„A genius loci, a hely szelleme mindenhol uralkodik” – Interjú Molnár Piroskával
Június 14-én a salföldi Thália Nyárikert színpadán debütál a Göttinger Pál által írt és rendezett Madám Bizsu Molnár Piroskával a címszerepben. A darab a XX. századi Budapest éjszakai életének forgatagában játszódik, középpontjában pedig Madám Bizsu áll, egy titokzatos tekintetű, kicsit kislányos, kicsit mégis dévajul néző asszony tetőtől talpig hamis ékszerekbe bújtatva. A szabadtéri ősbemutatót követően a kőszínházi premierre szeptember 27-én, a Télikertben kerül sor. A készülő előadásról Molnár Piroskával beszélgettünk.
A közelmúltban lehetett hallani, hogy a jövő évadtól visszavonul, így elképzelhető, hogy az utolsó próbafolyamata alatt beszélgetünk?
Igen, ez a tervem, ami már egy ideje napirenden is van, hogy valószínűleg az utolsó évadot kezdem meg jövőre. Idén ősszel leszek 79 éves, abban a szezonban, amelyben betöltöm a 80-at, már csak azokat az előadásokat akarom megtartani, amelyeket nélkülem nem tudnak műsoron taratani. De újat biztosan nem fogok vállalni. Az anyaszínházam, a Thália minden évadban megkínált egy olyan szereppel, amit fizikailag még el tudtam játszani – hála Istennek a memóriával nincsen gond. Itt, ezzel az új bemutatóval együtt öt előadásban játszom, ezen kívül van még három külsős előadásom. Ez éppen elég egy hónapra.
Nemrég egy műsorban el is hangzott, hogy van olyan hónap, amikor 20-22 este játszik. Ez még egy fiatalnak is fárasztó lehet.
Pláne egy nyolcvanhoz közelinek! Ráadásul ez a pálya nem kíméli az ember, de valljuk be őszintén, hogy én sem kíméltem magamat. A titok az, hogy okosan kell kihasználni a pihenőidőt, csak arra szabad koncentrálni, amikor az embernek konkrét munkája van, a felesleges dolgokat pedig el kell engedni. Korábban sok szabad estém volt, akkor mindig elmentem színházba, néztem a többieket. Mostanra egy ilyen kiruccanás számomra igazán kalandszerű: felöltözni, elindulni, este hazamenni – ez már egyre bonyolultabb. Ma már nagyon meggondolom, hogy mit nézek meg, de ami fontos és érdekel, arra igyekszem elmenni, mert szeretem saját szememmel látni, hogy mit csinálnak a kollégák más színházakban.
Jelenleg éppen a Madám Bizsu című darabot próbálják. Hogyan haladnak a folyamattal?
Olyannyira jól, hogy már teljesen készre próbáltuk, májusban le is álltunk vele, már csak főpróbák lesznek Salföldön, a Thália Nyárikertben. Ott egy alkalommal fogjuk játszani, az igazi premierre ősszel kerül sor a Télikertben. A Thália Színház az Arizona Színház utódja, tulajdonképpen erről az épületről szól a darab is. A falak, a plafon, a padló ugyanaz, így a közönségnek meglesz az illúziója, hogy ugyanott ül, mint ahol egykoron a mulatók vendégei. Ez is volt a célunk, hogy a közönség kapjon egy képet arról, hogy évtizedekkel ezelőtt mi történt itt, a Nagymező utcában, és mi lett belőlük. A Télikertet is teljesen pompájában állították vissza, működik a nagyszínpad is. A néző kifelé menet azt a falat érintheti meg, ami 100 évvel ezelőtt is itt állt már.
A darab remek múltidézés, így felvetődik a kérdés: Önnek van olyan kor, amiben szívesen lett volna színész?
A közelmúltban lehetett hallani, hogy a jövő évadtól visszavonul, így elképzelhető, hogy az utolsó próbafolyamata alatt beszélgetünk?
