Forbes.hu: A legutóbbi két regényedben családi traumákról írsz, a 2022-es Alkalomadtánban örökölt sorsokról, a Falainkban pedig, ami nemrég jelent meg, egy csonka család a főszereplő, pontosabban egy viselkedészavaros kisfiú és az őt egyedül nevelő édesanyja. Mennyire van ezeknek a témáknak önéletrajzi alapja?
Légrádi Gergely: Minden családban ott vannak a világháborúk vagy a kommunizmus alatt kialakult egészségi és lelki sérülések, minták, amik aztán számos esetben átugrottak generációkat, mert a nagyszüleink nem beszéltek róluk. Így ezek most az X és az Y generációnál csapódnak le. Az Alkalomadtánban is és a Falainkban is egy szituációt több szereplő szemszögéből mutatok meg, így láttatom, ugyanaz a sztori mennyire más lecsapódásokat, megértéseket és akár sorsokat alakító döntéseket, vagy éppen nem döntéseket hoz.
A Falainkban négy szólam van, akkor is, ha csak két valós szereplő: egy mássággal élőkisfiú és az őt egyedül nevelő anya mellett kirajzolódik az édesapa, pontosan az ő hiánya, ott van a külvilág például a pszichológus, a barátnő, a játszótárs és a pedagógusok személyében, és ott vagy te magad, az olvasó, aki reflektálsz magadra vagy arra, vajon hány ilyen gyerek lehetett melletted az iskolában a 80-as, 90-es években.
Akkoriban azt sem tudtuk, mi az ADHD vagy a diszkalkúlia.
A szólamok pedig tudatfolyamok, a legtöbbször megfigyelések, belső monológok. Vékony jég egyes szám első személyben fogalmazni, mert az, hogy más gondolatát olvasod, tud nagyon furcsa és akár túlbeszélt, szentimentalista lenni. Sok szempontból könnyebb narrátorként megszólalni, aki már valamilyen szemszögből lát, érzékel, de el akartam vinni odáig a dramaturgiát, hogy kegyetlenül és oxigénhiányosan őszinte, erős és behúzó legyen. Közben, ha kell csapjon át kimondatlan dialógusba. Bár magukban gondolkodnak a szereplők, mégis szinte mindig egymásra válaszolnak, és valójában kapcsolódni szeretnének.
Hét köteted jelent meg, de mérsékelten lehetett hallani róluk irodalmi körökben. Elégedett vagy?
Nézd, az ismertség és az elismerés definíció kérdése. A Nélkülem-Nélküled már két kiadást élt meg, és aki olvasta a Falainkat, meghatározó, maradandó élményről számolt be. Meg aztán elsősorban a magam által felállított mércének akarok megfelelni. Magasak az elvárásaim a mindenkori igényes művészeti alkotásokkal szemben, legyen az színház vagy akár képzőművészet. Kissé hipokrita lenne, ha mindezt csak mástól várnám el, és magam nem lennék maximalista, nem ennek a szintnek szeretnék megfelelni.
Morcsányi Géza mondta egyszer, amikor olvasta az egyik novelláskötetem kéziratát, hogy „Remélem, tudod, nagyon sok dolgod lesz, hogy itt bármit elérj. Kívülről jössz, ezt különösen nem szeretik errefelé.”
Ekkor villant be nekem, egy fokkal könnyebb dolgom lenne, ha filozófia, magyar vagy könyvtár szakot végeztem volna. Egy darabig bántott, aztán rájöttem, hogy tulajdonképpen ez teljesen érthető. Itt vannak a „főállású” írók, nekem pedig van egy másik szakmám, és nem csak írással foglalkozom.
Egyébként pedig nehéz kitűnni, főleg, most, hogy bárki bármit publikálhat. Kiteszed a Facebookra, amit írtál, és kész vagy. Ráadásul sok jó szöveg is jelenik meg, és globalizált lett a könyvvilág, rengeteg remek külföldi kötet érhető el magyarul is.
A sikerhez kell egyfajta átolvasottság, kritikus tömeg, aki elkezd téged követni, keresni, meg persze az sem árt, hogy a szakma felemeljen és kanonizáljon. Nem látom azt a nagy felfedezési vágyat itthon, de talán én sem teszek érte eleget. Mindenesetre azt fontosnak és értékesnek tartom, hogy van lehetőségem olyan helyeken publikálni, mint például az ÉS, a Telex tárcarovata, amely heterogén közösségnek próbálja megmutatni a szépirodalmat tárcába csomagolva, vagy a Népszava irodalmi melléklete, a Nyitott Mondat.
