„TATABÁNYÁN EGY NAGYON ERŐS, ÖSSZETARTÓ CSALÁD LETTÜNK” – INTERJÚ DÉVAI BALÁZZSAL

Hosszabb útkeresések után, a tatabányai Jászai Mari Színház társulattá alakulása óta erősíti a színházat, ahol mint mondja, magára talált. S bár vannak erősebb, illetve kevesebb munkát adó évadok, úgy érzi, „otthonra” lelt. Dragomán György Kalucsni c. regényének színházi előadása kapcsán beszélgettünk családi kötődésről, hatalmi játszmákról, színházi létről Dévai Balázzsal.

A Kalucsni egy történelmi színdarab – noha sok szereplője minden bizonnyal ma is él, élhetne még. A rendszerváltás előtti utolsó pillanatban vagyunk, Romániában, egy erdélyi magyar értelmiségi házaspár próbál útlevelet szerezni és elmenekülni az országból. De nincs kiben bízni, nincs kitől segítséget kérni, még a hatalmasokat is figyeli valaki, a recsegő-ropogó rendszer céltalan kegyetlenkedéssel rúgja az utolsókat. És ahogy a bizalmatlansággal telt évtizedek alatt az egész ország, úgy ők maguk, a házasságuk, az életük is tönkremegy. Lányuk, a 16 éves Annamari figyeli a feje fölött zajló vergődést, szülei veszekedéseit és kudarcait, végül arra jut: nem gyerek már, rajta is múlnak a dolgok.

A nemzetközileg és Magyarországon is sokszorosan elismert szerző, Dragomán György epikus pusztulástörténete a saját történelmünkről, a saját bizalmatlan társadalmunk mérgező beidegződéseiről is beszél, tele szívfacsaró, lefojtott, nagyon is ismerős emberi sorsokkal.

Dévai Balázs: A nagymamám Erdélyből származik, az első világháború után települt át Magyarországra. Édesanyám már Budapesten született, de a kötelék a szülőföldhöz erős maradt. A Kalucsni c. dráma közegét ezért én is ismerem, a nyolcvanas években ugyanis gyakran kijártunk Erdélybe, találkoztunk azzal a szellemi közeggel, amit a darabbéli család képvisel. Van fogalmam arról, milyen volt az akkori Kolozsvár vagy Marosvásárhely, hogyan tartották egymásban a lelket az ottani újságírók, művészek. Tehát ismerős nekem az a közeg, ahonnan a Kalucsniban szereplő család származik. Édesanyám például szerepelt azon a listán, ami felsorolta, kiket kereshet fel egy frissen átszökött erdélyi magyar Budapesten. Dragomán darabja egy diktatúrában élő értelmiségi család két napját mutatja be, mégis számunkra nagyon ismerős alakok tűnnek fel benne.

A család épp készül elhagyni Romániát, a feleség útra kész, amikor beviharzik a férj volt szeretője, akit Gyuri, a férj, terhesen hagyott el. Ráadásul Krisztina a securitate-s Veres elvtárs lánya. A Kalucsni a Ceaușescu kor látlelete, egy roppant sűrű és feszült lélektani dráma…

Már az olvasópróbán elgondolkodtatott minket az, hogy miként lehet ezt a nagyon nyomasztó helyzetet és atmoszférát megmutatni. Ahogy haladtunk a próbákkal, arrafelé terelt bennünket az anyag, hogy a lélektani részre koncentráljunk. Ezek az emberek évtizedek óta éltek az elnyomás rendszerében, az életük részévé vált a folyamatos fenyegetettség, az idegrendszerük is alkalmazkodott az állandó bizonytalansághoz, feszültséghez a mindennapokban. A szerző az első nagyjelenetben rögtön olyan erős helyzetbe löki a szereplőket, hogy úgy éreztük, nem érdemes egyéb nyomasztó részletek kitalálásán gondolkodni, amúgy is rettentő izgalmas a cselekmény és a sorok között megbújó korrajz elegendő ahhoz, hogy a nézők megértsék honnan jönnek az egyes karakterek.

