VIGYÁZNI KELL, HOGY A MAXIMALIZMUS NE TEGYEN GÖRCSÖSSÉ – INTERJÚ ŐZE ÁRONNAL
Második ciklusát tölti a dunaújvárosi színház élén: öt év budapesti igazgatói lét után másfajta kihívások várták itt, a minőség felé való elköteleződése, valamint a színházról való gondolkodása azonban nem változott meg amiatt, mert vidéki intézményt vezet. Őze Áron hálás a közönségük nyitottságáért és ízlésért, fő arculatként a sok műfajt felvonultató népszínházi jelleget álmodta meg, miközben számos más teátrum előadását is rendre meghívja a Bartók Kamaraszínház és Művészetek Háza falai közé. Az intézményben szó szerint vett társulatuk még nincs, de visszatérő kollégákkal dolgoznak, és a csapatszellem is érezhető a színházon belül. Erről és sok más érdekességről is mesélt nekünk. Széles-Horváth Anna interjúja.
–
Széles-Horváth Anna/WMN: Budapesten született, ott töltötte a gyerekkorát, illetve a pályája is sokáig a Pesti Magyar Színházhoz kötötte. Milyen kapcsolódása van Dunaújvárossal? Hiszen amikor 2016-ban hívták, azonnal elfogadta a felkérést, és pályázott az igazgatói posztra.
Őze Áron: A sors véletlen játéka a dunaújvárosi kötődésem: a feleségem származik innen (Auksz Éva színésznő – a szerk.), anyósom és apósom a mai napig itt élnek. Éppen ezért félszemmel mindig követtem a helyi színház életének alakulását. Amikor jött a telefon, hogy szeretnének felkérni a pályázatra, éppen egy nehéz öt éven voltam túl a Pesti Magyar Színház igazgatójaként, és nem terveztem feltétlenül újra intézményt vezetni. Végül aztán mégis vonzott a kihívás, így Sipos Imre akkori művészeti vezetőmmel, valamint Csadi Zoltánnal, aki már hosszú ideje kötődött a Bartók Kamaraszínházhoz, nekiálltunk egy komoly pályázatot készíteni. Hozzátartozik az is, hogy az elődeim nagyon fontos alapokat tettek le itt: a legfőbb munkája ebben Smuk Imrének volt, de az előttem működő igazgató, Borsós Beáta is nagyban segítette a színház növekedését.
Sz. H. A./WMN: Fővárosi születésűként volt valami vidéki kötődése vagy emléke gyerekkorából?
Ő. Á.: Bár édesanyám révén a Naphegyre születtem, ami egy csodálatos környék, és a mai napig nagyon fontos számomra, apai ágon Szenteshez is kötődtünk: sok időt töltöttünk a bátyámmal ott Őze nagymamánknál. A házuk a város szélén állt, át lehetett látni Szegvárra, így szinte egy falusi környezet tapasztalhattam meg. Talán innen is ered az igény, hogy nemcsak vonzódom a vidékhez, de szeretek minél többet is megtudni a helyről, ahova érkezem. Az első feleségem révén például így ismertem meg alaposan Tatabányát: a volt apósommal még egy bányában is jártam, hiszen bányamérnökként levihetett a mélybe.
Dunaújvárossal sincs ez másként: amikor idekerültem, számos könyvet elolvastam a városról, de magáról a színházról is. Hamar megtudtam például, hogy a kupolája egy 40 ezer üvegdarabból álló gyönyörű iparművészeti munka, vagy hogy valahol Oroszországban áll egy pont ugyanilyen épület, amelynek a mintájára felhúzták.
Számomra ahhoz, hogy otthon legyek egy helyen, ez a fajta érdeklődés, ismeret is hozzátartozik.
Ha például betévednek civilek napközben a színház aulájába – hiszen kiállítótérként is működik –, és épp arra járok, szívesen tartok nekik egy kis idegenvezetést, mesélek magáról az épületről.
Sz. H. A./WMN: Említette a szentesi kötődést. Nemrég éppen Grecsó Krisztián volt a vendég a Bartókban, és utalt rá, hogy rokoni szálak kötik össze önöket. Gyerekkoruk óta ismerik egymást?
Ő. Á.: Sajnos nem, de nagyon érdekes, ahogy ez kiderült: a Mellettem elférsz című könyvéből készült darabot játszottam a Rózsavölgyi Szalonban, így találkoztunk először, de még ekkor sem sejtettünk semmit. Aztán később többször dolgoztunk együtt, és ahogy egyre jobban megismertük egymást, közelebbi barátságba kerültünk, felfedeztük a közös szálat. Dédanyai ágon van kapcsolódásunk, és Krisztiánban annak idején még az is felmerült, hogy az Őze nevet viszi tovább íróként.
Sz. H. A./WMN: Ha már a családi szálakról beszélünk: a felesége mit szólt ahhoz, hogy a szülővárosában lesz színházigazgató? Egyáltalán, milyen első benyomásokat őriz a városról abból az időből, amikor még nem is sejtette, hogy dolga lesz itt?
Ő. Á.: Vendégként jártam először a Bartókban, és már akkor is igazi színházi légkörre találtam. Aztán amikor Évának udvaroltam, egyszer lejöttem inkognitóban: ő a Vasassal lépett fel egy gálán, táncolt, énekelt is, én meg gondoltam, titokban megnézem.
Először rossz épületbe mentem, ideérve pedig már csak a lépcsőn lett helyem: pechemre a táncosok a nézők között mentek fel a színpadra, így azonnal lebuktam.
Később sokat sétáltunk együtt a Dózsa Mozi környékén, és mindig megállapítottam, hogy bármilyen kicsi legyen is, ez a színház igazi színház: maga az épület, a mögötte fekvő ligettel még látványra is megfelel a feladatra. Abban, hogy itt lettem igazgató, semmi szándékosság nem volt, semmi összekötés Éva részéről sem. Az élet vagy a Jóisten rendezése ez. Mindenesetre Éva is nagyon örült neki: persze érdekes, hogy mára már én mesélek neki többet a város életéről, nem pedig ő nekem.