Igen, ez a tervem, ami már egy ideje napirenden is van, hogy valószínűleg az utolsó évadot kezdem meg jövőre. Idén ősszel leszek 79 éves, abban a szezonban, amelyben betöltöm a 80-at, már csak azokat az előadásokat akarom megtartani, amelyeket nélkülem nem tudnak műsoron taratani. De újat biztosan nem fogok vállalni. Az anyaszínházam, a Thália minden évadban megkínált egy olyan szereppel, amit fizikailag még el tudtam játszani – hála Istennek a memóriával nincsen gond. Itt, ezzel az új bemutatóval együtt öt előadásban játszom, ezen kívül van még három külsős előadásom. Ez éppen elég egy hónapra.
Nemrég egy műsorban el is hangzott, hogy van olyan hónap, amikor 20-22 este játszik. Ez még egy fiatalnak is fárasztó lehet.
Pláne egy nyolcvanhoz közelinek! Ráadásul ez a pálya nem kíméli az ember, de valljuk be őszintén, hogy én sem kíméltem magamat. A titok az, hogy okosan kell kihasználni a pihenőidőt, csak arra szabad koncentrálni, amikor az embernek konkrét munkája van, a felesleges dolgokat pedig el kell engedni. Korábban sok szabad estém volt, akkor mindig elmentem színházba, néztem a többieket. Mostanra egy ilyen kiruccanás számomra igazán kalandszerű: felöltözni, elindulni, este hazamenni – ez már egyre bonyolultabb. Ma már nagyon meggondolom, hogy mit nézek meg, de ami fontos és érdekel, arra igyekszem elmenni, mert szeretem saját szememmel látni, hogy mit csinálnak a kollégák más színházakban.
Jelenleg éppen a Madám Bizsu című darabot próbálják. Hogyan haladnak a folyamattal?
Olyannyira jól, hogy már teljesen készre próbáltuk, májusban le is álltunk vele, már csak főpróbák lesznek Salföldön, a Thália Nyárikertben. Ott egy alkalommal fogjuk játszani, az igazi premierre ősszel kerül sor a Télikertben. A Thália Színház az Arizona Színház utódja, tulajdonképpen erről az épületről szól a darab is. A falak, a plafon, a padló ugyanaz, így a közönségnek meglesz az illúziója, hogy ugyanott ül, mint ahol egykoron a mulatók vendégei. Ez is volt a célunk, hogy a közönség kapjon egy képet arról, hogy évtizedekkel ezelőtt mi történt itt, a Nagymező utcában, és mi lett belőlük. A Télikertet is teljesen pompájában állították vissza, működik a nagyszínpad is. A néző kifelé menet azt a falat érintheti meg, ami 100 évvel ezelőtt is itt állt már.
A darab remek múltidézés, így felvetődik a kérdés: Önnek van olyan kor, amiben szívesen lett volna színész?
Nehéz kérdés. Ha végig tekintek a magyar színháztörténetet, akkor azt mondom, hogy nagyon hősies lett volna az ekhós szekeres korban, Déryné korában élni, annak is megvolt a maga varázsa. Biztosan érdekes volt az a fajta életmód.
Az előadás ősbemutató is lesz egyben. Ilyenkor a színészben nagyobb a félelem, hogyan fogadja a közönség?
Félelem mindig van, ha ősbemutató, ha nem. Hiába játszunk egy kétszáz éves darabot, sosem lehet tudni, hogyan fogadják a nézők, eltaláltuk-e vele a mai kort, megérinti-e őket ma is az a téma. Persze, egy Shakespeare- vagy egy Molière-darabnál könnyebb ezt megsaccolni, mert nincs olyan kor, amiben azok ne lennének aktuálisak.
Ön alakítja a címszereplőt. Ki is tulajdonképpen Madám Bizsu?
