2024. június 7.
6szín Teátrum
Dinyés-Závada: Hét és fél halál
Kolonits Klára, Bordás Barbara, Erdős Attila – ének
Dinyés Dániel – zongora
Kezdetben vala magában az Operabeavató.
Kiscsoportos foglalkozásnak, amolyan játéknak indult, sok rögtönzéssel, műelemzéssel, még több nevetéssel. Megtalálni egy remekmű nyitját, megmutatni annak olyan oldalát, amit a naaaagy operaházakban nemigen találhatunk meg. Sok-sok hangnemi magyarázattal és izgalmas színpadi improvizációkkal, egyszer így, mindjárt utána meg másképp. Szerencsére szinte a legelején egymásra talált az Operabeavató két motorja: Dinyés Dániel és Göttinger Pál. Két eltérő pályáról érkező, nagyjából egyidős, jó beszélőkével és pompás humorral rendelkező értelmiségi művész (ez így együtt annyira nem is gyakori), remekül kiegészítve és inspirálva egymást.
Évek teltek, közben szisztematikusan hasítottak végig az operairodalom nagyívű horizontján Mozarttól Pucciniig. Egy évadban egy mű, olykor kettő egymással párhuzamosan. Jelenetekre bontva cincálták atomjaira a klasszikus dalműveket, esténként többnyire két-három, efféle improvizatív játékokra fogékony énekes, no meg egy pianínó segítségével. Egy idő után már amolyan társulatféleség is kialakult.
Lehet, hogy nem jött be mindenkinek, de az évek során komoly táboruk nőtt, előadásaikról az utolsó pillanatban ébredők mostanában rendre lemaradnak, tehát sokaknak valószínűleg tetszik. Kinőtték a kisebb tereket, az idén a 6szín és a Magyar Zene Háza fogadta be őket. S egy ideje már rendes gazdáik is vannak, a Delta Produkció.
Dinyés tavaly tavasszal depressziós interjúval („Ez a három év zsákban táncolás volt…”) búcsúzott szegedi zeneigazgatóskodásától, jelezve, innentől inkább eredeti szakmája, a komponálás felé fordulna. Akkor hittem is meg nem is, de azóta tényleg egyre-másra jönnek a Dinyés-bemutatók, egyik izgalmasabb, mint a másik.
Az idei évadban az Operabeavató merész vállalkozásba kezdett. Akár közönybe, vagy ami még rosszabb, unalomba is fulladhatott volna, de nem. Legegyszerűbb, ha a Delta Produkció oldaláról idézek: „…az Operabeavató új sorozata, A néző közbeszól, amely nem egyetlen mű végigtárgyalását tűzte ki célul, hanem egy új magyar opera létrehozását. A csapat a közönség segítségével alkalomról alkalomra találja ki minden elemét az új műnek, amely így kilenc hónap alatt a nézők szeme láttára születik majd meg.”
Voltak maguk által felállított játékszabályok, melyekhez a szerzők végletekig ragaszkodtak, vagy ha nem, hát a dramaturgia hathatós eszközeivel kiügyeskedték. Egy alkalom = egy jelenet két szereplővel, akik közül az egyik meghal, a cselekményt a túlélt főhős viszi tovább, de ő is csak egy szín erejéig. Ez elsőre kicsit morbidul hangzik, de csak azért, mert nem mondtam még, hogy a készülő darab műfaja vígopera. Én még annyival egészíteném ki, hogy magyar abszurd vígopera.
Míg el nem felejtem, a Dinyés-Göttinger duóhoz ezúttal szövegíró is csatlakozott: Závada Péter. Závada magában a műsorban nem vett részt, csak nézte, majd megírta a folytatást a nézőktől kapott ötleteket beépítve, amit Dinyés zenébe is öntött ízibe. Azt varázsolták a publikum elé legközelebb. Nyolc alkalom volt és nyolc jelenet született, tényleg a nézők aktív közreműködése nyomán. Egy jelenet úgy nettó cca. 8-12 körül perc lehet. Jelen sorok írója ebből kettőt látott személyesen, eufórikusan tértem haza mindkét alkalommal.
A cselekmény látszólag elég földhözragadt módon indul, de hamarosan ellendül a mindennapok problémáitól, bár az olykor még vissza-visszaköszön. Az újabb szereplők egyre különösebb világlátással „érkeznek”. A negyedik és ötödik jelenet között eltelik negyven év, akkor jön a szünet. Az utolsó előtti részben a grúz bejárónő testében feltűnik a Beletörődés allegorikus szereplője, akihez a nyolcadik jelenetben a másik két énekes is csatlakozik, mint a Remény és a Tanulság „megtestesítői”. Különös tercettel zárul tehát az opera. Talán nem csak nekem egyedül ugrott be A rózsalovag fináléja, benne a cselekményen messze túlmutató gondolatok végső leszűremkedése.
A Hét és fél halál tényleg vígopera, és tényleg abszurd. (A cím végül a premieren hangzott el a komponista szájából először, ami erősen sejteti a mű megszületésének improvizatív keletkezését.) Rövid, tömör és ütős párbeszédek, koncentrált és hatásos zenei kísérettel. Závada szinte minden jelenetben teremt olyan rá jellemzően sajátos szövegkörnyezetet, ami az adott szituációt egészen különös helyzetbe hozza. Végig tud egyensúlyozni a komoly és vicces határán úgy, hogy egy pillanatra sem billen el semelyik irányba. És ehhez a zeneszerző tökéletesen tudott idomulni, s persze Göttinger eszköztelen rendezése is pontosan lekövette ezt.