Sz. H. A./WMN: Mennyiben volt más feladat egy nem fővárosban működő, fiatal színház vezetését megtervezni a Pesti Magyar Színházéhoz képest?
Ő. Á.: Abból a szempontból mindenképpen nagy volt a különbség, hogy utóbbit kemény helyzetben vettem át, komoly adósságspirálból kellett akkor kihúznunk az intézményt, amire két- két és fél évem rá is ment.
A minőség felé való elköteleződésem, vagy az, amit a színházcsinálásról gondolok viszont nem változott amiatt, mert vidéken lettem igazgató.
Mivel egy kisvárosi színháznak regionális feladata van elsősorban, a népszínházjelleget tartottam fontosnak, azaz: minél többféle műfajnak helyet kell kapnia a repertoárban, hiszen nem egyféle ízlést, vagy egy szűkebb réteget szolgálunk ki. Ezzel – művészi gondolkodásomat tekintve – egyébként is tudok azonosulni, és be kell vallanom, nagyon kellemes meglepetés volt a dunaújvárosi közönség minőségre való igénye és reakciója. Ez pedig nemcsak a várost, hanem a környékbeli agglomerációt is magában foglalja.
Sz. H. A./WMN: Az idei évadban hat bemutatójuk volt, illetve számos vendégelőadás érkezett és érkezik még az évad végén. A darabokban láthatunk visszatérő arcokat, azonban klasszikus társulatról nem beszélhetünk a Bartók Kamaraszínház esetében. Ebből a szempontból talán vidéki színházként is speciális a helyzetük: hogyan áll össze a művészi gárda a különböző évadokra?
Ő. Á.: Családias színház vagyunk, 43 alkalmazottal működünk, a művészeti állományunk pedig nem alkalmazotti státuszban van: a színészek, rendezők mind vállalkozóként dolgoznak itt. Visszatérő arcokkal azért találkozik a közönség, mert örömmel mondhatom, hogy aki dolgozott itt egyszer, szívesen jön hozzánk újra meg újra. Ezzel együtt nagyon is hiszek a társulattal működő színházban, és jelentős előrelépésnek tartanám, ha sikerülne ezt megvalósítani. Utóbbira egyébként kaptam ígéretet: reméljük, hogy a következő ciklus végét talán már tíz-tizenkét fős társulattal zárhatja a színház.
Biztosan megkönnyítené az életünket, ha nem lennénk kiszolgáltatva az egyeztetéseknek: egyrészt nagy szabadság, hogy egy országos színészcsapatból válogathatunk az előadásainkhoz, másrészt azonban hatalmas nehézség az időbeosztásokat összehangolni. Klasszikus társulatunk tehát még valóban nincs, viszont minden előadás köré alakul egy hasonló közeg, amelyben jó létezni. Mondhatom, hogy akikkel újra és újra együtt dolgozunk itt, már egy-egy szemvillanásból is értjük egymást: tehát valamiféle szoros kapcsolódás, csapatszellem már most is él a színházunk falai között.
Sz. H. A./WMN: Végül a lehetőség hiányában mégis sikeresen gyűjtött maga köré egy „társulatot”.
Ő. Á.: Ehhez az kellett, hogy a második ciklust is elkezdhettem, hiszen azt gondolom, egy ciklus való arra, hogy az ember megalapozza a munkájával, példamutatásával, jelenlétével, gondolataival, mit is jelent neki a színház.
A színház számomra akkor működik jól, ha mindenki a rendszer része és ugyanazt akarja: a portáskollégától a vezető színészen át az ide érkező rendezőkig.
A működést persze kellett csiszolni: például kezdetben volt, hogy 12 bemutatót terveztünk. Aztán ráébredtem, nem a mennyiséget, a minőséget kell hozni legfőképpen: nagyon hálás vagyok a hallatlanul befogadó és érzékeny közönségünkért, akik rávezettek erre a felismerésre.
Sz. H. A./WMN: A magánéletében is hajlamos erre a maximalizmusra? Mennyiben változtatott például a szakmájához való viszonyán az, hogy édesapa lett?
Ő. Á.: A maximalizmusom Őze-vonás: sok szempontból hasznos, amire viszont vigyázni kell vele kapcsolatban, hogy ne váljon görcsössé.
Elég makacs ember vagyok, és azt hiszem, ebben az értelemben mondhatom: nem egy budapesti patrióta, hanem egy szentesi parasztgyerek él legmélyen bennem. Leszegem a fejem, mint egy bika, és nekimegyek bárminek, ha kell.
Egyszerre viszont egy dolgot szeretek csinálni: lehet az egy nap harminc különböző feladat, de egy időben csak egyre figyelek. A dunaújvárosi évek elején egyszerűen elkapott minket a hév, és ezért adtunk teret a mennyiségnek, de alapvetően mindig inkább a minőségben hittem: ezért sem volt nehéz felismerni, mit kell tennünk. Inkább az a része jelentett egy kellemes ráébredést, hogy az itteni közönséggel azonosak az igényeink.
Az apaság pedig még inkább aláhúzta az igazságot, amit már előtte is sejtettem: nem szabad a színházba teljesen belepistulni, mert szakbarbársághoz vezethet.
Embereket ábrázolunk, emberekről mesélünk, és hozzájuk is szólunk: nem veszíthetjük el a kapcsolatot a való világgal. A családi élet, a barátok, a hobbik mind hozzásegítenek ehhez, hiszen saját magunk vagyunk a művészeti águnk eszközei.
Sz. H. A./WMN: Az évad egyik nagyon várt bemutatója volt a családi színdarabként készülő Rumini Tükör-szigeten, amely zenés előadásként debütált eredeti bartókos produkcióként. Berg Judit, akinek az egyik regényét dolgozza fel az előadás, a Facebook-oldalán vallott arról, hogy eleinte tartott a zenés műfajtól, de végül teljesen megnyerte magának a koncepció. Én is láttam az előadást a gyerekeimmel, és tényleg meglepően kortalan darab született, igazán minőségi zenékkel kísérve. Hogyan valósult meg ennek a nagyszabású projektnek az ötlete?
