Kérem a következőt! – Tóth Károly sikerszériában

A Családi játszmákban gyakorlatilag meg sem szólalt Tóth Károly, mégis intenzív a színpadi jelenléte. Don Juan szolgájaként viszont rengeteg szöveget kellett megtanulnia. Mindkét szerepe idei kiemelkedő alakításai közé tartozik a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban.

Nem lehet nem észrevenni, mennyire szárnyal az utóbbi években, így még inkább elismert és közkedvelt színművész lett. Kováts Dénes interjúja.

Kezdjük a Don Juannal! Horváth Illés és Nagyidai Gergő is azt mondta, hogy a tiéd a másik főszerep, s ez tényleg így van. Mintha égi áldás lenne rajtad, az utóbbi években sorra kapod a nagy szerepeket, amelyekben szárnyalsz. Mindemellett tavaly a megyei Prima-gálán különdíjat kaptál.

Most, ahogy jöttem be hozzád, ugyanez jutott eszembe. A díj kapcsán pedig az – amiről már beszéltem neked –, hogy igazából nem a díjat kell megköszönnöm (ami persze nagy dolog, ám valaminek a következménye), hanem a feladatokat, amelyeket itt, a színházban kaptam, mert ezek eredménye az elismerés. Eltöltöttem a pályán harmincegynehány évet. Tulajdonképpen szerettek, a nézők is szerettek, miközben elvoltam a különböző igazgatók által rám osztott szerepekkel, amelyeket becsülettel, a legjobb tudásom szerint megcsináltam. De közben éreztem magamban, – hogy mondjam úgy, hogy ne tűnjön nagyképűségnek? –, többet bírnék, mint amivel megbíznak. Hála a jó Istennek – nem tudok mást mondani – hogy a Kirják Róbert-Göttinger Pál, majd a Kirják-Horváth Illés igazgató-művészeti vezető páros vette a bátorságot, s megbombázott feladatokkal. Mert lehetek én (vagy bárki más) olyan tehetséges, hogy rám szakad otthon a plafon és a föld fölött járok az udvaron, de ha nem kapok igazi lehetőséget, akkor az egész nem sokat ér, mert nem mutathatom meg, mi van bennem. Halálosan biztos vagyok abban, hogy nagyon sok kollégám, kolléganőm hagyja úgy el a pályát, vagy ér véget az élete, hogy a közelébe sem jutottak a lehetőségnek, hogy megmutassák, igazából mit tudnak.

Elmaradt a kiteljesedés…

Így van! Nem tudok elég hálás lenni ezért a sorsnak, hogy ezt a három embert idevezette a jó Isten, vagy hogy nem mentem el ezelőtt nem tudom hány évvel, mert volt ilyen gondolatom… Minden hányattatás, mellőzés ellenére azt mondtam, valahol a kisagyamban hátul éreztem és reméltem, hogy jönnie kell olyan embernek, aki mer rám osztani nagy szerepeket, aki meg akarja nézni, mire vagyok képes. Végül bekövetkezett.

A Chicagoban a Konferanszié vagy a Don Carlosban a főinkvízitor számomra emlékezetes karakterszerepeid. A Castel Felice Vándora, a Váratlan vendég Arthur Birlingje, a Görbe tükrök sánta férfije, és különösen a Tengeren Ivan Curryje és a Don Juan Sganarelleje viszont igazi főszerep. A Családi játszmák Francise pedig úgy az egyik főszerep, hogy értelmes mondat nem hagyja el a szádat…

Nézd. Nekem fixa ideám, hogy a színpadon az embert kell megmutatni, legyen az boldog, vidám, keserű, savanyú, kegyetlen, gonosz, szerelmes, gyászoló – teljesen mindegy. Miként az is, hogy 6900 mondatom van, mint a Don Juanban, vagy egyetlen sincs, mert csak szótöredékeket nyeferélek, mint a Családi játszmákban. Meggyőződésem, ha amit a színpadon megmutatok, az emberi, őszinte, igazi, akkor az átmegy, megérti a néző.