A díszlet egy szobabelső, benne hatalmas könyvekkel, amelyek nem csak az értelmiségi létet szimbolizálhatják, de arra is emlékeztetnek, hogy ebben a túlméretezett térben milyen parányi, elveszett az ember…

Abszolút. Ez az értelmiségi miliő a hatalmas polccal, az óriási kávéscsészével, az óriásira nagyított szemüveggel a múltat is megidézi, a szellemi örökség súlyára figyelmeztet és valóban emlékeztet arra, hogy eltörpül az emberi szellem, hogy változik az értékrend, de a mérgező beidegződések velünk maradnak. A Kalucsni története szerint a bajok egymásra épülnek, jelenetről-jelenetre bontakozik ki mindaz, amit a szereplők a szőnyeg alá igyekeznek söpörni: kiderül a megcsalás, csúfos a lebukás, aztán megjelenik az elhagyott szerető, aki noha megígérte, hogy elveteti a törvényen kívül születendő gyermekét, de végül úgy dönt, hogy ezt mégsem teszi meg. Ráadásul egyre nagyobb bonyodalomba sodródik az egész család amiatt, hogy a szerető apja a helyi hatalom egyik legdurvább képviselője. A szövegben és helyzetekben rejlő komikummal is foglalkoztunk, mert nekünk és a közönségnek is segítség az igazán nyomasztó pillanatok átélésében, ha a dolgok abszurditására rávilágítunk.

Gyurinak sok szerepben – apa, férj, szerető, újságíró – kellene megfelelnie, mintha rajta múlna, hogy alakul tovább a család története. Gyáva, döntésképtelen, hagyja, hogy folyjanak az események? Mit gondoltatok Göttinger Pállal, a darab rendezőjével az ő karakteréről?

A legtöbbet azzal foglalkoztunk, hogy felfejtsük, milyen viszonyok kapcsolják egymáshoz a szereplőket. Gyurinak a feleségével éppen holtpontra jutott a kapcsolata, van egy megrekedés, jön a kérdés: hogyan tovább. A drámából kiderül, hogy a férjnek korábban is akadtak kalandjai, de ezeket túlélte a házasságuk, hiszen Márta, a feleség hallgatólagosan elfogadja az árulásokat, így nem engedik el egymást. Ugyanakkor a feleség vágyik arra, hogy elhagyják az országot és valahol új életet kezdjenek, amire Gyuri még nem áll készen, pláne azután, hogy a román állambiztonság titkosszolgálatának látókörébe kerül és hogy a családja hiába vet be mindent annak érdekében, hogy útlevélhez jussanak. Sok olyan szerepet játszottam az elmúlt években, amelyek megformálásához külső, tőlem különböző, erőteljesebb karakterjegyeket kellett keresnem. Gyurié is ilyen, de rátalálni mégis kifinomultabb, érzékenyebb feladatnak bizonyult.

Mi ennek az oka? A többi figurát távolabb tudtad tartani magadtól?

Nehéz erről beszélni, de a válasz az, hogy igen. Gyuri személyisége közelebb áll az enyémhez, ami nálam kissé megnehezíti a munkát. A leginkább azon töprengtem, hogy mi az, ami miatt Márta a hűtlenség ellenére a férjével marad, amiért hosszú éveken át tudja szeretni. Az is foglalkoztatott, Gyuri hogyan fogalmazza meg azokat a dolgokat, amelyeket maga elől is elrejt. Gyarlóságai, könnyelműsége, önsajnálata mellett a mélységét, érzelmességét, kedvességét, idealizmusát, szabadságvágyát is meg lehet mutatni. Nagyon fontosak az arányok, apró részleteken múlik, hogy ez mennyire sikerül. Sok mindent kipróbáltunk, megtartottuk azokat a pillanatokat, amik közelebb vittek hozzá és elvetettük azokat, amiket idegennek éreztünk. Göttinger Pali főleg a gesztusok megtalálásában, megtartásában segített sokat, a Mártát játszó Bakonyi Csilla pedig egyszerűen egy csodálatosan jó partner.

Dragomán György úgy fogalmaz a diktatúrával kapcsolatban: “Mindig résen kell lenni, a történelemben az eszközök változtak, a cél mindig ugyanaz marad, hatalmon, lenni, elnyomni a kisembert”. Az előadás arról is szól, hogy ez bárhol, bármikor megtörténhet…

Ha előadás után nézőkkel beszélgetünk, sokszor mondják, hogy összeszorult a gyomruk a darab közben, mert sok szempontból meglepően ismerős nekik a helyzet, nem érzik olyan távolinak azt a fajta kiszolgáltatottságot, amit a főszereplők megtapasztalnak és ami befolyásolja a döntéseiket. Gyakran hangzik el, hogy “csak ez ne történhessen meg soha többé”.

Az előadás bűnökről és áldozatokról is szól. Áldozat a nagymama, az ő elhunyt férje, a rendszer áldozata Gyuri és Márta is, akárcsak a lányuk, akinek az ártatlanságát végül a szabadságért cserébe áldozzák fel. Hogy látod, van-e különbség atekintetben, hogy ki milyen mértékben válik a rendszer áldozatává?