Ha egyszer a mű eljut a hangszerelés fázisába, biztosan a kifejező színgazdagság lesz legfőbb zenei jellemzője, ez már a 6szín lestrapált pianínóján is átjött. Dinyés nagyon érzi a karakterizálás instrumentális mikéntjét (ez más műveit is erősen jellemzi), a szituációk végletesen sarkított felépítését. Erre szükség is van, mert ez a nyolc szín bizony nyolc különböző helyzet, nyolc különböző emberpár, nyolc különböző viszony. Ezek megteremtéséhez nemcsak fantázia, de biztos stílusismeret is szükségeltetik.
A komponista is él a korunkban divatos eszközzel, visszanyúlni a zenei kifejezés jóval korábbi megoldásaihoz, viszont kortársaival ellentétben azt elsősorban karakterizálás és a tudatalatti érzetek erősítésére használja. Persze, ezt még így sem Ő alkalmazza elsőként (emlékszünk még a Concertoban arra a hihetetlenül merész Víg özvegy-idézetre?), az összhatás magával ragadó. Személyes kedvencem, amikor a Beletörődés (istennője?) lazán elfütyüli Erkel Palotásának agyoncsépelt dallamát az éppen gyomorgörcsben fetrengő és haldokló Rolandnak.
Az előadást – mint a szereplők hangsúlyozták is – nem előzte meg hosszas próbafolyamat, az mégis homogén egységben tudott megszólalni. Naná, hiszen a születés izgalmas részleteit is együtt élték meg: Bordás Barbara, Kolonits Klára és Erdős Attila. Három alaptag az Operabeavatókból, akik már anyanyelvi szinten értik a dinyési-göttingeri-závadai nyelvezetet és színpadi szerepjátékot.
Bordás Barbara ott a leghatásosabb, amikor a lelket kell kiterítenie (Zsanett, Noémi szerepében). Az Ő szerepei talán kevésbé karakteresek, a líra kifejező eszközeivel tud építkezni.
Kolonits Klára szarkasztikusan groteszk kifejezőképességét más operarendezők sajnálatosan nem használják ki (utoljára, majd másfél évtizede az Ascanio Albában c. Mozart-opuszban hatott így, de az sem tervezett produkció, hanem beugrás volt részéről). A másik véglet, Ancsamama jelenete egészen megrázó lett, mély emberismeret és színészi póztalanság különös keveréke.
Erdős Attila korosztályának legerősebb színpadi énekesegyénisége. Ehhez társul az éneklés sokszínűsége, s a tudat, hogy nála a hang nem cél, hanem eszköz. A legszélsőségesebb színpadi feladatokat is lebilincselő természetességgel teremti meg.
Dinyés Dániel nemcsak Szerzőként remekelt, a zongora mellől is hibátlanul tartja kézben a produkciót. Ha minden igaz, hamarosan a produkció CD-jét is kezükbe kaphatják az Operabeavató rajongói.
Jó dolog, hogy ilyen alkotások tudnak megszületni!
A komponista is él a korunkban divatos eszközzel, visszanyúlni a zenei kifejezés jóval korábbi megoldásaihoz, viszont kortársaival ellentétben azt elsősorban karakterizálás és a tudatalatti érzetek erősítésére használja. Persze, ezt még így sem Ő alkalmazza elsőként (emlékszünk még a Concertoban arra a hihetetlenül merész Víg özvegy-idézetre?), az összhatás magával ragadó. Személyes kedvencem, amikor a Beletörődés (istennője?) lazán elfütyüli Erkel Palotásának agyoncsépelt dallamát az éppen gyomorgörcsben fetrengő és haldokló Rolandnak.
Az előadást – mint a szereplők hangsúlyozták is – nem előzte meg hosszas próbafolyamat, az mégis homogén egységben tudott megszólalni. Naná, hiszen a születés izgalmas részleteit is együtt élték meg: Bordás Barbara, Kolonits Klára és Erdős Attila. Három alaptag az Operabeavatókból, akik már anyanyelvi szinten értik a dinyési-göttingeri-závadai nyelvezetet és színpadi szerepjátékot.
Bordás Barbara ott a leghatásosabb, amikor a lelket kell kiterítenie (Zsanett, Noémi szerepében). Az Ő szerepei talán kevésbé karakteresek, a líra kifejező eszközeivel tud építkezni.
Kolonits Klára szarkasztikusan groteszk kifejezőképességét más operarendezők sajnálatosan nem használják ki (utoljára, majd másfél évtizede az Ascanio Albában c. Mozart-opuszban hatott így, de az sem tervezett produkció, hanem beugrás volt részéről). A másik véglet, Ancsamama jelenete egészen megrázó lett, mély emberismeret és színészi póztalanság különös keveréke.
Erdős Attila korosztályának legerősebb színpadi énekesegyénisége. Ehhez társul az éneklés sokszínűsége, s a tudat, hogy nála a hang nem cél, hanem eszköz. A legszélsőségesebb színpadi feladatokat is lebilincselő természetességgel teremti meg.
Dinyés Dániel nemcsak Szerzőként remekelt, a zongora mellől is hibátlanul tartja kézben a produkciót. Ha minden igaz, hamarosan a produkció CD-jét is kezükbe kaphatják az Operabeavató rajongói.
Jó dolog, hogy ilyen alkotások tudnak megszületni!
forrás: https://momus.hu/
