Aki gyerekként elhitte egy tollal a fején, hogy ő Winnetou, az volt már színész
Jászberényi Gábor nem az a típusú színész, aki a leghangosabban beszél egy szórakozóhelyen, vagy aki azonnal odamegy a csajokhoz és megtáncoltatja őket, színészi eszköztára mégis hihetetlenül széles skálát ölel fel. Bő két hónapja alkotótársaival közösen nyitottak egy közösségi művészeti teret, amelyet független színházi előadásokkal, kiállításokkal, zenével és beszélgetésekkel töltenek meg.
Április végén nyílt meg a DANTE Közösségi Alkotótér. Belaktátok?
Igen. Speciális helyzetben vagyunk, mert a nyitás előtt kilenc hónapig dolgoztunk az átalakításon. Szuper érzés, hogy az elmúlt hónapokban már nem csak mi laktuk be ezt a helyet. Április 26-án délelőtt még festékesvödörrel a kezünkben végeztük az utolsó simításokat, este pedig hirtelenjében elkezdett üzemelni a hely. Simán benne volt a pakliban, hogy elmegy az áram, eldugul a vécé, nem jól számoltuk ki az amperszámot, nem férnek be elegen, vagy nem tudnak leülni… Az első nehézségeken már túl vagyunk, és a DANTE megállja a helyét: jól lett megtervezve, kitalálva és kivitelezve, ami áldásos dolog.
A DANTE felújításában aktív részt vállaltatok. Neked volt bármi fogalmad korábban a kőművesmunkákról?
Nem, de én vakoltam a plafont, azt a 170 négyzetmétert, amit itt látsz. Egyébként ezek tanulható dolgok. Nyilván tudod, hogy egy színész mindenhez ért és semmihez sem.
A Másik Produkcióval legtöbbször a díszleteiteket is magatok készítettétek.
Igen, tehát nem volt teljesen idegen számunkra az a mentalitás, hogy megfogjuk és megcsináljuk. Ez a hozzáállás hívta életre a társulatot is annak idején. Kellett hozzá bátorság, meg egy nagy adag pofátlanság is, hogy az ember azt mondja: ezt én is meg tudom csinálni. Persze voltak olyan melók, amikre azért nem vállalkoztunk, az áramot például szakember kötötte be. De megnéztem egy csomó YouTube-videót arról, hogy hogyan kell föltenni egy vakolathálót, és ezt be mertem vállalni.
Korábban nem is kényszerültél soha ilyen kétkezi munkákra?
Lakásfelújítást azért csináltam.
Engem mindig megelégedéssel tölt el, ha valami kézzelfogható dolgot hozok létre, mondjuk egy cikk helyett egy tortát.
Tényleg felemelő volt, hogy nem egy mondattal kellett bíbelődni, hanem megfogtad, kiverted a falat, lecsiszoltad a téglákat, és szép lett. A színház ellenben a pillanat művészete. Elillan, elmúlik. Másnapra a tegnapi előadás már csak egy emlék. Még ha rögzítették, akkor is.
Amikor középiskolásként bementél a soproni Petőfi Színházba, akkor még rockzenész akartál lenni, és csak igazolásra volt szükséged a hiányzásaid miatt. Mi volt az, ami ott tartott?
Hogy láttam, hogy így is lehet élni. Hogy van egy hely, ahol a felnőtt emberek nagyon komolyan veszik az ő gyermetegségüket. Talán eretnekség, de nem tartom kiválasztottnak azokat, akik művészettel vagy színházzal foglalkoznak. Aki gyerekként elhitte egy tollal a fején, hogy ő Winnetou, az volt egyszer az életében színész. A színház úgy jött létre, hogy az emberek leültek a tábortűz köré, és újraélték a közös történeteiket, és – bár komoly evolúciója volt a műfajnak – a lényege ma is ez. Nekem nagyon tetszett akkoriban, hogy a színházban emberek ezzel foglalkoznak, és estéről estére csoda történik.
A legtöbb felnőttből azonban hiányzik a játékhoz szükséges felszabadultság vagy önfeledtség. Neked ez könnyen ment?