Közben játsszák a drámáimat színházakban, az elsőt éppen azután írtam, hogy olvastam Stefan Zweig Sakknovelláját, ami szikrázik a feszültségtől. Azt éreztem, hogy ez nem a könyv lapjaira való, így átdolgoztam, és megmutogattam színházi embereknek, egészen addig, míg lettek mások is mellettem, akik hittek benne. Így került színpadra.
Először csak kíváncsi voltam, hogy mi fán terem a drámaírás, van-e értelme, és másnak is működik-e, amit alkotok. Tulajdonképpen a kihívás miatt csináltam meg, a magam szórakoztatására. És egyszer csak azt láttam, hogy hisz benne Ujj Mészáros Károly és Göttinger Pál, így lett a Fekete-fehérből díjnyertes fesztiváldarab, és mind a mai napig játsszuk. Ez egy független produkció, és harminc valahány előadásnál tartunk. Szeretik a nézők, és kivételes módon még a szakma is.
Se a regény-, se a drámaírást nem azért csinálom, hogy ismertebb legyek, úgy vagyok vele, hogy mindebből vagy felépül valami, vagy nem – és ha nem, akkor ez az élet rendje, hadd ne erőszakoljam meg.
Így is annyi mindent tolok, nyomok, szorítok, átpüffölök, megkalapálok, átdobok. Hagyni kell néha a dolgokat, és csak figyelni, mi lesz velük. Egyébként arra jöttem rá, ha hagyom, hadd fussa meg minden a maga ívét anélkül, hogy rásegítenék, akkor történnek igazán szép, váratlan és érdekes dolgok.
2016-ban hoztad létre az eSzínházat működtető alapítványt, és 2020-ban elindultak a színházi streamek. Bevallom, a covid idején én ezeket lelkesen néztem, de aztán örültem, hogy újra járhatok színházba. Van még rá igény?
Arra rájöttünk, hogy ha már az online térben vagyunk, akkor – ellentétben például a sportközvetítésekkel – nem az élő adás hozza lázba a nézőt, hanem azt szeretné, hogy akkor nézhesse a kulturális tartalmat, amikor akarja. Amikor áthelyezzük a színházat a sík képernyőre, igyekszünk ezt úgy tenni, hogy az átalakítás hozzátegyen a darabhoz, sőt, új látásmódot közvetítsen. Egy jó színházi felvételnél nem az első sorban ülsz, hanem a cselekmény részese vagy.
A kameramozgásnak, a vágásnak éppen olyan jelentéstartalma, dramaturgiája van, mint a díszletnek, a szövegnek vagy a zenének.
Egyébként jelentős az online térben is a szezonalitás, decembertől februárig tart a csúcs, lényegében együtt mozgunk a színházi szezonalitással. A hibrid modell sok színháznak bejött, és olyan színházi kollégáknak is ad munkát, akiknek nem jutott mindig színpad. Például a Katona József Színházban a Találkozás című darabot már kimondottan az eSzínházba terveztük, és az idő megmutatta, hogy megérte: a nézők nagyon szeretik és érdekesnek tartják.
Eltartja már magát az eSzínház?
Igen, még úgy is, hogy a jegybevétel nagy részét természetesen kifizetjük a színházaknak. Ehhez persze kellenek az olyan előadások, amikből jelentősebb bevétel jön be, és akkor a rétegdarabokat, az egyébként feltétlenül megmentendő, kultikus darabokat is tudjuk rögzíteni és bemutatni, amikre inkább pár száz jegyet lehet eladni, mintsem több ezret.
Ha kijövünk egy izgalmas, új műfajiságú streammel, ma az első vetítés akár öt-hatszázas nézőszámot is hoz, ami a legtöbb pesti kőszínház férőhelyét meghaladja, és már alulról nyaldossa a nagyobb színházakét.
Gyerekszínész voltál, regényeket, novellákat és drámákat írsz, miközben az egyik vezető magyar ügyvédi irodában dolgozol. Talán ritka párosítás, bár tény, hogy jó lenne, ha az ügyvédek mind szépen, magyarul beszélnének. Nálad hogyan jönnek ki egymással ezek a nagyon különböző világok?