Ő. Á.: Érdekes összefonódások eredménye ez az előadás, máig nagyon örülök, hogy belevágtunk. Berg Juditot régóta ismerem, még a Magyar Színházban dolgoztunk fel egy másik Rumini-történetet, amely szintén hatalmas siker volt. Mégsem innen indult az ötlet, hanem a Firkin zenekar frontemberétől, Péter Jánostól. Ő keresett meg, hogy most olvassa a gyerekeinek a könyvsorozatot, és az ő ír punk-rock műfajuk, mennyire jól passzolna egy kalózos történethez. Mivel ismertem a munkásságukat, abszolút megbíztam benne. Ebből látszik, néha egy hasonlóan apró szikra elég, hogy egy ötlet szárba szökkenjen. Amikor Juditot felhívtam, nagyon nyitott volt, miközben valóban izgult a műfaj miatt, de ez addig tartott, amíg meg nem ismerte Jánost és az ő zenei elképzeléseit. Ezek után nagy örömmel adta oda a jogokat: élénken emlékszem a pesti nagy munkamegbeszélésünkre, ahol János, Judit, Laboda Kornél író, Garajszki Margit rendező és én repültünk az ötlettel. Igazi öröm volt dolgozni a darabon.
Sz. H. A./WMN: Nehéz volt kiválasztani, melyik kötet kerüljön színpadra?
Ő. Á.: Judit javasolta a Tükör-szigeten játszódó részt: Rumini itt már kiskamasz, sokféle érzés előkerül a szerelemtől a barátságig, amivel gyerek és felnőtt egyaránt azonosul. Minden évben készülünk a gyerekközönségnek, és rólam már tudják, elsősorban a családi színházat részesítem előnyben. Ahol több generációt elérünk: ahol a gyerektől a szülőn át a nagyszülőig mindenki kap valamiféle üzenetet. Nagyon hiszek abban, hogy ezeknek a mondanivalóknak nem kell külön létezniük, hanem áthathatnak egymásra.
A gyerekekhez egyébként is úgy lehet jól szólni, ha komolyan vesszük őket: ezt tartjuk szem előtt, amikor nekik választunk darabot.
Sz. H. A./WMN: Meglepő volt tapasztalni a közönség soraiban ülve: sok család utazott ide Budapestről megnézni az előadást. Amellett, hogy a Bartók regionális feladatokat szolgál elsősorban, a fővárostól sincs messze, ezért vidéki színházként hozhat onnan is közönséget. Lényegében ez is egy speciális adottság.
Ő. Á.: Ez valóban érdekes helyzet, és összefügg azzal, hogy a szakmán belül is egyre jobban ismernek minket. A színészek is szívesen jönnek, és ennek köszönhetően a közönségünk is egyre nagyobb merítésből érkezik. Fesztiválokra is járunk, azonban mindig hangsúlyozom, hogy nem vagyunk utazó társulat, viszont ahova tudunk, oda elmegyünk. Összességében a kollégák, a darabválasztás, a szakmai és emberi minőség, amely megteremti az erőt, hogy egyre nagyobb híre van a Bartóknak. Feltettük a magyar színházi térképre, és erre nagyon büszke vagyok.
Sz. H. A./WMN: Lehet-e erre annál nagyobb bizonyíték, minthogy az aulába belépve Molnár Piroska jön szembe az emberrel? Épp olvasópróbáról indult haza. Mire készülnek most?
Ő. Á.: Már nyárra próbálunk, a Kőszegi Nyári Színházzal együttműködésben állítjuk a színpadra a Hyppolit, a lakájt egy egészen új átiratban, az én rendezésemben. Szeptembertől aztán itt, a Bartókban játszunk tovább első nagyszínpadi bemutatóként az évadban. A főszerepet Kálid Artúr játssza, és Molnár Piroska mellett – aki valóban külön rang, hogy itt van köztünk –, Göttinger Pál, Schneider Zoltán, Kecskés Karina, Auksz Éva, Balázs Andi és Ágoston Péter is szerepel az előadásban.
Sz. H. A./WMN: Igazgatóként nyilván sokféle szempont alapján kell válogatni a darabokat, nem hagyatkozhat csak az említett szubjektív benyomásokra. Emellett milyen gyakran tud nézőként színházba járni, és mennyire képes elengedni a szakmai attitűdöt a közönség soraiban?
Ő. Á.: Jó néző vagyok: gyorsan el tud varázsolni a színház, persze teljesen civilként nehéz figyelni egy előadást. Ha valami nem stimmel, akkor előfordul, hogy megjelenik a szakmai látásmód bennem, de ilyenkor is igyekszem megkeresni a pozitívumokat. Meghívásra szívesen megyek, de a szabad estéimen azért most a család élvez prioritást.
Nagyon szeretem a hétköznapi helyzeteket szülőként: nekem mindig fontos volt, hogy mehessek a fiaimért az iskolába, vagy megélhessem a családi esték élményét.
Máig nehéz, amikor a kisebbik fiam, aki 12 éves, felteszi a színészcsaládokban gyakori kérdést: ma este ki lesz velem? Még most is megsajdul a szívem, ha azt kell felelnem, hogy nem én. Viszont ez a szakma ezt kívánja meg tőlünk, vele jár. Volt olyan szakasza az életemnek, amikor zavart, hogy bizonyos szituációkban nem tudtam ott lenni apaként. Amikor sikerül ebben az egyensúlyt megtalálni, az igazi fellélegzést jelent.
Sz. H. A./WMN: Még a nyári időszak előtt sok minden vár az újvárosi közönségre: nemrég lezajlott az utolsó bemutató az évadban, ami a Tartuffe volt, de júniusban a már hagyománynak számító Mikro Fesztivállal készülnek. Többek között a Vígszínház, a Katona József Színház, az Örkény, a Pinceszínház vagy a Centrál is érkezik egy-egy előadással a Bartók falai közé. Mi a koncepciója pontosan ennek a visszatérő programnak?
