A tatabányai Jászai Mari Színház február 24-én mutatta be Dragomán György Kalucsni című drámáját, Göttinger Pál rendezésében. A rendezővel a családtörténet mögött megbújó emberi sorsokról, társadalomkritikáról és a darab traumafeldolgozó szerepéről is beszélgettünk.
Dragomán György műve történelmi dráma, a korszakról, amelyben játszódik, önnek is vannak személyes emlékei. A rendezés során mennyire építette bele ezeket az élményeket az előadásba?
G. P.: Ezek nem kapcsolódnak a cselekményhez, így nem volt alkalmam közvetlenül beépíteni. Inkább akkor voltak hasznosak, amikor egy-egy színésznek olyan személyes hangvételt kellett megütnie, amelyhez jól jött a saját élményekkel gazdagított háttértudás, még akkor is, ha áttételes. Maga a Kalucsni cím is egy személyes emlékből ered, a darabban a szereplők időről időre egy kalucsniról szóló viccet idézgetnek. Dragomán Györgynek az ezzel való játék fontos volt, noha annak, aki nem élt a ’80-as évek Erdélyében, ahol a vicc az alaptudás része volt, nyilván nem világos ez az utalás, és a darab során sem tisztázódik. De a személyességet akkor is kiérezni belőle. Ugyancsak a szerző saját múltjához nyúlunk vissza az előadásban is használt, a kivándorláskor a vámosoknak átadandó listával, ami nálunk Dragomán György édesanyjának eredeti listája. A személyesség minden szaván tetten érhető.
Az emlegetett viccet, amelyből a cím is ered, szándékoltan nem akarták a néző számára is érthetővé tenni?
G. P.: Nem tűnt indokoltnak – a titok érdekesebb. A színpadon játszók ismerik, és amennyit megmutatnak belőle, az éppen elég. A ki nem mondottság viszont jól érzékelteti, milyen elzárt, a kívülállók számára érthetetlen világ volt az övék. Az akkori Romániából induló kivándorlókéDragomán György műveiben mindig erősen jelen van a társadalomkritika. Ennél az előadásnál erre vagy a történetre helyezték a nagyobb hangsúlyt?
G. P.: Ahol egy tizenhat éves lánnyal tragédia történik a szülei szeme láttára, ott számomra semmi nem tud fontosabb lenni. A kezdetektől egyértelmű volt, hogy ez és a család áll majd a fókuszban, noha természetesen szükség van a kontextusra, tehát arra, hogy egy döglődő rendszer öncélú kegyetlenkedéséről is képet kapjunk. Látjuk a nagy tekintélyű, hatalommal bíró szekust, aki alól tulajdonképpen kifogy a rendszer. Ebben a felbomlásban pedig érzékeljük azt is, hogy ennek a történetnek csak vesztesei lehetnek. Ilyenformán lesz társadalomkritikai éle és társadalomfilozófiai leágazásai is, amelyek – hála a nagyszerű írásnak – a nézők fejében megszülethetnek úgy is, hogy mi alapvetően az emberi történetekre helyezzük a hangsúlyt.
A fiatalabb korosztály már csak családi elbeszélésekből vagy a történelemkönyvek lapjairól ismerheti ezt a korszakot. Hogyan válhat számukra is megfoghatóvá ez a történet?
G. P.: Az emberi sorsok mentén tudnak kapcsolódni. Azok a problémák, amik a családban felbukkannak, jelen vannak napjainkban is. Már közvetlenül az első jelenetben találkozunk egy ilyennel, amikor a kislány egy lényegtelennek tűnő apróságról kérdezi az apját, és hazugságon éri. Az eltávolodás, a meg nem értettség, a saját határaink feszegetésének élménye mindannyiunk tapasztalata.
A Kalucsnit a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapjának előestéjén mutatták be. Segítheti ez a darab a múltbéli események, traumák feldolgozását?
G. P.: Egészen biztosan. Úgy vélem, hogy a színházművészet a társadalmi változások elindítására már nem alkalmas, manapság sokkal hatékonyabb formái vannak a nagy tömegek megszólításának. Ha viszont megfordítjuk, működésbe hozhat folyamatokat. A színház tökéletes hely arra, hogy ha valakit foglalkoztat egy téma, vagy valami nyomja a szívét, akkor ezeken a történeteken keresztül megértésre vagy empátiára találjon, mert a szereplőkben magára ismer. Még a legsötétebb gazembereknél is rábukkanhatunk valamire, ami a maga rémisztő és kijózanító módján összeköt velük.
forrás: https://www.pestimusor.hu