Nem, egyáltalán nem. Ritkán jártam szavalóversenyre is, konkrét emlékeim vannak arról, hogy lefagyok. De emlékszem arra a pillanatra is, amikor megéreztem a metamorfózis erejét. Amikor egy szerepen vagy egy drámán keresztül a saját életemről tudok mesélni, abban van egy megtisztulás. Ez az átlényegülés persze nem azt jelenti, hogy akkor mostantól nem Jászberényi Gábor vagyok, hanem Hamlet. Hanem azt, hogy igyekszem minél több azonosságot, kapcsolódási pontot felfedezni önmagam és a szerep között. Amikor erre ráéreztem, már egészen biztos voltam abban, hogy színházzal akarok foglalkozni. Későn jött ez a felismerés, huszonéves voltam.
De addig is színházban dolgoztál, csak nem vetted olyan komolyan?
Akkoriban nagyon fontos volt számomra a megfelelő mennyiségű és minőségű visszacsatolás. Ráadásul igyekeztem a nap 24 órájában színésznek látszani. Már túlléptem ezen. Én alapvetően nem vagyok egy extrovertált alkat. Nem az a típusú ember vagyok, aki a leghangosabban beszél egy szórakozóhelyen, vagy aki azonnal odamegy a csajokhoz és megtáncoltatja őket.
Hendikepet jelentett számodra, hogy nem a főiskolán végeztél, hanem tulajdonképpen autodidakta módon tanultál bele?
Ezt nem tudom megítélni, mivel fogalmam sincs, miről maradtam le. De ha úgy kérdezed, hogy kérték-e a diplomámat valaha szerződtetési tárgyaláson a fizetési kalkuláció miatt, akkor a válaszom az, hogy soha. Az kérdés, hogy a főiskolán vajon megfelelő kapcsolatokat tudtam volna-e kiépíteni olyan osztályvezető tanárokkal, akik aztán színházigazgatók lettek, és adott esetben bekerülhettem volna a Vígszínházba, a Radnótiba vagy a Katonába. Erre sincs garancia.
Mi a vonzó a független létben?
Semmi. Bizonytalan és kiszámíthatatlan. Nem akarom spirituális irányba elvinni a választ, de valahogy lelkizősebb lettem 40 fölött, és az biztos, hogy a szabadság – az emberi szabadság, a szabadon gondolkodás – számomra mindig alapvetően fontos volt. Hosszan lehetne beszélgetni arról, hogy valójában mit is jelent szabadnak lenni. Aki szabadúszó, az elméletileg maga rendelkezik az idejével, de valójában nem. Egy picit talán nagyobb mozgástere van, és könnyebben mondhat nemet felkérésekre. De általában nem ez a gyakorlat, hanem az, hogy mindent elvállalsz azért, hogy életben maradj. Ellenben megvan az az illúziód, hogy te döntesz a saját sorsodról. Ehhez elengedhetetlen, hogy az ember pontosan tisztában legyen a saját határaival, és önmagának szabjon kereteket. Mert azokra szükség van, fogódzót adnak. Az improvizáció tök jó példa erre. Amikor azt mondják az embernek, hogy tessék, improvizálj szabadon, általában semmi nem jut eszébe. De ha ott egy fogas és egy kalap, és azt mondják, ő a szerelmed és szakíts vele, akkor rögtön van kapcsolódási pont.
Számomra a szabadúszó lét ugyanolyan mérföldkő volt, mint a Petőfi Színházba való belépés. Ott volt egy jól látható struktúra, egy óriási gépezet, amelyben egy apró fogaskerék voltam. Eljött egy pont, amikor már tulajdonképpen túl voltam azon az önmarcangoló kérdésen, hogy van-e dolgom a pályán, vagy nincs. Eldöntöttem, hogy van. Addigra megjártam Budapestet, Székesfehérvárt, Kassát, és beszélgettem egy régi-régi gyerekkori barátommal, Tompa Ádámmal, akit velem ellentétben felvettek a színművészetire Jordán Tamás és Lukáts Andor osztályába. Kijött a főiskoláról, és ott állt azzal az érzéssel, hogy nem ért semmihez, nem kell egy színházba sem, mi lesz vele. Nagyon akart színházat csinálni, és ehhez összeszedett egy kis csapatot, ez lett a Spidronműhely. A spidron egy magyar geometriai találmány, amelyre felfigyelt a tudomány, és úgy tartották, hogy még nem tudni, mire, de egyszer majd a nanotechnológiában nagyon hasznos lesz. Mi pontosan ezt éreztük magunkról, hogy még nem tudjuk, hogy mire, de valamire ez egyszer nagyon jó lesz. Semmink nem volt, csak egy nagy adag akarásunk. Ott már bele lehetett nyalintani abba, hogy mi van akkor, amikor nem kizárólag a színésze vagy egy produkciónak, hanem a szöveg dramaturgiájáról és a látványról is gondolkodnod kell, hátrahagyva a korábbi, szűkös perspektívádat.