Az ügyvédi munka nagy részben éppen úgy helyzetgyakorlat, mint az írás vagy a színházi szereplés. Itt is nagy a szerepe az érzelmi intelligenciának, annak, hogyan használod a figyelmedet és az empátiádat. Ahogyan az orvos a betegek panaszaiból kisilabizálja a diagnózist, nekünk is az a feladatunk, hogy rájöjjünk a megbízóink céljaira és a tervezett ügylet kockázataira, akár egy jogszabály értelmezése kapcsán fordulnak hozzánk, akár az igényüket szeretnék érvényesíteni
A különböző életszakaszaimban más és más tevékenységek voltak előtérben, kaptak kisebb vagy nagyobb hangsúly.
Már gyermekkoromban közel kerültem színházhoz, a rádióhoz, a tévéhez, egyszerűen helyzetgyakorlatokhoz, ha egyszerűsíteni akarok: a valamilyen szintű alkotáshoz. Azért mondom, hogy valamilyen szintű, mert azért gyermekként az ember még nagyon sok mindent ösztönből csinál, meg persze némi tehetségmorzsából, de abban még kevés a tanult dolog.
Az egyetem után aztán azt vettem észre, hogy egészen jól megfér egymás mellett az írás, az olvasás, a színházba járás, és az, hogy tehetséges emberekkel dolgozhatok együtt az Oppenheim Ügyvédi Irodában.
Amikor írok, akkor csak írok, ha ügyvédi tevékenységet végzek, arra koncentrálok erősen, a maximális fókuszáltság minden átkával. Ha most az a lényeges, hogy eSzínház vezetőjeként eldöntsek egy kérdést, mert anélkül három kolléga nem tud dolgozni, akkor úgy priorizálok.
Külső kameraállásból nézve nem biztos, hogy a legégetőbb dologgal foglalkozom éppen.
Ennek persze az a downside-ja, hogy nagyon fárasztó, emberpróbáló, és hamar becsukja azt az időablakot, ami csak rólam szól, arról, hogy kikapcsolódjak, sportoljak, regenerálódjak. A helyzet azért összetett, mert a munka mellett igyekszem a családot, a gyerekeket előtérbe helyezni és ott tartani, miközben alig várom már, hogy a folyamatos megfigyelés és szintetizálás mellett írhassak.Fotó: Belicza László Gábor
Milyen színházon szocializálódtál?
Nagyon sokfajta színházba jártam, mindenre elmentem, ami izgalmasnak tűnt. Markáns volt már fiatalkoromban is az akkori alternatív vonal, főleg a Ruszt József féle Budapesti Kamaraszínház volt a kedvencem, aztán jóval később a Bárka. Meg persze a klasszikus színház is az életem része volt, már csak azért is, mert sok darabban játszottam. Engem még rendezett Ádám Ottó a Madáchban a 80-as években, benne voltam például a Cyranóban, amiben Huszti Péter játszotta a címszerepet. A lócsiszár vasárnapjában Piros Ildikó és Sztankay István voltak a szüleim, és az akkori Madách Kamarában, Arthur Miller Édes fiaim című darabjában Avar István volt a legközelebbi játszótársam.
Azóta mindenevő vagyok, járok kőszínházba, és függetleneket is nézek, sőt ha tudok, vidékre is megyek, már csak az eSzínház miatt is. Sajnos nem eleget.
MAGASAN JEGYZETT
Légrádi Gergely 1998-ban végzett az ELTE jogi karán, utána azonnal egy magasan jegyzett magyar irodánál kezdett dolgozni, akkor úgy hívták, hogy Gárdos Benke Mosonyi Tomori Ügyvédi Iroda. Aztán elment posztgraduális képzésre kilenc hónapra Hágába, és onnan a Mol jogi osztályára tért vissza. Szakvizsgázás után került át a mostani Oppenheim elődjéhez, az akkor még egy nemzetközi iroda volt, a Freshfields Bruckhaus Deringer partnerirodája.
