„Aktívan jelen vagyunk Óbuda kulturális életében, és ez büszkeséggel tölt el.”

Orlai Tibor színházi vezető és producer évtizedek óta Óbudán él, miközben Budapest szívében kitartóan működteti a Belvárosi Színházat. Sikeres és izgalmas munkájáról mesélve bepillantást enged a színház kulisszái mögé.

Tősgyökeres belvárosiként hogyan lettél óbudai?

A VII. kerületben születtem, a Madách téren éltem, de gyermekkoromban sokat jártunk Óbudára kirándulni, ahogy a híres óbudai vendéglőkbe is, mint például a Vasmacskába, tehát megvolt a kötődésem a III. kerülethez. Amikor a nyolcvanas években úgy döntöttem, hogy a Belvárosból nyugalmasabb környékre szeretnék költözni, akkor számomra evidens volt, hogy az csak Óbuda lehet. Célzottan a Testvérhegyen kerestünk lakást, és a mai napig abban az ingatlanban lakom, amit elsőre választottunk.

Mi motivált abban, hogy a színházi szakmát válaszd?

A színház kisgyerekkorom óta jelen volt az életemben, mivel olyan családban nőttem fel, amelyben a kultúra számos szeletét megmutatták a szüleim. Ez vonatkozott a képzőművészetre, az operára, a mozira és a színházra, tehát mindenből kaptam ízelítőt. Elsősorban a színház világa érdekelt, ez már gimnazista koromba kiderült, de évekig csak egy átlagpolgár voltam, aki szívesen jár színházba. Közgazdaságtudományi egyetemet végeztem, majd fiatalon ért a rendszerváltás. Leginkább orvosi műszerkereskedelemmel foglalkoztam.

Igyekeztem mindig több lábon állni, és az energiámat, a szabad vegyértékeimet lekötni, de egyik tevékenységemet sem éreztem igazán magaménak.

Egy társaságban megismertem Eszenyi Enikőt, és általa bevonódtam a színház világába. Az elején Enikő produkcióinak voltam a menedzsere, bár akkor ezt még nem így hívtuk, inkább a háttérszálak mozgatójaként működtem. Sokat tanultam tőle és a kollégáitól a színház belső működéséről, hátteréről, és arról, hogy a csillogás mögött mennyi munka és erőfeszítés van. Ez nagyon izgalmas időszaka volt az életemnek a kilencvenes évek végén, a kétezres évek elején.

Mi volt producerként az első kiugró produkciód?

A kétezres évek közepén jelentem meg az első önálló produkcióval. Nagyon sok hálával tartozom azoknak a művészeknek, akik ennek részesei voltak. Ez a Hat hét, hat tánc előadás volt, amely rögtön óriási siker lett, és 260 előadást ért meg. A Thália Színházban mutattuk be Vári Éva és Kulka János főszereplésével, Ilan Eldad rendezésében, Parti Nagy Lajos fordításában. Ez óriási lépes volt az életemben, amihez szerencse is kellett. Eközben pezsegni kezdett a kulturális élet, egyre több volt a lehetőség. Felfutott az elektronikus média, de a televíziókban egyre kevesebb olyan tévéjáték készült, amelyekben a nagyformátumú művészek meg tudtak jelenni. A mi koncepciónk első pillanattól kezdve az volt, hogy olyan színházi előadásokat hozzunk létre, amelyek utaznak az országban, tehát a színészeket igyekeztünk eljuttatni az ország minél több szegletébe. Ez akkor újszerű gondolkodás volt. Úgy láttam, hogy van egy piaci rés, amelyet igyekeztem kihasználni. Ebben segített az otthonról hozott kulturális érdeklődés, valamint a közgazdasági tudásom és marketingszemléletem.

Milyen előadások születtek ebben az időben az Orlai Produkció berkeiben?