Akkor még nagyon fiatalok voltunk ahhoz, hogy ebből egy valódi társulat jöhessen létre, szétszéledtünk. Pár év Maladype Színház után jött Dunaújváros és Tatabánya. Gulyás-Hermann Sándor barátom akkor azt hiszem, éppen Zalaegerszegen játszott, és bár éreztük, hogy jó dolgunk van, mégis volt bennünk valami éhség, és azon kattogtunk, mit csinálhatnánk közösen. 18-19 évesen láttam Rudolf Péter és Kálloy Molnár Péter legendás előadását, a Kövek a zsebbent a Tháliában. Akkor azt éreztem, hogy soha nem leszek ilyen színész. Csodálatosan lazák voltak, és halál könnyedén ugrottak meg elképesztő helyzeteket. Eltelt 15 év, ott ültünk a konyhámban, és beugrott, hogy vegyük elő, nézzük meg. Ez egy nagyon erős történet egy fiú öngyilkosságáról, és közben bravúros lehetőség a két színésznek, hiszen millió szerepet kell eljátszaniuk. Két hétig ültük a szöveg fölött, igyekeztünk árnyalni a figurákat, helyzeteket. Aztán kitaláltuk a bőrönddíszletet, és az előadás létrehozásának öröme magával ragadott bennünket. Így jött létre a Másik Produkció. Épült a repertoár, és ez adott bátorságot ahhoz, hogy az ember vakolókanalat fogjon a kezébe.
A saját társulat nehézsége, hogy a menedzseri munkát, az előadások értékesítését is magatoknak kell megoldanotok. Ez gördülékenyen ment?
Bele kellett nőni. Nem mindent csináltunk mindig jól, de fáradhatatlanul mentünk előre. Az én Zsuzsim ükapja egykor kijelentette, hogy ebben a házban bizony nem lesz villany. „A víz szalad, a kő marad.” Másnap persze bekötötték az áramot… Aki független színházat akar csinálni, annak tudomásul kell vennie ezeket a feltételeket. Nyolc éve működik a civil szervezetünk, és eleinte nem volt könnyű elszámolást készíteni, éves beszámolót írni, közhasznúsági jelentést kitölteni, de beletanultunk.
Már kiállításotok is volt, színházi előadásoknak, koncerteknek, beszélgetéseknek adtok helyet. Hogyan alakul a DANTE profilja?
Képzeld, bár számítottunk rá, nem hittük, hogy ekkora lesz az érdeklődés. Mindennap három-négy e-mail érkezik, hogy szeretnének itt kiállítást rendezni, beszélgetést tartani, vagy színházi produkciót hozni. Hétfőnként tartjuk a heti megbeszélésünket, és ilyenkor „átnyálazzuk” a leveleket. A színvonal fontos szempont, de – így két hónap után – a kapacitás a döntő, hogy elbírjuk-e. Nemrég számoltuk meg:18 ember dolgozik itt, ami nagyon durva. A színházterem sok mindent tud, alakítható, így rengeteg lehetőségünk van. Egyelőre heti két színházi előadást tartunk, de ősztől ezt folyamatosan bővítjük. Még jártasságot kell szereznünk a logisztikai kérdésekben, hogy ha egyik nap Stílgyak előadásunk van, akkor hogyan-mikor építjük át a termet a másnapi zenés produkcióhoz. Ez a hely úgy jött létre, hogy bár nagyon sok segítséget kaptunk, de elköteleződnünk nem kellett senki felé, így csak saját magunkkal szemben támasztunk elvárásokat.
Ahogy mondtad, rengetegen dolgoztak a hely felépítésén. Meg lehet őrizni az elmúlt egy év kezdeti lelkesedését?
