihagyhatatlan, többször nézős.

1. Három és fél nővér (Pinceszínház, rendező: Telihay Péter)

Az európai regény- és drámairodalomban nem igazán elterjedt a híres művek továbbírásának szokása – leginkább talán szerzői jogi okokból, meg az individualizmusunk miatt is –, ezért csak elvétve találkozhatunk ilyen próbálkozásokkal. A Nóra II. jut eszembe a közelmúltból.

Selmeczi Bea nem továbbírta a Három nővért, hanem már az első felvonást is kicsit módosította,

majd vett egy nagy levegőt, és elindította Olgát, Mását és Irinát egy nagyon hosszú úton, ahol állandó társul adta nekik Natasát.

Eleve nagy kalaplengetés jár a szerzőnek a bátor ötletért egy olyan országban, ahol időnként már abból is botrány támad, ha egy régi klasszikus új fordítást kap. Azért már háromszoros kalapfeldobás dukál, hogy az egész darabot erre a négy női szereplőre írta, és így volt képes teljes és koherens sztorit felmutatni. Az örömujjongás pedig annak szól, hogy mindezt izgalmasan, érdekesen, helyenként viccesen, de leginkább elgondolkodtatóan sikerült megvalósítania.

Jó, szóval a megfelelő alapanyag megvan – de hát Mohácsi óta tudjuk, hogy nem a színműnek kell jónak lennie, hanem az előadásnak. Ez meg itt a Pinceszínház, ahol kicsit viharos volt az igazgatóváltás két éve. Egy vallomással és egy beismeréssel tartozom a témában: nagyon drukkoltam a Göttinger Pált és a K2-t is felvonultató Komáromi-pályázatnak, és csalódtam, hogy nem ők lettek a befutók. De egyáltalán nem bánom, hogy be kell ismernem:

Sztarenki Pál egy kifejezetten jó színházat rakott össze, aminek minden színházba járó csak örülhet,

én pedig IX. kerületi lakosként még külön büszke is vagyok. Már a tavalyi évadot sem érhette kritika, sőt a FreeSZFE-s előadások befogadásáért csak elismerés járhat – és az a színház, amelyik fel tud mutatni egy olyan előadást, mint a Mirad, egy fiú Boszniából, már nem szorul magyarázkodásra.

Most pedig itt van a Három és fél nővér, a Pinceszínház jelenlegi koronagyémántja. Hogy ezt mennyire eltalálták! Ott tartottunk, hogy van egy érdekes, izgalmas alapanyag. Kell egy rendező. Telihay Péter, bingó! Csehovban nagyon otthon van, tele van ötlettel, kísérletező kedvű és nagyon rutinos.

Akkor már „csak” négy remek színésznő kell. Nem tudom, ki találta ki ezt a szereposztást, de nagyon jó érzékkel választott, pedig amennyire tudom, nem hogy ők négyen, de még csak hárman sem játszottak együtt soha.

Négy kiváló színésznő, négy teljesen eltérő karakter, akik tökéletesen működnek együtt,

és a négy idősíkban mindegyik más-más színt ad hozzá a történethez. A kiindulópont (a csehovi „eredeti”) után ugyanis a ’20-as években látjuk viszont a nővéreket és sógornőjüket; ezután a ’60-as években próbálnak túlélni, és végül a mában kötünk ki (Putyin idejében – igen, legalább 120 évesek, de nem annyinak játsszák, szerencsére). A keret mindig Irina névnapja, erre az eseményre gyűlnek össze, és mindig ugyanabban a nappaliban beszélgetnek (a díszletért is Telihay Péternek lehetünk hálásak) – a külvilág eseményeiről is így értesülünk, az ő személyiségükön átszűrve. Tőlük tudjuk meg azt is, hogy mi lett az eredeti darab férfi karaktereivel – nem lövöm le a poénokat.

Ki gondolta volna, hogy ők négyen ilyen utakat fognak bejárni?

Nem kevés fantáziával szövi a cselekményt a szerző (ősbemutató!), mindig meg tud lepni valamivel. De nem csak a cselekmény érdekes, mert egy négyszereplős darabnál a párbeszédek különösen fontosak – és ezek is nagyon rendben vannak itt, nagyon élők és elgondolkodtatóak. Bónuszként kapunk néhány csehovi mondatot is, amik az eredetiben emlékeim szerint más szereplő szájából hangzottak el.

Olga szerepében Járó Zsuzsa remekel, de hát ő mindig remekel. Akarnak tippelni, hogy férjhez megy-e? Herczeg Adrienn Másája nagyon kemény utat jár be – akarnak tippelni, hogy eljut-e Moszkvába? Varga Lili Irinaként a végére tartogat egy olyan monológot… A „feledik” nővér, Natasa Tarr Judit megformálásában végig teljes értékű társa a három nővérnek, és a négy színésznő olyan csodálatos összhangban játszik végig, mintha évek óta együtt dolgoznának.

Minden részletében nagyon erős előadás, és nem utolsó sorban kiváló szórakozás.

Kicsi a Pinceszínház nézőtere, addig vegyék meg a jegyüket, amíg van – nem fogják megbánni.

A borítóképet Pauló-Varga Ákos szerkesztette.

forrás: https://www.kulter.hu/