Február végén mutatta be Dragomán György Kalucsni című darabját Göttinger Pál rendezésében a tatabányai Jászai Mari Színház. Az epikus pusztulástörténet a saját történelmünkről, a saját bizalmatlan társadalmunk mérgező beidegződéseiről is beszél, tele szívfacsaró, lefojtott, nagyon is ismerős emberi sorsokkal. A előadásról a darab egyik főszereplőjével, Bakonyi Csillával beszélgettünk, e mellett szóba kerültek korábbi szerepei is.
Korábban mennyire ismerted a szerző, Dragomán György munkásságát?
Nagyra tartom a munkásságát, világszemlélete meglehetősen közel áll hozzám, stílusa összetéveszthetetlenül egyedi; a kovászos kenyér receptje pedig új perspektívát nyitott az életemben, egyszerűségében csodálatos. A Kalucsnit viszont nem ismertem, de már az olvasópróbán bebizonyosodott, hogy az a stílus, amit a regényeiben képvisel, esszenciálisan benne van ebben a darabban is.
Az előadás nézése közben az jutott eszembe, hogy annak ellenére, hogy a történet komoly témát dolgoz fel, alapszituáció mégis olyan, mintha egy bohózatból ragadták volna ki.
Igen, tiszta Feydeau, ahogy a férj, a feleség és a szerető először találkozik. Ez az egyik titka a darabnak, és én személy szerint szeretem is, amikor súlyos témákról humorral beszélünk. Így sokkal erőteljesebb az a gyomros is, amit a történet bevisz. Különösen közel áll hozzám a karakter szarkasztikus humora, és színésztechnikai élvezetet okoz, hogy tűpontos időzítéssel és ritmusban kell bánni a mélyről jövő közbeszólásaival.
Márta, a feleség igen összetett figura. A te szemedben milyen ember ő?
Az már az olvasópróbán feltűnt, hogy van benne valami kemény zártság, titokzatosság. Ez rögtön az elején nyilvánvalóvá válik, amikor berobban a lakásba, és találkozik a férje szeretőjével, akivel meglehetősen durván bánik. Márta fő prioritása, hogy el kell menniük az országból. Ez viszi előre, az életében minden más csak másodlagos. Sokadrangú a férje, a gyereke, akivel nincs igazán szoros kapcsolata, a lány inkább az apához húz érzelmileg, ezt is nagyon szépen bemutatja az első jelenet. Végiggondoltam azt is, hogy milyen lehetett az életük korábban: a nő sikeres orvos, valószínűleg ő tartja el a családot, folyamatosan haladt előre az életben. De a körülöttük lévő események, az egyre elviselhetetlenebb politikai helyzet hatására a kivándorlás mellett döntenek, és mivel ez a legfőbb cél, minden más érzelem háttérbe szorul. Ahogy egyre jobban belehelyezkedtem a szabadságmániás lelkemmel a történetbe, tökéletesen átéreztem azt a tehetetlen dühöt, kétségbeesést, ami mindent felülír és relativizál.
Miért tart ki minden rossz ellenére mindvégig a férje mellett? Hiszen megtehetné, hogy hátrahagyja a családját és egyedül kezdjen új életet.
Azt hiszem, hogy a férje hűtlensége ellenére van köztük egy nagyon erős kapocs. Baluval (Dévai Balázs, a darabbéli férj – A szerk.) igyekeztünk megmutatni ezt az összetartozást, főleg a börtönjelenetben. Nem hiszem, hogy Márta fejében bármikor is megfordult volna, hogy hátat fordítson akár a férjének, akár a gyerekének. Sőt, szerintem tulajdonképpen bántja is az, ahova a házasságuk jutott. Fájdalmasan csodálatraméltó, ha egy feleség úgy tud reagálni a férje szeretőire, ahogy Márta. Tisztelj meg annyival, hogy tudjak róla, de tisztelj annyira, hogy nem mesélsz róla. Sokszor elmondja, már-már mantrázza a darab során, hogy „újrakezdjük”, „újrakezdünk mindent”, „újrakezdjük az életünket”. Ezt a házasságukra is értheti. Ha ez így van, akkor ez az amúgy megingathatatlanul célratörő nő egyetlen naiv pontja.
Göttinger Pállal kilenc évvel ezelőtt már dolgoztatok együtt A hülyéje előadás kapcsán. Milyen volt az újbóli találkozás?
Sokat nevettünk, ami szerintem elengedhetetlen volt ennél a próbafolyamatnál. Már az asztali próbák is mélyek voltak és fergeteges hangulatban teltek, Palival dolgozni igazi szellemi csemege. A színpadi próbákkal is kellemes tempóban haladtunk, hatékonyan, gyorsan. Elmondta a legfőbb gondolatait, de aztán hagyott szabadon mozogni a keretek között. Ami nekem olykor gondot okozott, az a tér volt: úgy éreztem, hogy Márta nem az az egy helyben állós-ülős típus, viszont a rendelkezésre álló teret, főleg, ha 6-7 színész van benne, nem mozoghattam szét. Amikor megjönnek a dobozok, a nő tele van tettvággyal, onnantól kezdve nem számít sem a szerető, sem más egyéni probléma, hiszen szóvá is teszi, hogy mennyit küzdött, hogy ez összejöjjön. Itt meg kellett találni az arany középutat. Volt, amit máshogy láttunk Palival, de ezeket még vitának sem lehetne nevezni, inkább közös gondolkodásnak.