Most azt érzem, hogy igen. A kulturális finanszírozás kiszámíthatatlan, a támogatásért keszekusza harc folyik, ezzel nem lehet számolni. Méltatlannak tartom, hogy nagy múltú független társulatok kerültek rendkívül nehéz helyzetbe, de ücsörögni és azt hajtogatni, hogy nem ezt ígérték, az egy tévedés. Mi kidolgoztunk egy üzleti modellt, amely azt reméljük, hogy működőképes lehet. A helyzet egyelőre biztató.
Igen. Speciális helyzetben vagyunk, mert a nyitás előtt kilenc hónapig dolgoztunk az átalakításon. Szuper érzés, hogy az elmúlt hónapokban már nem csak mi laktuk be ezt a helyet. Április 26-án délelőtt még festékesvödörrel a kezünkben végeztük az utolsó simításokat, este pedig hirtelenjében elkezdett üzemelni a hely. Simán benne volt a pakliban, hogy elmegy az áram, eldugul a vécé, nem jól számoltuk ki az amperszámot, nem férnek be elegen, vagy nem tudnak leülni… Az első nehézségeken már túl vagyunk, és a DANTE megállja a helyét: jól lett megtervezve, kitalálva és kivitelezve, ami áldásos dolog.
A DANTE felújításában aktív részt vállaltatok. Neked volt bármi fogalmad korábban a kőművesmunkákról?
Nem, de én vakoltam a plafont, azt a 170 négyzetmétert, amit itt látsz. Egyébként ezek tanulható dolgok. Nyilván tudod, hogy egy színész mindenhez ért és semmihez sem.
A Másik Produkcióval legtöbbször a díszleteiteket is magatok készítettétek.
Igen, tehát nem volt teljesen idegen számunkra az a mentalitás, hogy megfogjuk és megcsináljuk. Ez a hozzáállás hívta életre a társulatot is annak idején. Kellett hozzá bátorság, meg egy nagy adag pofátlanság is, hogy az ember azt mondja: ezt én is meg tudom csinálni. Persze voltak olyan melók, amikre azért nem vállalkoztunk, az áramot például szakember kötötte be. De megnéztem egy csomó YouTube-videót arról, hogy hogyan kell föltenni egy vakolathálót, és ezt be mertem vállalni.
Korábban nem is kényszerültél soha ilyen kétkezi munkákra?
Lakásfelújítást azért csináltam.
Engem mindig megelégedéssel tölt el, ha valami kézzelfogható dolgot hozok létre, mondjuk egy cikk helyett egy tortát.
Tényleg felemelő volt, hogy nem egy mondattal kellett bíbelődni, hanem megfogtad, kiverted a falat, lecsiszoltad a téglákat, és szép lett. A színház ellenben a pillanat művészete. Elillan, elmúlik. Másnapra a tegnapi előadás már csak egy emlék. Még ha rögzítették, akkor is.
Amikor középiskolásként bementél a soproni Petőfi Színházba, akkor még rockzenész akartál lenni, és csak igazolásra volt szükséged a hiányzásaid miatt. Mi volt az, ami ott tartott?
Hogy láttam, hogy így is lehet élni. Hogy van egy hely, ahol a felnőtt emberek nagyon komolyan veszik az ő gyermetegségüket. Talán eretnekség, de nem tartom kiválasztottnak azokat, akik művészettel vagy színházzal foglalkoznak. Aki gyerekként elhitte egy tollal a fején, hogy ő Winnetou, az volt egyszer az életében színész. A színház úgy jött létre, hogy az emberek leültek a tábortűz köré, és újraélték a közös történeteiket, és – bár komoly evolúciója volt a műfajnak – a lényege ma is ez. Nekem nagyon tetszett akkoriban, hogy a színházban emberek ezzel foglalkoznak, és estéről estére csoda történik.
A legtöbb felnőttből azonban hiányzik a játékhoz szükséges felszabadultság vagy önfeledtség. Neked ez könnyen ment?
Nem, egyáltalán nem. Ritkán jártam szavalóversenyre is, konkrét emlékeim vannak arról, hogy lefagyok. De emlékszem arra a pillanatra is, amikor megéreztem a metamorfózis erejét. Amikor egy szerepen vagy egy drámán keresztül a saját életemről tudok mesélni, abban van egy megtisztulás. Ez az átlényegülés persze nem azt jelenti, hogy akkor mostantól nem Jászberényi Gábor vagyok, hanem Hamlet. Hanem azt, hogy igyekszem minél több azonosságot, kapcsolódási pontot felfedezni önmagam és a szerep között. Amikor erre ráéreztem, már egészen biztos voltam abban, hogy színházzal akarok foglalkozni. Későn jött ez a felismerés, huszonéves voltam.