Ő. Á.: Alapvetően kamara- és stúdióelőadásokat hozunk ide: egy színházi seregszemleként tekintünk a Mikro Fesztiválra. Egyfajta országos színházi metszetet kívánunk mutatni a közönségnek, aki pedig igazán hálás, hogy nem kell utaznia, hanem itthon várják ezek a minőségi előadások.
Több mint tíz előadás jön idén is, és nagyon büszke vagyok rá, hogy Hegedűs D. Gézától kezdve Balsai Mónin, Alföldi Robin és Gyabronka Józsefen át Keresztes Tamásig számos nagyformátumú kollégám fogadta el a meghívásunkat az elmúlt három évben.
A város imádja ezt a programot, ami egyébként a stúdióban indult, de mára számos előadást fel kellett hoznunk a nagyszínpadra az érdeklődés miatt. Valójában ez egy örömjáték, hiszen szándékosan nem adunk neki más jelleget. Minden előadás kap tőlünk díjat, mivel azt vallom, a színház nem versenyműfaj. Teljesen szubjektív, kinek mi tetszik, és mi kevésbé.
Sz. H. A./WMN: A Bartók Színháznak az előadások létrehozása mellett még két fontos szerepvállalása van: egyrészt tánctársulatot működtetnek, amely időszakonként önálló táncszínházi előadásokat mutat be. Másrészt figyelmet fordítanak a tehetséggondozásra. Mit kell tudni jelenleg erről a két vonatkozásról?
Ő. Á.: A tánctársulatunk idén egy kicsit háttérbe került anyagi okok miatt, de a tánctagozat él, és ők szolgálják ki az előadásokat, ha szükség van koreográfiára. Utóbbi Dunaveczki Éva tánctagozat-vezetőt dicséri. Valóban, régebben évente volt egy stúdióban játszódó, valamint egy nagyszínpadi táncszínházi előadásunk is, ami idén nem valósulhatott meg. Jövőre azonban biztosan készülünk hasonló előadással, hiszen Dunaújváros elszakíthatatlan a tánctól. A Vasas Táncegyüttes és annak ma is élő hagyománya nagyon fontos része a város identitásának, és ez érezhető a nézők befogadókészségén is.
A tehetséggondozás pedig mindig szívügyem volt, a régi Nemzeti Színház stúdiójában több osztályt vihettem végig, és valójában az én esetemben a rendezés is a tanításból eredt.
Amikor elkezdtem itt a munkát, szinte azonnal szerződést kötöttünk a Violin Művészeti Iskolával, és azóta is velük fuzionálunk. Heti kétszer két korosztály dolgozik a próbatermünkben: drámapedagógiai munka folyik, amit én nem szeretek színészképzésnek nevezni, mert nem biztos, hogy mindenki színész lesz, viszont a gyerekek személyisége sokat nyerhet ezekkel a tapasztalatokkal.
Fontosnak tartom, hogy a hasonló törekvések mögött legyen intézmény: ne csak beszéljünk róla, mit jelent a színpadon lenni, hanem éljük is át. A legtehetségesebbek pedig bekerülnek előadásokba is. Az első nagy robbanás ebből a szempontból talán a Valahol Európában volt, ahol a szereplők háromnegyede ebből a műhelyből került ki. Hatalmas siker lett. Az ott játszó gyerekek nagyrésze ma már felnőtt, és van, aki ezt a hivatást választotta.
Sz. H. A./WMN: Talán apróságnak tűnik, de az ember mégis megjegyzi magának, ha itt jár: a színháznak nagyon egyedi és nézői szempontból igazán jól funkcionáló nézőtere van. Másfajta rendezői gondolkodást kíván meg ez a fajta kialakítás?
Ő. Á.: Valóban, egyfajta amfiteátrumot idéző módon újították fel a színháztermet a 90-es években, ami elég ritkaságszámba megy, és személy szerint én nagyon szeretek így dolgozni.
Másképpen kell gondolkozni itt, a díszlet ugyanis már a padlónál elkezdődik, hiszen a nézők felülről látnak rá a térre. Emiatt például nem hagyhatunk kint fekete balettszőnyegeket, hanem a padlót is bele kell vonni az összképbe.
Emellett a színészmozgatásban is eltérő gondolkodást kíván meg ez a fajta tér, de szívesen alkalmazkodom hozzá, mert közel áll hozzám ez a régi, görög rendszerű nézőtér.
Sz. H. A./WMN: Ha már szóba került a rendezés: mennyi művészi feladatot vállalni az igazgatás mellett? Illetve jut-e ideje magára a játékra?
Ő. Á.: Az igazgatás hivatali munka, csak áttételesen művészi, ezért szívesen rendezek minden évadban, de arra nagyon ügyelek, hogy ne tengjek túl a saját színházamban. A játék az már valódi jutalom: azt szoktam mondani, olyankor pihenek, hiszen nagyon szeretek játszani. Fontosnak tartom egyébként a munkatársaim szempontjából is, hogy színészként is jelen legyek.
Hasznos kipróbálni, hogy az a színházi működés, amit elképzelek az irodából, érvényes-e a valóságban. Emellett jó, ha a kollégáim látnak engem más helyzetekben is.
Az igazgatásban azt szeretem leginkább, hogy munkát adhatok másoknak: nyilván nemcsak erről szól a dolog, de ez különösen nagy örömet jelent számomra.
Sz. H. A./WMN: Olvastam, hogy faipari technikumban végzett, és eredeti szakmája szerint asztalos. Amikor van egy kis szabadideje, nem igazgató, nem színész és nem rendező éppen, jut ideje még ennek a szenvedélyének élni?
Ő. Á.: Így van, asztalosnak tanultam: 14 éves koromban még nem tudtam, hogy színész szeretnék lenni. Csupán annyit, hogy gimnáziumba nem akarok járni, viszont jó lenne tanulni egy mesterséget, ami közel áll a természethez. Így jelentkeztem az újpesti faipari technikumba, ami hihetetlen négy év volt az életemben.