Az Oppenhem Klára és Ulrike Rein vezette magyar irodában hamar partner lett. Az úgynevezett szabályozott iparágak csoportját vezeti, immáron egy kollégájával együtt, akit még ő vett fel az irodába tizenöt évvel ezelőtt. Ez a szakcsoport a jog által erősen szabályozott területekkel foglalkozik, ahol sok a közjogi szabály. Kollégáival ők alakították ki például a megtett úttal arányos útdíjfizetési rendszert Magyarországon, a törvényírástól a kormányrendeletig. Ő a jogi munkák egyik vezetője a trieszti kikötő megvásárlásnál és kialakításánál is, persze, hangsúlyozza, politikamentesen.
Első esszéregénye, a Titokfa 2007-ben jelent meg, ezt azóta hat kötet követte, a legutóbbi az idén februárban a Kalligram kiadásában a Falaink volt. Évek óta publikál az ÉS-ben, a Telex tárcarovatában és a Népszava irodalmi mellékletében, a Nyitott Mondatban. Színpadi adaptációt írt Stefan Zweig utolsó művéből, a világsikerű Sakknovellából, a monodrámát Ujj Mészáros Károly rendezésében Göttinger Pál játssza, Azóta más drámákat is írt, közülük egyet Szombathelyen állítottak tavaly ősszel színpadra, Énis, teis címmel, ami egy abúzusszöveg.
Mi az, ami az Oppenheim Ügyvédi Irodában te munkád maradt még partnerként is?
Mindennap bent vagyok, elég sokat dolgozom, de néha átstrukturálom a feladataimat, és így a jogi munka belenyal a hétvégébe, meg sokszor dolgozom esténként is. Sok energetikai és gyógyszeripari kérdéssel van dolgunk, ahol egészen mélyen kell érteni az ügyfél piacát. Ez engem nagyon izgat, nem ijesztő, inkább kihívásokkal teli.
Ráadásul csapatban meg tudjuk beszélni, jókat vitatkozunk, és mindig próbálunk megoldást adni, akkor is, ha szürke a képlet – és a legtöbbször persze az.
Hovatovább felelős vagyok több ember egzisztenciájáért, jórészt tőlem függ, hogy min fognak holnap dolgozni a kollégák. És fontosnak gondolom, hogy úgy tudjam átadni majd a tudást és hozzáállást a következő generációnak, ahogy kaptam azoktól, akik miatt ma így és itt lehetek.
Ez az iroda mindig is híres volt arról, és most is az, hogy sok kolléga tanít egyetemeken, többen választottbírók, a cég pártolja az akadémiai karriert, segíti a kismamákat. Egyszerűen jó itt lenni. Tehetséges és odafigyelő embereket sodort össze a szél, nem volt nehéz itt maradni.
De nem építettem magamat pótolhatatlannak, így az irodában talán a legkönnyebb lennem, jól be lehet osztani az időt. Én alapvetően szorongó és maximalista vagyok, amiben benne vagyok, abban tényleg odateszem magam, így védekezésképpen igyekeztem korlátozni az ügyeknek és munkáknak a számát, hogy kevesebben teljesítsek 102 százalékig. Ha nem csinálom, nem csinálom.
Ha szól egy kolléga, hogy indul ez és ez a tranzakció, azt mondom: gyerekek, vigyétek, ha kérdés van, persze, gyertek, de közben senki se gondolja, hogy folyamatosan követem, hogy mi történik az adott ügyben.
Oppenheim Klára már nyugdíjba ment, mégis az ő nevét viseli az irodátok. Nem akarnál egy Légrádi nevűt?
Nem akarnék, köszönöm. Megállapodtunk Klárával, hogy ezen a márkanéven lettünk az egyik legerősebb ügyvédi iroda, ezért maradjon is. Olyan karriermodellem soha nem volt, hogy ezt vagy azt az ügyvédi pályát szeretném befutni. Egyszerűen tettem a dolgokat, és jöttek a mérföldkövek, az eredmények maguktól. Sosem volt célom, hogy legyen egy olyan entitás, ami a nevemet viseli. Ha lenne ilyen, akkor mi van? Semmi.
Légrádi Gergely 1998-ban végzett az ELTE jogi karán, utána azonnal egy magasan jegyzett magyar irodánál kezdett dolgozni, akkor úgy hívták, hogy Gárdos Benke Mosonyi Tomori Ügyvédi Iroda. Aztán elment posztgraduális képzésre kilenc hónapra Hágába, és onnan a Mol jogi osztályára tért vissza. Szakvizsgázás után került át a mostani Oppenheim elődjéhez, az akkor még egy nemzetközi iroda volt, a Freshfields Bruckhaus Deringer partnerirodája.