Én úgy lehettem gyerek, hogy sokáig nem kellett foglalkoznom azzal, milyen rendszerben élünk. Csak gimnazistaként és a rendszerváltáskor szembesültem a presszióval, a hazugságokkal, amelyekkel mainpulálták az embereket. A mi szereplőink is próbálják megóvni a lányukat, Annamarit a külső behatásoktól, megvédeni őt a rendszer gyötrelmeitől, veszélyeitől amíg csak lehet. De éppen az a dráma, hogy ezt hiába teszik, mert Annamari váratlanul mégis a legkegyetlenebb valóságba csöppen.

A kivándorlás ára Annamari – bár csak sejteti az előadás, hogy mi történt a kamasz lány és Veress elvtárs között. Milyen félelmetes mechanizmusok működtetik a rendszert?

A rendszer a hierarchián alapul, amelyben a civilek teljes mértékben ki vannak szolgáltatva a hatalmon lévőknek. Igazságszolgáltatás helyett a megfélemlítés a legfőbb eszköz, kizárólag személyes érdekek mentén alakul az élet. Az a nagymama kíséri el az unokáját a Secu-főnökhöz, aki a maga idején hasonló áldozatot kényszerült meghozni. Ez azt mutatja, hogy több generáció alatt sem történt változás, az eszközök és a kiszolgáltatottság a rendzszer sajátjai maradtak. Érdekes volt ezt a jelenetet próbálni, és megoldani, hogy csak finoman érzékeltessük a végkifejletet. Nagyon szeretem, hogy az utolsó pillanatig lebeg, valójában mi fog történni…

Göttinger Pállal korábban már dolgoztatok együtt a Bárkán. Milyen volt vele újra találkozni?

Az első közös munkánk idején Pali még pályakezdő volt, nagyon szerettem vele dolgozni, jó előadásokat csináltunk közösen. A színház megszűnése után aztán kimaradt néhány év, majd amikor a tatabányai társulat megalakult, az első évadban a Hülyéje c. darab próbáin újra összefutottunk. A Kalucsninál nagyon kíváncsi volt ránk, terelgetett bennünket és közben nyitott maradt a tőlünk érkező ajánlatokra. Megadta nekünk azt a biztonságérzetet, ami olyan fontos a színészek számára. Végig azt éreztük, hogy jó kezekbe kerültünk.

Zsámbéki Gábor osztályában végeztél, majd a Katona József Színház társulatába kerültél. Ritkán szokták otthagyni a Katonát. Te miért jöttél el?

A pályán nagyon sokat számít, hogy ki milyen életszakaszban éppen hol tart, és mennyi tapasztalattal, erővel bír. Amikor végeztem a Színművészetin, még rettenetesen zöldfülű, mondhatni képlékeny kamasz voltam, rengeteg bizonytalansággal. Bekerültem egy legendás színházba, ahol valódi színészegyéniségek, “nagyok” alkották a társulatot – köztük két lábbal a földön állni, s úgy tenni magabiztosan, mint aki készen áll bármilyen terhelésre – nem voltam képes. Kilenc évig maradtam, mert nem akartam elengedni a kamaszkori álmomat. Eközben elmentek mellettem olyan szerepek, amiket úgy éreztem, nekem kellene eljátszani, a rendezők viszont sokszor nem bennem gondolkodtak. Akkor szembesültem vele, hogy a Katonában nem tudom megmutatni, mire vagyok igazán képes.

Kilenc év nagyon hosszú idő. Azalatt voltak kiemelkedő alakításaid, sok emlékezetes produkció…

A Katonában akkor éreztem magam a legjobban, amikor a saját korosztályom rendezőivel dolgozhattam. Olyankor meg tudtam nyílni. Lassan viszont rádöbbentem, hogy belekerültem egy skatulyába, amit részben magam generáltam. 2003-ban végre elhatároztam, hogy lépek, elrugaszkodom, átveszem az irányítást és megkeresem a független önmagamat. Hogy mit akarok, mit nem, miben vagyok jó, mivel ámítom magam és egyáltalán mi dolgom ezen a pályán. Így jött például aztán a Maladype Társulata Balázs Zolival.

A felszámolt Bárkából többen mentetek Tatabányára. Ki lehet mondani, hogy hasonlót kerestetek és találtatok itt?

Megkockáztatom, hogy igen. Nekem nagyon fontos mérföldkő Tatabánya. 2014-ben, amikor megalakult a társulat, a generációnk tagjai itt újra egymásra találtak. Különböző helyekről érkeztünk, de a csapat gerince tényleg összekovácsolódott és bizonyossá vált, hogy nagyon hasonló az ízlésünk, a munkához való hozzáállásunk, hogy ugyanolyan értékekben hiszünk. Szerencsés csillagzat a miénk, a munkák során fedeztük fel egymást és lettünk egy nagyon erős, összetartó család, talán nem túlzás kijelenteni, hogy egy tehetséges és inspiráló társulat.

Szerző: Marton Éva

forrás: https://szinhaz.online