Persze végül ott is alapítottunk egy diákszínjátszót, de alapvetően sohasem bántam meg, hogy ide felvételiztem.
Máig van egy kis műhelyem, és benne egy százéves gyalupadom.
Az időmbe kevéssé fér bele, de valóban igazi kikapcsolódást és örömet jelent, ha ezen dolgozhatok.
–
Széles-Horváth Anna/WMN: Budapesten született, ott töltötte a gyerekkorát, illetve a pályája is sokáig a Pesti Magyar Színházhoz kötötte. Milyen kapcsolódása van Dunaújvárossal? Hiszen amikor 2016-ban hívták, azonnal elfogadta a felkérést, és pályázott az igazgatói posztra.
Őze Áron: A sors véletlen játéka a dunaújvárosi kötődésem: a feleségem származik innen (Auksz Éva színésznő – a szerk.), anyósom és apósom a mai napig itt élnek. Éppen ezért félszemmel mindig követtem a helyi színház életének alakulását. Amikor jött a telefon, hogy szeretnének felkérni a pályázatra, éppen egy nehéz öt éven voltam túl a Pesti Magyar Színház igazgatójaként, és nem terveztem feltétlenül újra intézményt vezetni. Végül aztán mégis vonzott a kihívás, így Sipos Imre akkori művészeti vezetőmmel, valamint Csadi Zoltánnal, aki már hosszú ideje kötődött a Bartók Kamaraszínházhoz, nekiálltunk egy komoly pályázatot készíteni. Hozzátartozik az is, hogy az elődeim nagyon fontos alapokat tettek le itt: a legfőbb munkája ebben Smuk Imrének volt, de az előttem működő igazgató, Borsós Beáta is nagyban segítette a színház növekedését.
Sz. H. A./WMN: Fővárosi születésűként volt valami vidéki kötődése vagy emléke gyerekkorából?
Ő. Á.: Bár édesanyám révén a Naphegyre születtem, ami egy csodálatos környék, és a mai napig nagyon fontos számomra, apai ágon Szenteshez is kötődtünk: sok időt töltöttünk a bátyámmal ott Őze nagymamánknál. A házuk a város szélén állt, át lehetett látni Szegvárra, így szinte egy falusi környezet tapasztalhattam meg. Talán innen is ered az igény, hogy nemcsak vonzódom a vidékhez, de szeretek minél többet is megtudni a helyről, ahova érkezem. Az első feleségem révén például így ismertem meg alaposan Tatabányát: a volt apósommal még egy bányában is jártam, hiszen bányamérnökként levihetett a mélybe.
Dunaújvárossal sincs ez másként: amikor idekerültem, számos könyvet elolvastam a városról, de magáról a színházról is. Hamar megtudtam például, hogy a kupolája egy 40 ezer üvegdarabból álló gyönyörű iparművészeti munka, vagy hogy valahol Oroszországban áll egy pont ugyanilyen épület, amelynek a mintájára felhúzták.
Számomra ahhoz, hogy otthon legyek egy helyen, ez a fajta érdeklődés, ismeret is hozzátartozik.
Ha például betévednek civilek napközben a színház aulájába – hiszen kiállítótérként is működik –, és épp arra járok, szívesen tartok nekik egy kis idegenvezetést, mesélek magáról az épületről.
Sz. H. A./WMN: Említette a szentesi kötődést. Nemrég éppen Grecsó Krisztián volt a vendég a Bartókban, és utalt rá, hogy rokoni szálak kötik össze önöket. Gyerekkoruk óta ismerik egymást?
Ő. Á.: Sajnos nem, de nagyon érdekes, ahogy ez kiderült: a Mellettem elférsz című könyvéből készült darabot játszottam a Rózsavölgyi Szalonban, így találkoztunk először, de még ekkor sem sejtettünk semmit. Aztán később többször dolgoztunk együtt, és ahogy egyre jobban megismertük egymást, közelebbi barátságba kerültünk, felfedeztük a közös szálat. Dédanyai ágon van kapcsolódásunk, és Krisztiánban annak idején még az is felmerült, hogy az Őze nevet viszi tovább íróként.
Sz. H. A./WMN: Ha már a családi szálakról beszélünk: a felesége mit szólt ahhoz, hogy a szülővárosában lesz színházigazgató? Egyáltalán, milyen első benyomásokat őriz a városról abból az időből, amikor még nem is sejtette, hogy dolga lesz itt?
Ő. Á.: Vendégként jártam először a Bartókban, és már akkor is igazi színházi légkörre találtam. Aztán amikor Évának udvaroltam, egyszer lejöttem inkognitóban: ő a Vasassal lépett fel egy gálán, táncolt, énekelt is, én meg gondoltam, titokban megnézem.
Először rossz épületbe mentem, ideérve pedig már csak a lépcsőn lett helyem: pechemre a táncosok a nézők között mentek fel a színpadra, így azonnal lebuktam.
Később sokat sétáltunk együtt a Dózsa Mozi környékén, és mindig megállapítottam, hogy bármilyen kicsi legyen is, ez a színház igazi színház: maga az épület, a mögötte fekvő ligettel még látványra is megfelel a feladatra. Abban, hogy itt lettem igazgató, semmi szándékosság nem volt, semmi összekötés Éva részéről sem. Az élet vagy a Jóisten rendezése ez. Mindenesetre Éva is nagyon örült neki: persze érdekes, hogy mára már én mesélek neki többet a város életéről, nem pedig ő nekem.
Sz. H. A./WMN: Mennyiben volt más feladat egy nem fővárosban működő, fiatal színház vezetését megtervezni a Pesti Magyar Színházéhoz képest?
Ő. Á.: Abból a szempontból mindenképpen nagy volt a különbség, hogy utóbbit kemény helyzetben vettem át, komoly adósságspirálból kellett akkor kihúznunk az intézményt, amire két- két és fél évem rá is ment.