A Don Juan fölöttébb kalandos előzményekkel jutott el a premierig. Nemcsak a főszereplőváltás miatt, hanem azért is, mert neked és az egyik kolléganődnek is elment a hangotok a premier előtt pár nappal.

Még tavaly februárban, a szerződtetési tárgyaláson – amelyen elmondják a következő évi feladatokat: melyik darabban és rendezővel, milyen szerepet fogunk játszani – közölte Illés nagyon sokat sejtetően, hogy a Don Juanban én leszek Sganarelle. Mondtam neki, hogy oké, de ez nekem sajnos semmit nem mond. Akkor tudtam meg, hogy ő Don Juan szolgája, s ez a másik főszerep. Irtózatos mennyiségű szöveggel. Ahogy haladtunk előre az időben, mindig szóba került, milyen gyorsan tanulok. Nos, tanultam már rengeteget, de az többnyire sajnos nem volt jellemző, hogy ennyire sokat kelljen.

Ilyen előjelek után a tervezetthez képest egy héttel később kezdtük a próbafolyamatot, majd az „eredeti” Don Juan betegsége miatt leállt a próba, aztán beugrott helyette Gergő… Valóban rengeteg akadály került utunkba, ilyet még nem éltem meg pályám során. Ezt még tetézte, hogy valószínűleg a több tonna szöveg, s a napi két próba – olykor iszonyatos hangerővel – vezetett odáig, hogy elfáradtak a hangszálaim, megerőltettem. Nem akartam kérni, de a rendező, Horváth Illés a premier előtt pár napra megtiltotta, hogy beszéljek: csak játszottam, a szövegemet a rendezőasszisztens mondta mikrofonba. Bármilyen jól, de mégsem az én ritmusomban, ami további nehézséget okozott, alig vártam, hogy újra beszélhessek. Mindemellett nagyon örültem ennek a szerepnek.

Az akadályozó tényezőkön túl milyen volt a próbafolyamat?

Az elején jöttem rá, hogy a színészet is valahol olyan, mint egy házasság vagy egy kapcsolat. Klem Viktorral soha nem találkoztam, idő kellett meg- és kiismerni egymást. Amint megtörtént a főszereplőváltás, és Gergő lett Don Juan, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, félszavakból megértettük egymást, sőt, olykor szavak sem kellettek hozzá. Azért tudtunk bő három héten keresztül nagyon intenzíven próbálni, mert megvolt a teljes összhang, ismertük egymás gondolatát is. A legnagyobb ellenségünk – nem a legjobb kifejezés, de mégis szabadjon így fogalmazni – a szöveg mennyisége volt. De amikor idő múltán bekerült a fejbe, onnantól már csak Illés finomításaira volt szükség, hogy minden a helyére kerüljön. Az első rendelkező próba után dühös voltam magamra, hogy miért nem tudom már a szöveget, mert ugyan tisztában voltam vele, mit kellene tenni a színpadon, de ha az ember nem tudja a szöveget, az jelentős nehezítő tényező. Könnyebbség, amikor olyan szintre kerül a szövegtudás, hogy súgó mellett már jól működnek a jelenetek.

Jobban megadja a folyamatosságot.

Igen. Vígh Katikával, a súgónkkal óriási mázlink volt. Két próba között itt maradt Gergővel és velem, s ha nem próbáltunk szombat este, bejött hozzánk, sőt, még vasárnap is. Óriási rutinja van, a magyar színészek legnagyobbjaival dolgozott együtt. Bemutató előtt is beszélgettem vele, azt mondta, Pécsi Sándor jutott eszébe rólam. Kati nemcsak a szöveget mondta és javította ki, amikor hármasban vagy ketten tanultunk, de tanácsot is adott, hogyan, mire fűzzem fel a szöveget a könnyebb megtanulhatóság érdekében. Eleinte nem nagyon értettem, arra gondoltam, majd én megoldom, de azután rájöttem, érdemes hasznosítani az ő hatalmas, sok évtizedes tapasztalatát, így hagytam magam irányítani. Azóta is nagyon sokszor eszembe jutott, milyen jól jöttek és eredményre vezettek a tanácsai, úgy tényleg sokkal könnyebb volt megjegyezni.