Madám Bizsu valóban létezett. Egy Brassaï nevű híres fotóművész képein egyszer csak megjelent egy idős hölgy, akiről nem lehetett tudni, hogy kicsoda. Talpig tele volt aggatva mindenféle bizsukkal, hamis ékszerekkel, úgy ült modellt. Brassaï rendkívül sokat fényképezte, de mivel senki nem tudta, ki is ő valójában, elnevezték Madám Bizsunak. Én magam is láttam ezeket a fotókat, és ilyenkor az ember óhatatlanul elkezdi elképzelni ennek a titokzatos nőnek az életét. A színház művészeti vezetője, Nagy Viktor felkért egy irodalomtörténészt, hogy kutassa fel a kort, amiben élt. Az összes vele kapcsolatos dokumentummal együtt feltárta a Nagymező utca régi életét is: itt szinte mindenhol örömtanya működött 100 évvel ezelőtt, a kávékimérés tulajdonképpen kuplerájt rejtett. Ezek aztán tovább fejlődtek mulatókká, orfeumokká, ma pedig mindegyik helyén színház áll. Szerintem ez nagyon érdekes lehet a nézőknek, ezt próbáljuk megmutatni nekik.
Mi segíti még ezt a múltidézést?
Egyfelől a zene: Stein Pupi a kor költőinek, Szép Ernőnek és Gábor Andornak a verseit zenésítette meg, ő maga pedig zongorán fog közreműködni minden előadáson. A zenei stílus is megidézi ezt a miliőt, de megjelennek majd az adott kor örömlányai, az Arizona Mulató táncosai is. Az is kiderül, hogy mely hírességek fordultak meg ezen a színpadon: például Alfonso és Rodolfo bűvészek, sőt még Benedek Miklós apja is, aki akkor még Benedikt Tibor néven lépett fel fekete álarcos jazz-énekesként.
Ön is fog énekelni, igaz?
Igen, nekem is van három számom. A zene végig kísérte az életemet, nem ismeretlen számomra, pedig közel 80 évesen már nem olyan az ember énekhangja, mint korábban, de próbálom óvni és ápolni. Az operaária nehézségű áriák már nem mennének, azokat egy nagyon tehetséges kolléganőm, Bordás Barbara fogja énekelni.
A darabban megjelenik többek között Wabits Lujza, a Télikert mulató egykori tulajdonosa és Miss Arizona is, akik a magyar showbiznisz hőskorának nagyasszonyai voltak, és természetesen Madám Bizsuról is kiderül, hogy nagy hatalommal bíró asszony. Miben rejlett ezeknek a nőknek az ereje?
A nők akkoriban vívták ki az egyenrangúságukat, és ezeket egyre bátrabban mutogatták is. Az I. világháború idején alig volt férfi az országban, de az élet ment tovább, ezért a nőknek át kellett vállalni bizonyos feladatokat, terheket. Kiderült, hogy remekül helyt állnak a férfiak helyett, és ha már így alakult, akkor ragaszkodtak is ahhoz, amit kivívtak. Megmutatták, hogy nemcsak a konyhában van a helyük, hanem orfeum-tulajdonosként is tudnak működni.
„A falak emlékeznek, nem felejtenek el semmit” – hangzik el a darabban. Ez Ön szerint is így így van, hogy ha az ember belép egy színházba, akkor érzi az ottani nagyok szellemét?
Igen, abszolút, a genius loci, a hely szelleme mindenhol uralkodik. De számomra azt is nagy megható volt, amikor a műszaki vezetőnk mondta, hogy ő már akkor itt dolgozott, amikor az Arizona Színházat átalakították. Meg tudta mutatni, hogy hol voltak a süllyedő páholyok, a hatalmas forgószínpad, a csillár nyoma is látszik még. Ezek mind élő legendák.
Az előadás ősbemutató is lesz egyben. Ilyenkor a színészben nagyobb a félelem, hogyan fogadja a közönség?
Félelem mindig van, ha ősbemutató, ha nem. Hiába játszunk egy kétszáz éves darabot, sosem lehet tudni, hogyan fogadják a nézők, eltaláltuk-e vele a mai kort, megérinti-e őket ma is az a téma. Persze, egy Shakespeare- vagy egy Molière-darabnál könnyebb ezt megsaccolni, mert nincs olyan kor, amiben azok ne lennének aktuálisak.