Az előadásban a lányotokat, Annamarit egy fiatal, pályakezdő színésznő, Sipos Ilka alakítja. Vele milyen volt a munka?
Ilka egy tünemény, iszonyatosan bájos személyiség, mellé érzékeny és tehetséges; nagyon izgalmas volt figyelni, ahogy próbál, fejlődik, egyre bátrabb lesz. Befogadó és segítő társulat vagyunk, mindig nagyon érdekes megfigyelni, ezzel ki hogyan tud élni, vagy épp visszaélni. Ilka abszolút tudott, igazi csapatjátékos, nagyon drukkolok neki, hogy úgy alakuljon a pályája, ahogy csak szeretné.
Az előadás sokszor csak sejtet bizonyos dolgokat, például arra, hogy mi történt Annamari és Veress elvtárs között nem ad egyértelmű választ, kicsit mintha kételyben tartaná a nézőt, vagy inkább megadja a lehetőséget a jó feltételezésére. Te hogyan látod ezt?
Igen, ez abszolút így van. A nézőben többféleképpen csapódhat le, ettől is zseniális ez a darab. Nincs minden egyértelműen kimondva. Én viszont belülről a legnagyobb tragédiát élem meg, nálam egyértelmű a helyzet, nincs kétségem a történtek felől. Márta fejében a legrosszabb verzió szerepel.
Pont ahogyan Aloysius nővér fejében is a január végén bemutatott Kétely című előadásban? Ő is hajthatatlanul küzd a saját, vélt igazságáért, és csak a legvégén gondolkodik el azon, hogy talán mégsem volt igaza.
Szerintem nem csak ebben az egy ügyben kételkedik, sokkal komplexebbek a kétségei. Persze, örülök, hogy ezt gondolod, mert ez is volt a cél, de az én fejemben az él, hogy Aloysius az egész hitét is megkérdőjelezi, és ettől roppan össze. Az ő kételyének James nővérhez is van köze, hogy abból a csodálatos, csicsergő, nyitott emberből a saját fanatizmusa miatt egy bábot csinált. Szerintem benne egy sokkal globálisabb kétely merült fel, az egész életét kérdőjelezi meg.
A te életedben egyébként mennyire van jelen a kétely?
Állandóan. Én magam egy merő kétely vagyok. (nevet) Valamilyen szinten irigylem azokat, akik megingathatatlanul bele tudnak állni egy gondolatba és képviselni azt, mint ahogyan Aloysius nővér is teszi. Én pont ennek az ellenkezője vagyok: minden gondolatot, kijelentést, mindent oldalt megkérdőjelezek, és végül ezekben próbálom elhelyezni magam. Ugyanakkor ezt nem hibaként vagy bajként élem meg, mert honnan tudjuk, hogy mi a tényleges igazság? Ha van olyan.
Hadd kanyarodjak vissza az évad elejéhez, ekkor mutatták be ugyanis a Nem félünk a farkastól című darabot, amelyet azóta is játszotok a Kamaraszínházban. Ebben az előadásban is egy olyan karaktert alakítasz, aki – gondolom – meglehetősen távol áll tőled.
Igen, szeretném azt hinni, hogy nagyon különbözöm Marthától. A nyilvános főpróbán, amikor először játszottuk közönség előtt a darabot, kis túlzással alig akartam visszamenni a második felvonásra, olyan gyűlöletet éreztem a karakter iránt a nézőtér felől. Olyan volt, mintha egy fal lenne közöttünk, és ez a Kamaraszínházban még jobban érezhető. Ezen a próbán voltak kollégáim, barátaim, akik elárulták, hogy ez nem gyűlölet, hanem inkább a döbbenet eredménye volt, ez csapódott bennem le úgy, hogy utálnak. Akkor eszembe jutott, hogy én is sokkolódtam tőle az olvasópróbán, de a próbafolyamat alatt igyekeztem ezt a karaktert is megszeretni. Ez idővel sikerült is, a bemutató környékén ezért sem értettem, hogy miért nem tudják a nézők is meglátni benne a jót, az esendőt, a miérteket már rögtön az elején. Karakterféltésnek szoktam ezt hívni. (nevet) Ettől függetlenül – vagy éppen ezért – ez egy igazi jutalomjáték, széles és vad skáláját tudom megmutatni annak, amit jelenleg a szakmáról tudok.
Mit gondolsz: az emberi játszmák mennyire vannak jelen az életünkben?
Nagymértékben. Szeretném azt hinni, hogy a sajátomban nem nagyon, de nincsenek illúzióim. A legtöbb ember játszmázik, még akkor is, ha nem szándékosan. Néha felismerni is nehéz, de én nagyon tudatosan figyelek arra, hogy elkerüljem. Ennek ellenére persze van, hogy belecsúszom egy-egy ilyen szituációba. Amitől kifejezetten irtózom, az a manipuláció minden formája; kerülöm is, amennyire tudom. Ha a legkisebb felém irányuló manipulatív dolgot megérzem, azonnal falakat húzok. Szerencsére ezek a falak nem betonból vannak. A repedésein mindig áttör valami reménysugár, amitől rendre le is tudnak omlani. Hiszem, hogy mi is ilyen munkát végzünk a Jászaiban, amitől leomlanak a bennünket elválasztó falak.
Flaisz János - forrás: https://deszkavizio.hu