Általában könnyen megtanulod a szöveget?

Ha jó az anyag, és ha látom, mi lesz vagy lehet majd belőle, akkor iszonyatosan hajlamos vagyok arra, hogy hamar megtanuljam. Itt kétségtelenül több és másabb volt, mint általában. Sokat beszélgettünk arról, hogy minden évben kellene egy ilyen jellegű előadás, ahol nem a szlengek hangzanak el, hanem gyönyörű klasszikus mondatok, amelyek olykor iszonyatosan nehezen mennek az ember fejébe. De előnye, hogy amikor az ember rákerül ennek a vonalára, tehát beül ebbe a klasszikus hajóba, onnantól már élvezet, mert megérzi annak az ízét, hogy ugyanazt a mondatot el lehet mondani nagyon ridegen, nagyon egyszerűen, mint a mai világban szokás, viszont el lehet mondani ugyanazzal a jelentéssel úgy, hogy valami gyönyörűséget fejez ki. Sajnos ettől a gyönyörűségtől már el vagyunk szokva.

Ez a klasszikus színház, amiből jó lenne több – mondta Gergő.

Így van! Az az érdekes, hogy a nyilvános főpróba „operett siker” volt annak ellenére, hogy a Don Juan egy klasszikus. Alig akartuk elhinni, hihetetlen élményt okozott! A bemutatón is azt éreztem, hogy imádnak bennünket, talán jobban, mint általában.

Illés jóvoltából a színdarab egészének – a zenékkel (Zságer-Varga Ákos), a koreográfiával (Vámosi-Belme Judit), a nagyon egyszerű, viszont dermesztően hatásos díszlettel (Vereckei Rita), a jelmezekkel (Gálvölgyi Anett és Miovác Márton) – van egy kétségkívül hatásos és harmonikus világa.

Hogyan élted meg belülről a szolga-létet annak tükrében, hogy nem mindig értettél egyet Don Juannal, sőt! Mégsem válhattál az élő lelkiismeretévé, mert nem hallgatott rád!

Ebben Moliére a sáros… De mint említettem, nagyon jó volt együtt játszanunk az összhang (és persze a szerepek) miatt.

A Családi játszmákban nagyon különleges a jelenléted. Az első felvonás utolsó pillanataiban kerülsz színre, ugyanezzel a jelenettel kezdődik szünet után a második. Betegsége miatt Francis nem tud se mozogni, se beszélni, így egy értelmes szó nem hagyhatja el a szádat. Nehéz volt megformálni őt?

Az első körben nagyon szerteágazó lehetőség kínálkozik gondolatban, hogy merre lehet elvinni a szerepet. De vigyázni kell, ne legyen se túl vicces, se túl idióta, se túl béna, mert akkor meghal nemcsak a szerep és a darab, de az előadás is. Mindig úgy kezdek hozzá, hogy nem akarom már az első rendelkező próbán megoldani a dolgokat. Ha már nagyjából tudom, ki vagyok és ki kell legyek, hogyan viszonyulok a többiekhez, akkor megpróbálom a magam útján, a saját érzéseimmel elindítani a próbák elejét. Ha olyan kivételes a rendező, aki sokkal jobban tudja, mint én – általában úgy kellene lennie – akkor ő egy bizonyos sávon belül képes engem tartani. Az esetek nagy százalékában megpróbálok megmaradni a realitás talaján, s nem eltúlozni.