Ön alakítja a címszereplőt. Ki is tulajdonképpen Madám Bizsu?
Madám Bizsu valóban létezett. Egy Brassaï nevű híres fotóművész képein egyszer csak megjelent egy idős hölgy, akiről nem lehetett tudni, hogy kicsoda. Talpig tele volt aggatva mindenféle bizsukkal, hamis ékszerekkel, úgy ült modellt. Brassaï rendkívül sokat fényképezte, de mivel senki nem tudta, ki is ő valójában, elnevezték Madám Bizsunak. Én magam is láttam ezeket a fotókat, és ilyenkor az ember óhatatlanul elkezdi elképzelni ennek a titokzatos nőnek az életét. A színház művészeti vezetője, Nagy Viktor felkért egy irodalomtörténészt, hogy kutassa fel a kort, amiben élt. Az összes vele kapcsolatos dokumentummal együtt feltárta a Nagymező utca régi életét is: itt szinte mindenhol örömtanya működött 100 évvel ezelőtt, a kávékimérés tulajdonképpen kuplerájt rejtett. Ezek aztán tovább fejlődtek mulatókká, orfeumokká, ma pedig mindegyik helyén színház áll. Szerintem ez nagyon érdekes lehet a nézőknek, ezt próbáljuk megmutatni nekik.
Mi segíti még ezt a múltidézést?
Egyfelől a zene: Stein Pupi a kor költőinek, Szép Ernőnek és Gábor Andornak a verseit zenésítette meg, ő maga pedig zongorán fog közreműködni minden előadáson. A zenei stílus is megidézi ezt a miliőt, de megjelennek majd az adott kor örömlányai, az Arizona Mulató táncosai is. Az is kiderül, hogy mely hírességek fordultak meg ezen a színpadon: például Alfonso és Rodolfo bűvészek, sőt még Benedek Miklós apja is, aki akkor még Benedikt Tibor néven lépett fel fekete álarcos jazz-énekesként.
Ön is fog énekelni, igaz?
Igen, nekem is van három számom. A zene végig kísérte az életemet, nem ismeretlen számomra, pedig közel 80 évesen már nem olyan az ember énekhangja, mint korábban, de próbálom óvni és ápolni. Az operaária nehézségű áriák már nem mennének, azokat egy nagyon tehetséges kolléganőm, Bordás Barbara fogja énekelni.
A darabban megjelenik többek között Wabits Lujza, a Télikert mulató egykori tulajdonosa és Miss Arizona is, akik a magyar showbiznisz hőskorának nagyasszonyai voltak, és természetesen Madám Bizsuról is kiderül, hogy nagy hatalommal bíró asszony. Miben rejlett ezeknek a nőknek az ereje?
A nők akkoriban vívták ki az egyenrangúságukat, és ezeket egyre bátrabban mutogatták is. Az I. világháború idején alig volt férfi az országban, de az élet ment tovább, ezért a nőknek át kellett vállalni bizonyos feladatokat, terheket. Kiderült, hogy remekül helyt állnak a férfiak helyett, és ha már így alakult, akkor ragaszkodtak is ahhoz, amit kivívtak. Megmutatták, hogy nemcsak a konyhában van a helyük, hanem orfeum-tulajdonosként is tudnak működni.
„A falak emlékeznek, nem felejtenek el semmit” – hangzik el a darabban. Ez Ön szerint is így így van, hogy ha az ember belép egy színházba, akkor érzi az ottani nagyok szellemét?
Igen, abszolút, a genius loci, a hely szelleme mindenhol uralkodik. De számomra azt is nagy megható volt, amikor a műszaki vezetőnk mondta, hogy ő már akkor itt dolgozott, amikor az Arizona Színházat átalakították. Meg tudta mutatni, hogy hol voltak a süllyedő páholyok, a hatalmas forgószínpad, a csillár nyoma is látszik még. Ezek mind élő legendák.
forrás: https://deszkavizio.hu/