Meghatározó volt a Férfi és nő című koncertturné, amely országosan több mint 60 előadást jelentett. A turné a Dés László által szerzett színészlemezek dalain alapult, olyan kiváló művészek közreműködésével, mint Udvaros Dorottya, Básti Juli, Kulka János és Cserhalmi György. Ebben az időben hoztuk létre az első rétegszínházi előadásunkat is, amely Tasnádi István darabja, a Fédra Fitness volt, amely a bemutató évében kritikusi díjat kapott, és vagy tíz fesztiválon vettünk vele részt. A Hat hét, hat tánccal együtt ez a három produkció volt az, aminek köszönhettem, hogy a színházi szakma befogadott, és a brand megteremtéséhez is nagyban hozzájárultak. Az Orlai Produkció elkezdett tehát létezni mint brand.

Hogyan jött létre a Belvárosi Színház?

Az előadásainkat addig koprodukcióban hoztuk létre valamelyik befogadó budapesti színházzal, például a Thália Színházzal. A Vígszínházzal a nagysikerű Kellékest hoztuk létre Kern Andrással a főszerepben. A mai napig műsoron van. 2010-ben azt éreztem, hogy a továbblépésünkhöz, fejlődésünkhöz már saját játszóhely szükséges. A volt Filmmúzeum helyén szerencsés módon megtaláltuk a Belvárosi Színházat.

A Madách tértől, ahol felnőttél, pár száz méterre van az a bizonyos saroképület.

Az Eötvös József Gimnáziumba jártam, a Reáltanoda utcába, tehát szinte mindennap elmentem a Filmmúzeum előtt, hiszen nem tudtam nem arra menni. Kikerülhetetlen volt számomra az a mozi, amihez nagyon sok csodálatos filmélményem is kötődik. Emlékszem, hogy sokszor már hajnalban beálltunk az osztálytársaimmal a sorba, hogy legyen jegyünk.

A Filmmúzeumban olyan igényes művészfilmek mentek, amelyek a többi mozi műsorában nem szerepeltek. Visszakerültem tehát fiatalkorom fontos helyszínére.

A nyitódarabunk az Esőember volt Anger Zsolt rendezésében, amely 170 előadást ért meg Kulka Jánossal és Nagy Ervinnel a főszerepben. Nagy szerencse volt, hogy egy ilyen ikonikus filmet adaptálhattunk, ráadásul két ilyen nagyszerű színésszel. Fontos megemlítenem Zöldi Gergő nevét, mert ezekben az években indult el az együttműködés vele, aki jelenleg is a jobb kezem, és az Orlai Produkció művészeti vezetője. A repertoárunk kialakításában az ő ízlése meghatározó.

Ha az Orlai Produkcióról van szó, mindig többes számban beszélsz.

Évi 500-600 előadásunk kerül a különböző színpadokra. Ehhez már kell egy jól felépített szervezet. Lehetek én a legzseniálisabb, legkreatívabb ember, a legtökéletesebb marketinges, de ez egyedül nem megy, mert az Orlai Produkció a kollégáim miatt működik. A művészeti titkár Mester Éva, a marketinges Szabados Tünde, a gazdaságis Ungvári László és a kulcsfigura, Zöldi Gergő munkája együtt szükséges a sikerekhez.

Bérlitek a színházat?

Igen, mivel mai napig magántulajdonban van. A színházban élünk, dolgozunk, és havonta már nagyon sok előadást csinálunk. Az 500 fős férőhely miatt egyértelmű, hogy minőségi szórakoztató repertoárral kell megszólítanunk a szélesebb közönségréteget. Emellett már korai éveinkben is voltak művészi, úgynevezett rétegelőadásaink, ennek során szoros együttműködés alakult ki a Fügével és a Jurányi Házzal. Olyan kultikussá vált előadások születtek ott, mint az Egyasszony Tenki Rékával, A csemegepultos naplója Ötvös Andrással és az Egy őrült naplója Keresztes Tamással. Több olyan produkciónk van, amelyik már 200 előadásnál jár.