A minőség felé való elköteleződésem, vagy az, amit a színházcsinálásról gondolok viszont nem változott amiatt, mert vidéken lettem igazgató.
Mivel egy kisvárosi színháznak regionális feladata van elsősorban, a népszínházjelleget tartottam fontosnak, azaz: minél többféle műfajnak helyet kell kapnia a repertoárban, hiszen nem egyféle ízlést, vagy egy szűkebb réteget szolgálunk ki. Ezzel – művészi gondolkodásomat tekintve – egyébként is tudok azonosulni, és be kell vallanom, nagyon kellemes meglepetés volt a dunaújvárosi közönség minőségre való igénye és reakciója. Ez pedig nemcsak a várost, hanem a környékbeli agglomerációt is magában foglalja.
Sz. H. A./WMN: Az idei évadban hat bemutatójuk volt, illetve számos vendégelőadás érkezett és érkezik még az évad végén. A darabokban láthatunk visszatérő arcokat, azonban klasszikus társulatról nem beszélhetünk a Bartók Kamaraszínház esetében. Ebből a szempontból talán vidéki színházként is speciális a helyzetük: hogyan áll össze a művészi gárda a különböző évadokra?
Ő. Á.: Családias színház vagyunk, 43 alkalmazottal működünk, a művészeti állományunk pedig nem alkalmazotti státuszban van: a színészek, rendezők mind vállalkozóként dolgoznak itt. Visszatérő arcokkal azért találkozik a közönség, mert örömmel mondhatom, hogy aki dolgozott itt egyszer, szívesen jön hozzánk újra meg újra. Ezzel együtt nagyon is hiszek a társulattal működő színházban, és jelentős előrelépésnek tartanám, ha sikerülne ezt megvalósítani. Utóbbira egyébként kaptam ígéretet: reméljük, hogy a következő ciklus végét talán már tíz-tizenkét fős társulattal zárhatja a színház.
Biztosan megkönnyítené az életünket, ha nem lennénk kiszolgáltatva az egyeztetéseknek: egyrészt nagy szabadság, hogy egy országos színészcsapatból válogathatunk az előadásainkhoz, másrészt azonban hatalmas nehézség az időbeosztásokat összehangolni. Klasszikus társulatunk tehát még valóban nincs, viszont minden előadás köré alakul egy hasonló közeg, amelyben jó létezni. Mondhatom, hogy akikkel újra és újra együtt dolgozunk itt, már egy-egy szemvillanásból is értjük egymást: tehát valamiféle szoros kapcsolódás, csapatszellem már most is él a színházunk falai között.
Sz. H. A./WMN: Végül a lehetőség hiányában mégis sikeresen gyűjtött maga köré egy „társulatot”.
Ő. Á.: Ehhez az kellett, hogy a második ciklust is elkezdhettem, hiszen azt gondolom, egy ciklus való arra, hogy az ember megalapozza a munkájával, példamutatásával, jelenlétével, gondolataival, mit is jelent neki a színház.
A színház számomra akkor működik jól, ha mindenki a rendszer része és ugyanazt akarja: a portáskollégától a vezető színészen át az ide érkező rendezőkig.
A működést persze kellett csiszolni: például kezdetben volt, hogy 12 bemutatót terveztünk. Aztán ráébredtem, nem a mennyiséget, a minőséget kell hozni legfőképpen: nagyon hálás vagyok a hallatlanul befogadó és érzékeny közönségünkért, akik rávezettek erre a felismerésre.
Sz. H. A./WMN: A magánéletében is hajlamos erre a maximalizmusra? Mennyiben változtatott például a szakmájához való viszonyán az, hogy édesapa lett?
Ő. Á.: A maximalizmusom Őze-vonás: sok szempontból hasznos, amire viszont vigyázni kell vele kapcsolatban, hogy ne váljon görcsössé.
Elég makacs ember vagyok, és azt hiszem, ebben az értelemben mondhatom: nem egy budapesti patrióta, hanem egy szentesi parasztgyerek él legmélyen bennem. Leszegem a fejem, mint egy bika, és nekimegyek bárminek, ha kell.
Egyszerre viszont egy dolgot szeretek csinálni: lehet az egy nap harminc különböző feladat, de egy időben csak egyre figyelek. A dunaújvárosi évek elején egyszerűen elkapott minket a hév, és ezért adtunk teret a mennyiségnek, de alapvetően mindig inkább a minőségben hittem: ezért sem volt nehéz felismerni, mit kell tennünk. Inkább az a része jelentett egy kellemes ráébredést, hogy az itteni közönséggel azonosak az igényeink.
Az apaság pedig még inkább aláhúzta az igazságot, amit már előtte is sejtettem: nem szabad a színházba teljesen belepistulni, mert szakbarbársághoz vezethet.
Embereket ábrázolunk, emberekről mesélünk, és hozzájuk is szólunk: nem veszíthetjük el a kapcsolatot a való világgal. A családi élet, a barátok, a hobbik mind hozzásegítenek ehhez, hiszen saját magunk vagyunk a művészeti águnk eszközei.
Sz. H. A./WMN: Az évad egyik nagyon várt bemutatója volt a családi színdarabként készülő Rumini Tükör-szigeten, amely zenés előadásként debütált eredeti bartókos produkcióként. Berg Judit, akinek az egyik regényét dolgozza fel az előadás, a Facebook-oldalán vallott arról, hogy eleinte tartott a zenés műfajtól, de végül teljesen megnyerte magának a koncepció. Én is láttam az előadást a gyerekeimmel, és tényleg meglepően kortalan darab született, igazán minőségi zenékkel kísérve. Hogyan valósult meg ennek a nagyszabású projektnek az ötlete?