De addig is színházban dolgoztál, csak nem vetted olyan komolyan?
Akkoriban nagyon fontos volt számomra a megfelelő mennyiségű és minőségű visszacsatolás. Ráadásul igyekeztem a nap 24 órájában színésznek látszani. Már túlléptem ezen. Én alapvetően nem vagyok egy extrovertált alkat. Nem az a típusú ember vagyok, aki a leghangosabban beszél egy szórakozóhelyen, vagy aki azonnal odamegy a csajokhoz és megtáncoltatja őket.
Hendikepet jelentett számodra, hogy nem a főiskolán végeztél, hanem tulajdonképpen autodidakta módon tanultál bele?
Ezt nem tudom megítélni, mivel fogalmam sincs, miről maradtam le. De ha úgy kérdezed, hogy kérték-e a diplomámat valaha szerződtetési tárgyaláson a fizetési kalkuláció miatt, akkor a válaszom az, hogy soha. Az kérdés, hogy a főiskolán vajon megfelelő kapcsolatokat tudtam volna-e kiépíteni olyan osztályvezető tanárokkal, akik aztán színházigazgatók lettek, és adott esetben bekerülhettem volna a Vígszínházba, a Radnótiba vagy a Katonába. Erre sincs garancia.
Mi a vonzó a független létben?
Semmi. Bizonytalan és kiszámíthatatlan. Nem akarom spirituális irányba elvinni a választ, de valahogy lelkizősebb lettem 40 fölött, és az biztos, hogy a szabadság – az emberi szabadság, a szabadon gondolkodás – számomra mindig alapvetően fontos volt. Hosszan lehetne beszélgetni arról, hogy valójában mit is jelent szabadnak lenni. Aki szabadúszó, az elméletileg maga rendelkezik az idejével, de valójában nem. Egy picit talán nagyobb mozgástere van, és könnyebben mondhat nemet felkérésekre. De általában nem ez a gyakorlat, hanem az, hogy mindent elvállalsz azért, hogy életben maradj. Ellenben megvan az az illúziód, hogy te döntesz a saját sorsodról. Ehhez elengedhetetlen, hogy az ember pontosan tisztában legyen a saját határaival, és önmagának szabjon kereteket. Mert azokra szükség van, fogódzót adnak. Az improvizáció tök jó példa erre. Amikor azt mondják az embernek, hogy tessék, improvizálj szabadon, általában semmi nem jut eszébe. De ha ott egy fogas és egy kalap, és azt mondják, ő a szerelmed és szakíts vele, akkor rögtön van kapcsolódási pont.
Számomra a szabadúszó lét ugyanolyan mérföldkő volt, mint a Petőfi Színházba való belépés. Ott volt egy jól látható struktúra, egy óriási gépezet, amelyben egy apró fogaskerék voltam. Eljött egy pont, amikor már tulajdonképpen túl voltam azon az önmarcangoló kérdésen, hogy van-e dolgom a pályán, vagy nincs. Eldöntöttem, hogy van. Addigra megjártam Budapestet, Székesfehérvárt, Kassát, és beszélgettem egy régi-régi gyerekkori barátommal, Tompa Ádámmal, akit velem ellentétben felvettek a színművészetire Jordán Tamás és Lukáts Andor osztályába. Kijött a főiskoláról, és ott állt azzal az érzéssel, hogy nem ért semmihez, nem kell egy színházba sem, mi lesz vele. Nagyon akart színházat csinálni, és ehhez összeszedett egy kis csapatot, ez lett a Spidronműhely. A spidron egy magyar geometriai találmány, amelyre felfigyelt a tudomány, és úgy tartották, hogy még nem tudni, mire, de egyszer majd a nanotechnológiában nagyon hasznos lesz. Mi pontosan ezt éreztük magunkról, hogy még nem tudjuk, hogy mire, de valamire ez egyszer nagyon jó lesz. Semmink nem volt, csak egy nagy adag akarásunk. Ott már bele lehetett nyalintani abba, hogy mi van akkor, amikor nem kizárólag a színésze vagy egy produkciónak, hanem a szöveg dramaturgiájáról és a látványról is gondolkodnod kell, hátrahagyva a korábbi, szűkös perspektívádat.