Nagy szerepetek volt abban, hogy a monodrámák ennyire népszerűvé váltak. Mi volt az oka, hogy ezt a formát választottátok?

A monodráma sokáig mostohán kezelt műfaj volt. Voltak persze korábban is meghatározó, fontos előadások, mint az Egy őrült naplója Darvas Ivánnal, de az mégiscsak egy hatszázas nézőtéren ment a Pesti Színházban. A 2010-es évekig úgy volt, hogy az olyan művészek, akik éppen parkolópályán voltak, igyekeztek valamilyen megjelenést találni maguknak. Mi ezt megváltoztattuk, mert úgy éreztük, hogy az abszolút a pályájuk csúcsán lévő művészekkel kell olyan produkciót létrehozni, amely belőlük fakad, és így tudnak megszólalni egyetlen szereplő bőrébe bújva. Úgy gondolom, hogy a monodrámáink a jelen színművészetének meghatározó előadásai. Hónapokra előre nem lehetett jegyet kapni rájuk, mert pillanatok alatt elkapkodják a nézők. A 2010-es évek eleje óta minden előadás műsoron van a mai napig.

A Belvárosi Színházban számos színész folyamatosan kap szerepeket. Hogyan alakult ez?

Sokáig úgy volt, hogy mielőtt egy előadást létrehoztunk, hosszasan keresni kellett a ráérő színészeket, gyakran nem egyszerű egyeztetések árán. A 2010-es években elkezdtünk egy saját alkotóközösséget létrehozni. Nem szeretem társulatnak hívni, mert az röghöz kötöttséget, tehát másfajta dolgot jelent. A miénk egy alkotó közösség, amelynek vannak társulati elemei, de lazább, szabadabb lehetőséget biztosít a színészeknek, rendezőknek. Ezt jelképezi az „Együtt szabadon” szlogenünk. Ez a mai napig jól működik, miközben természetesen van fluktuáció és folyamatos az átalakulás.

Ez számodra már nagyobb felelősség?

Igen, de a művészek számára is az, mert nem csupán meghívott vendégek egy előadásra, hanem együtt kell gondolkodnunk az egész produkció létrejötte során. Általában évadonként két bemutatót ígérek az alkotó közösségünk tagjainak, de három is össze szokott jönni, miközben elég nagy a szabadságuk, amibe beleférnek a filmforgatások, sorozatok is.

Kik vannak a mostani csapatban?

Benedek Miklós, Ficzere Béla, Hernádi Judit, Járó Zsuzsa, László Lili, Mészáros Máté, Pataki Ferenc, Rohonyi Barnabás, Schruff Milán, Ullmann Mónika. Azt gondolom, hogy igen nívós az állandó csapat. Természetesen hívunk melléjük vendégeket, sokan több előadásban is szerepelnek nálunk – Molnár Piroska, Péterfy Bori, Udvaros Dorottya, Kerekes Éva, Epres Attila, Debreczeny Csaba, Dékány Barnabás – és vannak koprodukciók.

A rendezőkkel hogyan dolgoztok?

Vannak olyan rendezők, akik évről évre dolgoznak nálunk. Beszélgetünk velük, hogy a jövőben mit rendeznének, van-e elképzelésük, és együtt keressük meg a darabot. Jelenleg az állandó rendezőink Göttinger Pál, Szabó Máté, Pelsőczy Réka, Kocsis Gergely és Paczolay Béla. Vannak, akik ritkábban dolgoznak nálunk, de például a következő évadban Máté Gábor fog rendezni egy kortárs darabot a Belvárosiban. Tasnádi Istvánnal évek óta együttműködünk íróként és rendezőként egyaránt. Az előző évadban bemutatott Tapasztalt asszonyt ő írta és rendezte, ahogy a következő évadba tervezett Mikor hazudtam című előadást is.

A rendezői állandósággal és a folyamatos együttműködéssel az arculatunkat és a brandünket erősíteni tudjuk.