Néha apró nüanszokon múlnak döntő dolgok. Nem tudok mozogni, tolnak ide, tolnak oda, akad egy-két közbeszólási kísérletem. Abban nem voltam biztos, miként alakítsam, hogyan formáljam a beszédemet a megfelelő hatás érdekében. Az egyik összpróbán történt, még a főpróbahét előtt, amikor már egyben mentünk. A darab vége felé van egy monológja Rák Zolinak, amikor kiderül rólam az igazság. A Darth Vader névvel illet engem. Akkor, abban a pillanatban leesett, meg is állítottam a próbát (pedig nem szokásom), hogy visszafelé szívom a levegőt és úgy próbálom formálni a szavakat. Ezzel tudom kifejezni, hogy azért nem vagyok képes beszélni (amit korábban elmondott rólam a feleségem), mert a műtét során a cső felsértette a gégémet. Az, hogy agyvérzésem is volt, már csak hab a tortán. Sokszor ilyen nüansznyi dolgokon múlik, hogy egy figura, legalábbis az én érzésem szerint, teljes legyen.

Mindemellett érzelmeket is kell sugallanod, például amikor fixírozod a fiatal lányt, illetve amikor nagyon boldog, vagy éppen fölöttébb dühös vagy. Azért, mert valaminek örülsz, vagy mert nem azt hallod vagy látod, amit kellett volna.

Igen, tehát – csak ide tudok visszajutni – az a legfontosabb, hogy azt és úgy csináljam, hogy az emberi legyen. Te, a néző, ne azt mondd, hogy ilyen a földön nincs, így ember nem beszél, hanem meg se forduljon a fejedben, hogy ez túlzás, direkt viccelődés, vagy bohóckodás. Ha az ember őszinte a színpadon, akkor annak van értelme és hatása.

Mi lehet az oka a Családi játszmák sikerének? Hiszen kétségtelenül sikeres.

Van benne szerelem, gyógyszerfüggő anyuka, alkoholista meny, evéskényszeres fiú. Azt mondanám, hogy a szó igazi értelmében egyikük sem normális, nem átlagos. Nem véletlen az alkohol, a gyógyszer, mert valamivel saját magukat is meghülyítik, hogy túl tudják élni azt a megaláztatást, amit el kell szenvedniük.

Valószínűleg a civil életben is nagyon sok ilyen család van, kis stiklikkel, csalódásokkal, nagy fájdalmakkal, basáskodó apával… Legfeljebb nem tűnik fel a tágabb környezetükben, mert nem kerülnek színpadra. Hány olyan embert, családot ismerünk vagy sejtünk, akik így élik le az életüket? Kifelé mutatják a rendet, a boldogságot, miközben otthon az életük maga a pokol. A nézőtéren többen magukra ismerhetnek, bár olyannal még nem találkoztam, aki azt mondta volna, én is ilyen vagyok. Még ha magára is ismer, nem meri kimondani.

Csak nemrég tudtuk meg, hogy a Kaktuszember című filmben is főszerepet játszottál. Mesélj róla!

Még a pandémia idején történt, felhívott egy fiatalember, hogy vizsgafilm ügyében szeretne velem beszélni. Arról volt szó, hogy eljönnek Nyíregyházára az operatőrrel, de nem jött össze, ezért megbeszéltünk egy időpontot, amikor zoomon kellett elmondanom egy általa küldött szöveget az instrukciói alapján. Pár nap múlva telefonált, el tudnék-e menni Budapestre a Pesti Színházba próbafelvételre. A büfé folyosóján tudtunk próbálni, ott derült ki, hogy Kiss Mari lenne a partnerem, aki ifjúkorom szexszimbóluma volt, de soha nem találkoztam vele! Ott, a büfé folyosóján Rudolf Olivér, a rendező telefonnal vette a helyzetgyakorlatokat, meglepő részletességgel. Kicsit furcsálltam, de ő tudja, gondoltam. Két nap múlva hívott, hogy szeretne felkérni, legyek én a férfi a kétszereplős vizsgafilmjében. Leforgattuk, s szinte már el is felejtkeztem róla, amikor a közelmúltban felhívott egy operatőr ismerősöm, Lőrinczy Kornél, aki látta a film beharangozóját, s gratulált. Megjegyezte, hogy a 4:3-as képarányú felvétel azért különleges, mert mostanában ritkán forgatnak így – egykoron a régi klasszikusok használták. Ez a módszer annyira közel hozza az arcot, hogy ott nem lehet hazudni. Akkor esett le, miért olyan közeli felvételek készültek rólunk. Különleges élmény volt számomra a forgatás, szerettem.