Akkor még nagyon fiatalok voltunk ahhoz, hogy ebből egy valódi társulat jöhessen létre, szétszéledtünk. Pár év Maladype Színház után jött Dunaújváros és Tatabánya. Gulyás-Hermann Sándor barátom akkor azt hiszem, éppen Zalaegerszegen játszott, és bár éreztük, hogy jó dolgunk van, mégis volt bennünk valami éhség, és azon kattogtunk, mit csinálhatnánk közösen. 18-19 évesen láttam Rudolf Péter és Kálloy Molnár Péter legendás előadását, a Kövek a zsebbent a Tháliában. Akkor azt éreztem, hogy soha nem leszek ilyen színész. Csodálatosan lazák voltak, és halál könnyedén ugrottak meg elképesztő helyzeteket. Eltelt 15 év, ott ültünk a konyhámban, és beugrott, hogy vegyük elő, nézzük meg. Ez egy nagyon erős történet egy fiú öngyilkosságáról, és közben bravúros lehetőség a két színésznek, hiszen millió szerepet kell eljátszaniuk. Két hétig ültük a szöveg fölött, igyekeztünk árnyalni a figurákat, helyzeteket. Aztán kitaláltuk a bőrönddíszletet, és az előadás létrehozásának öröme magával ragadott bennünket. Így jött létre a Másik Produkció. Épült a repertoár, és ez adott bátorságot ahhoz, hogy az ember vakolókanalat fogjon a kezébe.
A saját társulat nehézsége, hogy a menedzseri munkát, az előadások értékesítését is magatoknak kell megoldanotok. Ez gördülékenyen ment?
Bele kellett nőni. Nem mindent csináltunk mindig jól, de fáradhatatlanul mentünk előre. Az én Zsuzsim ükapja egykor kijelentette, hogy ebben a házban bizony nem lesz villany. „A víz szalad, a kő marad.” Másnap persze bekötötték az áramot… Aki független színházat akar csinálni, annak tudomásul kell vennie ezeket a feltételeket. Nyolc éve működik a civil szervezetünk, és eleinte nem volt könnyű elszámolást készíteni, éves beszámolót írni, közhasznúsági jelentést kitölteni, de beletanultunk.
Már kiállításotok is volt, színházi előadásoknak, koncerteknek, beszélgetéseknek adtok helyet. Hogyan alakul a DANTE profilja?
Képzeld, bár számítottunk rá, nem hittük, hogy ekkora lesz az érdeklődés. Mindennap három-négy e-mail érkezik, hogy szeretnének itt kiállítást rendezni, beszélgetést tartani, vagy színházi produkciót hozni. Hétfőnként tartjuk a heti megbeszélésünket, és ilyenkor „átnyálazzuk” a leveleket. A színvonal fontos szempont, de – így két hónap után – a kapacitás a döntő, hogy elbírjuk-e. Nemrég számoltuk meg:18 ember dolgozik itt, ami nagyon durva. A színházterem sok mindent tud, alakítható, így rengeteg lehetőségünk van. Egyelőre heti két színházi előadást tartunk, de ősztől ezt folyamatosan bővítjük. Még jártasságot kell szereznünk a logisztikai kérdésekben, hogy ha egyik nap Stílgyak előadásunk van, akkor hogyan-mikor építjük át a termet a másnapi zenés produkcióhoz. Ez a hely úgy jött létre, hogy bár nagyon sok segítséget kaptunk, de elköteleződnünk nem kellett senki felé, így csak saját magunkkal szemben támasztunk elvárásokat.
Ahogy mondtad, rengetegen dolgoztak a hely felépítésén. Meg lehet őrizni az elmúlt egy év kezdeti lelkesedését?
Most azt érzem, hogy igen. A kulturális finanszírozás kiszámíthatatlan, a támogatásért keszekusza harc folyik, ezzel nem lehet számolni. Méltatlannak tartom, hogy nagy múltú független társulatok kerültek rendkívül nehéz helyzetbe, de ücsörögni és azt hajtogatni, hogy nem ezt ígérték, az egy tévedés. Mi kidolgoztunk egy üzleti modellt, amely azt reméljük, hogy működőképes lehet. A helyzet egyelőre biztató.
forrás: https://kultura.hu/