Az Oppenhem Klára és Ulrike Rein vezette magyar irodában hamar partner lett. Az úgynevezett szabályozott iparágak csoportját vezeti, immáron egy kollégájával együtt, akit még ő vett fel az irodába tizenöt évvel ezelőtt. Ez a szakcsoport a jog által erősen szabályozott területekkel foglalkozik, ahol sok a közjogi szabály. Kollégáival ők alakították ki például a megtett úttal arányos útdíjfizetési rendszert Magyarországon, a törvényírástól a kormányrendeletig. Ő a jogi munkák egyik vezetője a trieszti kikötő megvásárlásnál és kialakításánál is, persze, hangsúlyozza, politikamentesen.
Első esszéregénye, a Titokfa 2007-ben jelent meg, ezt azóta hat kötet követte, a legutóbbi az idén februárban a Kalligram kiadásában a Falaink volt. Évek óta publikál az ÉS-ben, a Telex tárcarovatában és a Népszava irodalmi mellékletében, a Nyitott Mondatban. Színpadi adaptációt írt Stefan Zweig utolsó művéből, a világsikerű Sakknovellából, a monodrámát Ujj Mészáros Károly rendezésében Göttinger Pál játssza, Azóta más drámákat is írt, közülük egyet Szombathelyen állítottak tavaly ősszel színpadra, Énis, teis címmel, ami egy abúzusszöveg.
Mi az, ami az Oppenheim Ügyvédi Irodában te munkád maradt még partnerként is?
Mindennap bent vagyok, elég sokat dolgozom, de néha átstrukturálom a feladataimat, és így a jogi munka belenyal a hétvégébe, meg sokszor dolgozom esténként is. Sok energetikai és gyógyszeripari kérdéssel van dolgunk, ahol egészen mélyen kell érteni az ügyfél piacát. Ez engem nagyon izgat, nem ijesztő, inkább kihívásokkal teli.
Ráadásul csapatban meg tudjuk beszélni, jókat vitatkozunk, és mindig próbálunk megoldást adni, akkor is, ha szürke a képlet – és a legtöbbször persze az.
Hovatovább felelős vagyok több ember egzisztenciájáért, jórészt tőlem függ, hogy min fognak holnap dolgozni a kollégák. És fontosnak gondolom, hogy úgy tudjam átadni majd a tudást és hozzáállást a következő generációnak, ahogy kaptam azoktól, akik miatt ma így és itt lehetek.
Ez az iroda mindig is híres volt arról, és most is az, hogy sok kolléga tanít egyetemeken, többen választottbírók, a cég pártolja az akadémiai karriert, segíti a kismamákat. Egyszerűen jó itt lenni. Tehetséges és odafigyelő embereket sodort össze a szél, nem volt nehéz itt maradni.
De nem építettem magamat pótolhatatlannak, így az irodában talán a legkönnyebb lennem, jól be lehet osztani az időt. Én alapvetően szorongó és maximalista vagyok, amiben benne vagyok, abban tényleg odateszem magam, így védekezésképpen igyekeztem korlátozni az ügyeknek és munkáknak a számát, hogy kevesebben teljesítsek 102 százalékig. Ha nem csinálom, nem csinálom.
Ha szól egy kolléga, hogy indul ez és ez a tranzakció, azt mondom: gyerekek, vigyétek, ha kérdés van, persze, gyertek, de közben senki se gondolja, hogy folyamatosan követem, hogy mi történik az adott ügyben.
Oppenheim Klára már nyugdíjba ment, mégis az ő nevét viseli az irodátok. Nem akarnál egy Légrádi nevűt?
Nem akarnék, köszönöm. Megállapodtunk Klárával, hogy ezen a márkanéven lettünk az egyik legerősebb ügyvédi iroda, ezért maradjon is. Olyan karriermodellem soha nem volt, hogy ezt vagy azt az ügyvédi pályát szeretném befutni. Egyszerűen tettem a dolgokat, és jöttek a mérföldkövek, az eredmények maguktól. Sosem volt célom, hogy legyen egy olyan entitás, ami a nevemet viseli. Ha lenne ilyen, akkor mi van? Semmi.
forrás: https://forbes.hu