Ő. Á.: Érdekes összefonódások eredménye ez az előadás, máig nagyon örülök, hogy belevágtunk. Berg Juditot régóta ismerem, még a Magyar Színházban dolgoztunk fel egy másik Rumini-történetet, amely szintén hatalmas siker volt. Mégsem innen indult az ötlet, hanem a Firkin zenekar frontemberétől, Péter Jánostól. Ő keresett meg, hogy most olvassa a gyerekeinek a könyvsorozatot, és az ő ír punk-rock műfajuk, mennyire jól passzolna egy kalózos történethez. Mivel ismertem a munkásságukat, abszolút megbíztam benne. Ebből látszik, néha egy hasonlóan apró szikra elég, hogy egy ötlet szárba szökkenjen. Amikor Juditot felhívtam, nagyon nyitott volt, miközben valóban izgult a műfaj miatt, de ez addig tartott, amíg meg nem ismerte Jánost és az ő zenei elképzeléseit. Ezek után nagy örömmel adta oda a jogokat: élénken emlékszem a pesti nagy munkamegbeszélésünkre, ahol János, Judit, Laboda Kornél író, Garajszki Margit rendező és én repültünk az ötlettel. Igazi öröm volt dolgozni a darabon.
Sz. H. A./WMN: Nehéz volt kiválasztani, melyik kötet kerüljön színpadra?
Ő. Á.: Judit javasolta a Tükör-szigeten játszódó részt: Rumini itt már kiskamasz, sokféle érzés előkerül a szerelemtől a barátságig, amivel gyerek és felnőtt egyaránt azonosul. Minden évben készülünk a gyerekközönségnek, és rólam már tudják, elsősorban a családi színházat részesítem előnyben. Ahol több generációt elérünk: ahol a gyerektől a szülőn át a nagyszülőig mindenki kap valamiféle üzenetet. Nagyon hiszek abban, hogy ezeknek a mondanivalóknak nem kell külön létezniük, hanem áthathatnak egymásra.
A gyerekekhez egyébként is úgy lehet jól szólni, ha komolyan vesszük őket: ezt tartjuk szem előtt, amikor nekik választunk darabot.
Sz. H. A./WMN: Meglepő volt tapasztalni a közönség soraiban ülve: sok család utazott ide Budapestről megnézni az előadást. Amellett, hogy a Bartók regionális feladatokat szolgál elsősorban, a fővárostól sincs messze, ezért vidéki színházként hozhat onnan is közönséget. Lényegében ez is egy speciális adottság.
Ő. Á.: Ez valóban érdekes helyzet, és összefügg azzal, hogy a szakmán belül is egyre jobban ismernek minket. A színészek is szívesen jönnek, és ennek köszönhetően a közönségünk is egyre nagyobb merítésből érkezik. Fesztiválokra is járunk, azonban mindig hangsúlyozom, hogy nem vagyunk utazó társulat, viszont ahova tudunk, oda elmegyünk. Összességében a kollégák, a darabválasztás, a szakmai és emberi minőség, amely megteremti az erőt, hogy egyre nagyobb híre van a Bartóknak. Feltettük a magyar színházi térképre, és erre nagyon büszke vagyok.
Sz. H. A./WMN: Lehet-e erre annál nagyobb bizonyíték, minthogy az aulába belépve Molnár Piroska jön szembe az emberrel? Épp olvasópróbáról indult haza. Mire készülnek most?
Ő. Á.: Már nyárra próbálunk, a Kőszegi Nyári Színházzal együttműködésben állítjuk a színpadra a Hyppolit, a lakájt egy egészen új átiratban, az én rendezésemben. Szeptembertől aztán itt, a Bartókban játszunk tovább első nagyszínpadi bemutatóként az évadban. A főszerepet Kálid Artúr játssza, és Molnár Piroska mellett – aki valóban külön rang, hogy itt van köztünk –, Göttinger Pál, Schneider Zoltán, Kecskés Karina, Auksz Éva, Balázs Andi és Ágoston Péter is szerepel az előadásban.
Sz. H. A./WMN: Igazgatóként nyilván sokféle szempont alapján kell válogatni a darabokat, nem hagyatkozhat csak az említett szubjektív benyomásokra. Emellett milyen gyakran tud nézőként színházba járni, és mennyire képes elengedni a szakmai attitűdöt a közönség soraiban?
Ő. Á.: Jó néző vagyok: gyorsan el tud varázsolni a színház, persze teljesen civilként nehéz figyelni egy előadást. Ha valami nem stimmel, akkor előfordul, hogy megjelenik a szakmai látásmód bennem, de ilyenkor is igyekszem megkeresni a pozitívumokat. Meghívásra szívesen megyek, de a szabad estéimen azért most a család élvez prioritást.
Nagyon szeretem a hétköznapi helyzeteket szülőként: nekem mindig fontos volt, hogy mehessek a fiaimért az iskolába, vagy megélhessem a családi esték élményét.
Máig nehéz, amikor a kisebbik fiam, aki 12 éves, felteszi a színészcsaládokban gyakori kérdést: ma este ki lesz velem? Még most is megsajdul a szívem, ha azt kell felelnem, hogy nem én. Viszont ez a szakma ezt kívánja meg tőlünk, vele jár. Volt olyan szakasza az életemnek, amikor zavart, hogy bizonyos szituációkban nem tudtam ott lenni apaként. Amikor sikerül ebben az egyensúlyt megtalálni, az igazi fellélegzést jelent.
Sz. H. A./WMN: Még a nyári időszak előtt sok minden vár az újvárosi közönségre: nemrég lezajlott az utolsó bemutató az évadban, ami a Tartuffe volt, de júniusban a már hagyománynak számító Mikro Fesztivállal készülnek. Többek között a Vígszínház, a Katona József Színház, az Örkény, a Pinceszínház vagy a Centrál is érkezik egy-egy előadással a Bartók falai közé. Mi a koncepciója pontosan ennek a visszatérő programnak?
Ő. Á.: Alapvetően kamara- és stúdióelőadásokat hozunk ide: egy színházi seregszemleként tekintünk a Mikro Fesztiválra. Egyfajta országos színházi metszetet kívánunk mutatni a közönségnek, aki pedig igazán hálás, hogy nem kell utaznia, hanem itthon várják ezek a minőségi előadások.