Miként talált rád a rendező?

Kiderült, hogy Ascher Irma casting menedzser (Ascher Tamás rendező lánya) javasolt. Olivér már a forgatás után árulta el, hogy rám keresett, és a Google földobott egy friss, közel egy órás interjút, amit Bakay Judit csinált velem a Nyíregyházi Televíziónak, megnézte, s az alapján hívott fel. Szerintem nem fordult még elő, hogy valakit tévéinterjú alapján hívjanak próbafelvételre.

Láttad már a filmet?

Korábban nem, csak most, Kornél telefonja után. Soha nem szoktam kutakodni, de ha elküldik nekem, vagy ha belebotlok, akkor megnézem.

Elégedett voltál?

Jó érzés volt. Egészen pozitív kritikákat olvastam róla. Csak később, már a forgatás után derült ki, hogy Olivér Rudolf Péter színész-rendező fia. Tavaly, miután Olivér megmutatta neki a még nem teljesen kész filmet, Péter azonnal felhívott, hogy gratuláljon. Néhány nappal később Reisz Gábor keresett (kiderült, Olivér tanára, rendező), ő is felkért egy szerepre a Magyarázat mindenre című filmjébe.

Mindig tudtam, hogy későn érő típus vagyok, hol magam miatt, hol mert késleltettek. Most már kezdem azt érezni – nem azt, hogy beértem volna a célba – mintha utolértem volna az időt. Színészként ott, abban az állapotban érzem magam, ahol igazán jó.

Most vagy a színészléted teljében?

Mindannak, ami velem történik, az a „veszélye”, hogy még jobban meghozza az étvágyamat újabb, remek szerepekre. Nem azt érzem, hogy ha ezt vagy azt így megcsináltam, akkor, mit lehetne még, inkább azt: kérem a következőt!

*

Rudolf Olivér vizsgafilmje, a Kaktuszember alcíme Melodráma három képben. Témája az időskori szerelem. Nemrégiben mutatták be nagy sikerrel a 35. Trieszti Filmfesztiválon, a szakemberek elismerően nyilatkoztak újszerű technikájáról, 4:3-as képarányáról, mely közeli képeivel leegyszerűsített játékmódot kívánt a művészektől. Kiderült: már a film tervét is díjazták Szarajevóban, majd Budapesten a fiatal filmesek mozijában, a Friss Hús Budapest Nemzetközi Rövidfilmfesztiválon vetítették, s most jött a trieszti siker. Még nem tudni, a jövőben hol lesz látható. Érdekessége, hogy 47 perc időtartamával hosszú a rövidfilmek fesztiválján, viszont rövid a teljes estés nagyjátékfilmhez.

„Mari nyitottsága és lelkesedése nagyon jó energiákat adott a stábnak, Károly pedig mind a kilenc forgatási napot úgy nyomta végig, hogy Nyíregyházáról járt fel, néha a szettben aludt és egyetlen egyszer sem láttam fáradtnak. Az, hogy ők ketten ennyi energiával és alázattal álltak hozzá, nagyon sokat jelentett” – mesélte egy korábbi nyilatkozatában a rendező.

forrás: https://magyarmezsgye.hu/