A darabok kiválasztása hogyan történik?

Ameddig nem voltunk alkotó közösség, addig úgy gondolkodtam, hogy ha volt egy olyan darab, amiben láttam a minőséget és a sikert, akkor megcsináltuk azokkal a művészekkel, akiket meg tudtunk arra az előadásra szerezni. Az ilyen projektalapú darabok mellett csináltuk olyan rétegszínházi előadásokat is, amelyek témája izgatott, és úgy éreztem, muszáj beszélnünk az adott témáról, mert olyan üzenete van, amit el kell juttatnunk a társadalomhoz. Vagy egyszerűen nekem volt fontos. Ilyen volt a Leszámolás Eddyvel, amelyet nagyon fontos előadásnak tartok. Onnantól kezdve, hogy létrejött az alkotóközösség, már nemcsak az Orlai Produkció érdekeit kellett nézni, meg a kínálat és a nézőszám maximalizálását, hanem figyelünk kellett arra is, hogy az alkotó közösség valamennyi tagja megtalálja a repertoárban a saját érdekét is. Az egy dolog, hogy mindenki kapjon szerepet, de az sokkal fontosabb, hogy a szakmai fejlődésüket is biztosítsam. Ne legyen egysíkú a szerepkörük, ne ragadjanak bele egy karakterbe és ne csak a szórakoztatás, hanem a mélység is megjelenhessen a játékukban.

Egyre több a kortárs darab az Orlai Produkció kínálatában.

Igen, ez a tendencia tudatos a részünkről. A következő évadban Kerékgyártó István kortárs darabját, a Skorpiót Máté Gábor fogja rendezni. Nekünk mint magánszínháznak fontos, hogy minél többet beszéljünk arról a világról, amelyben élünk. Ezt a nézőink is igénylik, mert izgatják őket a mai témák és problémák. Örülök annak, hogy ehhez mi hozzá tudunk járulni.

Az idén 150 éves Budapest közepén van a színházatok. Hogyan kapcsolódtok a főváros színházi szövetéhez?

Az indulásunkkor nagy kérdés volt, hogy a befogad-e minket a színházi szakma, vagy kívülállónak tekint. Azok a művészek, akikkel együtt dolgoztunk, megteremtették a befogadás esélyét. Elmondhatjuk, hogy befogadtak. Szoros együttműködés van más színházakkal, például a Katonával és a Vígszínházzal. Az együttműködés most különösen fontossá vált, mert egyre kevesebb a kultúrára szánt anyagi keret. A különböző színházak koprodukciós előadásainak nagy szerepe lesz abban, hogy meglegyen az elegendő számú előadás, mivel a színházak önállóan nem lesznek képesek ezt megoldani – nem lesz erre elég a saját kapacitásuk. A Katona József Színházzal idén lesz egy koprodukciónk. Ruben Östlund nagyon sikeres, több díjat nyert, Oscar-jelölt filmjének, a Lavinának a színpadi adaptációját csináljuk meg közösen a Belvárosi Színházban.

Újabb budapesti játszóhelyeken is lehetőséget kaptatok az elmúlt években.

Igen, az egyik a Jókai utcai 6szín, egy kamaraszínház. Az együttműködést még Gálvölgyi Dorkával kezdtük, de a mostani vezetéssel is folytatjuk. A 6színben a szórakoztatást és az elmélyülést is meg tudtuk jeleníteni. A kisebb kamarai térben több a művészi mozgás lehetősége, mivel kevesebb az üzleti rizikó. Így született az Egy német sors Molnár Piroskával, a Hárman a padon vagy a Redőny, amely a mélyebb, súlyosabb anyagok közé tartozik. Amire nagyon büszke vagyok, az az, hogy itt tudtuk bemutatni a Second Life és a Határátlépések című előadásokat, amelyek az improvizációs színház műfajához tartoznak. Ez azért volt érdekes, mert szakmailag újat tudtunk felmutatni, és a kollégáknak újabb művészi lehetőséget biztosítottunk. Nem először leszünk jelen a Városmajori Színpadon. Idén júliusban ott mutattuk be a híres, Oscar-díjas Még egy kört mindenkinek című film adaptációját. Fontos beszélnünk arról, hogy az életközepi válság időszakában igen jellemző szenvedélybetegségekből, tévutakból van kiút. Az anyagban igen erős életigenlés érződik, és ez az, ami különösen felkeltette az érdeklődésünket.