Több mint tíz előadás jön idén is, és nagyon büszke vagyok rá, hogy Hegedűs D. Gézától kezdve Balsai Mónin, Alföldi Robin és Gyabronka Józsefen át Keresztes Tamásig számos nagyformátumú kollégám fogadta el a meghívásunkat az elmúlt három évben.
A város imádja ezt a programot, ami egyébként a stúdióban indult, de mára számos előadást fel kellett hoznunk a nagyszínpadra az érdeklődés miatt. Valójában ez egy örömjáték, hiszen szándékosan nem adunk neki más jelleget. Minden előadás kap tőlünk díjat, mivel azt vallom, a színház nem versenyműfaj. Teljesen szubjektív, kinek mi tetszik, és mi kevésbé.
Sz. H. A./WMN: A Bartók Színháznak az előadások létrehozása mellett még két fontos szerepvállalása van: egyrészt tánctársulatot működtetnek, amely időszakonként önálló táncszínházi előadásokat mutat be. Másrészt figyelmet fordítanak a tehetséggondozásra. Mit kell tudni jelenleg erről a két vonatkozásról?
Ő. Á.: A tánctársulatunk idén egy kicsit háttérbe került anyagi okok miatt, de a tánctagozat él, és ők szolgálják ki az előadásokat, ha szükség van koreográfiára. Utóbbi Dunaveczki Éva tánctagozat-vezetőt dicséri. Valóban, régebben évente volt egy stúdióban játszódó, valamint egy nagyszínpadi táncszínházi előadásunk is, ami idén nem valósulhatott meg. Jövőre azonban biztosan készülünk hasonló előadással, hiszen Dunaújváros elszakíthatatlan a tánctól. A Vasas Táncegyüttes és annak ma is élő hagyománya nagyon fontos része a város identitásának, és ez érezhető a nézők befogadókészségén is.
A tehetséggondozás pedig mindig szívügyem volt, a régi Nemzeti Színház stúdiójában több osztályt vihettem végig, és valójában az én esetemben a rendezés is a tanításból eredt.
Amikor elkezdtem itt a munkát, szinte azonnal szerződést kötöttünk a Violin Művészeti Iskolával, és azóta is velük fuzionálunk. Heti kétszer két korosztály dolgozik a próbatermünkben: drámapedagógiai munka folyik, amit én nem szeretek színészképzésnek nevezni, mert nem biztos, hogy mindenki színész lesz, viszont a gyerekek személyisége sokat nyerhet ezekkel a tapasztalatokkal.
Fontosnak tartom, hogy a hasonló törekvések mögött legyen intézmény: ne csak beszéljünk róla, mit jelent a színpadon lenni, hanem éljük is át. A legtehetségesebbek pedig bekerülnek előadásokba is. Az első nagy robbanás ebből a szempontból talán a Valahol Európában volt, ahol a szereplők háromnegyede ebből a műhelyből került ki. Hatalmas siker lett. Az ott játszó gyerekek nagyrésze ma már felnőtt, és van, aki ezt a hivatást választotta.
Sz. H. A./WMN: Talán apróságnak tűnik, de az ember mégis megjegyzi magának, ha itt jár: a színháznak nagyon egyedi és nézői szempontból igazán jól funkcionáló nézőtere van. Másfajta rendezői gondolkodást kíván meg ez a fajta kialakítás?
Ő. Á.: Valóban, egyfajta amfiteátrumot idéző módon újították fel a színháztermet a 90-es években, ami elég ritkaságszámba megy, és személy szerint én nagyon szeretek így dolgozni.
Másképpen kell gondolkozni itt, a díszlet ugyanis már a padlónál elkezdődik, hiszen a nézők felülről látnak rá a térre. Emiatt például nem hagyhatunk kint fekete balettszőnyegeket, hanem a padlót is bele kell vonni az összképbe.
Emellett a színészmozgatásban is eltérő gondolkodást kíván meg ez a fajta tér, de szívesen alkalmazkodom hozzá, mert közel áll hozzám ez a régi, görög rendszerű nézőtér.
Sz. H. A./WMN: Ha már szóba került a rendezés: mennyi művészi feladatot vállalni az igazgatás mellett? Illetve jut-e ideje magára a játékra?
Ő. Á.: Az igazgatás hivatali munka, csak áttételesen művészi, ezért szívesen rendezek minden évadban, de arra nagyon ügyelek, hogy ne tengjek túl a saját színházamban. A játék az már valódi jutalom: azt szoktam mondani, olyankor pihenek, hiszen nagyon szeretek játszani. Fontosnak tartom egyébként a munkatársaim szempontjából is, hogy színészként is jelen legyek.
Hasznos kipróbálni, hogy az a színházi működés, amit elképzelek az irodából, érvényes-e a valóságban. Emellett jó, ha a kollégáim látnak engem más helyzetekben is.
Az igazgatásban azt szeretem leginkább, hogy munkát adhatok másoknak: nyilván nemcsak erről szól a dolog, de ez különösen nagy örömet jelent számomra.
Sz. H. A./WMN: Olvastam, hogy faipari technikumban végzett, és eredeti szakmája szerint asztalos. Amikor van egy kis szabadideje, nem igazgató, nem színész és nem rendező éppen, jut ideje még ennek a szenvedélyének élni?
Ő. Á.: Így van, asztalosnak tanultam: 14 éves koromban még nem tudtam, hogy színész szeretnék lenni. Csupán annyit, hogy gimnáziumba nem akarok járni, viszont jó lenne tanulni egy mesterséget, ami közel áll a természethez. Így jelentkeztem az újpesti faipari technikumba, ami hihetetlen négy év volt az életemben.
Persze végül ott is alapítottunk egy diákszínjátszót, de alapvetően sohasem bántam meg, hogy ide felvételiztem.
Máig van egy kis műhelyem, és benne egy százéves gyalupadom.
Az időmbe kevéssé fér bele, de valóban igazi kikapcsolódást és örömet jelent, ha ezen dolgozhatok.
forrás: https://wmn.hu/