A filmes alapanyag csodálatos, és úgy érzem, hogy fantasztikus előadást hoztunk létre, amely szeptembertől a Belvárosi Színházban látható.

Hogyan vagy jelen Óbudán mint magánember?

Mivel a munkám, az estéim a színházhoz kötnek, így számomra az óbudaiság a visszavonulást jelenti az otthonomba, a nyugalom szigetére, a Testvérhegyre, a kertbe, a virágok közé és a hegyoldalba Kópé kutyámmal.

Hogyan kapcsolódsz Óbuda kulturális életéhez?

Nekünk, mint színházcsinálóknak, mindig szoros volt a kapcsolatunk Óbudával. Számos előadásunk volt az Óbudai Társaskörben, sőt, voltak olyan évek, amikor évente tartottunk itt bemutatót. Az egyik a Gyógyír északi szélre, a másik pedig a Szív hídjai volt Udvaros Dorottyával és László Zsolttal. Tíz év és több mint 150 előadás után ennek az évadnak a végén vettük le a műsorról. Ez a kapcsolat az évek folyamán tovább bővült. Az Óbudai Társaskör életében gyakran vettünk részt a nyári és az évados időszakokban. Az Óbudai Kulturális Központtal az utóbbi egy évben jött létre a kapcsolat, több darabunk szerepelt a kínálatukban, ahogy a következő évadban is három-négy előadásunkkal leszünk jelen. A 3K-val, a Kaszásdűlői Kulturális Központtal különösen szoros az együttműködésünk már évek óta. Olyan előadásainknak volt a bemutatója a 3K-ban, mint az Apád előtt ne vetkőzz! és a Nem baj, majd megértem. Idén szeptember 8-án a Múviláv darabnak lesz ugyanitt a bemutatója Trokán Nórával és Klem Viktorral. Elmondhatom, hogy aktívan jelen vagyunk Óbuda kulturális életében, és ez büszkeséggel tölt el.

Óbudának a Kisfaludy Színház volt az első és egyben utolsó állandó színháza. 1949-ben lebontották, és a helyén, a Lajos utca 111. szám alatt most egy panelépület áll. Mit gondolsz egy állandó óbudai színház létjogosultságáról?

Meggyőződésem, hogy Óbudának nagy szüksége lenne egy állandó színházra. Ez csak szoros összefogással valósulhatna meg. Az óbudai lakosok részéről nagy az érdeklődés a kultúra iránt. Óbuda belső kerület is, ennek következtében biztos vagyok abban, hogy jó műsorkínálat kialakításával Budapest más részeiből is jönnének a nézők. Egy olyan épületet kell ehhez találni, amelyben kialakítható és működtethető egy színház. Megfelelő helyszín, színvonal és kínálat kell egy igényes óbudai színházhoz.

Hogyan tervezed a jövődet?

Ameddig az egészségem engedi, addig boldogan csinálom, amit most. Nem szándékozom nyugdíjba vonulni és nem szeretném letenni a lantot. Van miről beszélni, van még mit elmondani a színház eszköztárával, főleg akkor, amikor jól láthatóan nehezebb idők járnak a kultúrában. Ilyenkor különösen nagy szerepe van annak, hogy aki tud, az minél tovább maradjon fent és küzdjön a létezésért, hogy megtartsuk az alkotó közösséget és a közönséget.

forrás: https://obudaianziksz.hu