Hódolat a Hyppolitoknak
Ma megkezdődik a Köz-Játék Fesztivál a Kőszegi Várszínházban: a Jurisics-vár belső udvarán bemutatják a Hyppolit, a lakáj című filmes-színházi örökzöldet, amely úgy időtlen, hogy mindig időszerű.
A Kőszegi Várszínház és a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház előadása – Őze Áron rendezésében – ráadásul direkt számol a Hyppolit-legendával, ettől pedig a nevetés mellett néha furcsa, jóleső, torokköszörülős borzongás fut át rajtunk a kellemes kőszegi estében, amikor csillapodik kicsit a hőség. Ott voltunk a főpróbán. A történet nyilván valahonnan mindenkinek ismerős.
A hagymához is hagymát követelő dacos kisember és az arisztokratáknál százszor arisztokratikusabb lakáj figurájának archetípusát Kabos Gyula és Csortos Gyula rajzolta meg. Hogy ők is átsuhannak a kőszegi nagyszínpadon, egyfelől a rendezői elképzelésnek, de még inkább a színészi játéknak köszönhető. Kálid Artúr úgy testesíti meg az archetípust, hogy nem utánoz (csak ha utánozni akar), belülről válik Hyppolittá; és ez a Hyppolit egy-egy alig észlelhető villanásra Benedek Miklós Hyppolitjába tűnik (lényegül) át. (De hát Kálid Artúr macska is tud lenni, ha úgy akarja, Weöres Sándor sokéletű macskája.)
Aztán itt van az a bizonyos Makáts (rémlik?), akiből most voltaképpen főszerepet csinál a dramaturgia, mert hát Makáts: Schneider Zoltán. (Itt a hagyma, ott a kivi.) Az előadás egyik legszebb pillanatában pedig megjelenik – direkt a kőszegi bemutató kedvéért – Makáts eddig nem is létezett mamája: Molnár Piroska. Ő és nem ő. „Nem csinál semmit”: létezik, ragyog a színpadon. És ebben a „nem csinál semmit”-ben benne van a minden.
A Kőszegi Várszínház és a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház előadása – Őze Áron rendezésében – ráadásul direkt számol a Hyppolit-legendával, ettől pedig a nevetés mellett néha furcsa, jóleső, torokköszörülős borzongás fut át rajtunk a kellemes kőszegi estében, amikor csillapodik kicsit a hőség. Ott voltunk a főpróbán. A történet nyilván valahonnan mindenkinek ismerős.
A hagymához is hagymát követelő dacos kisember és az arisztokratáknál százszor arisztokratikusabb lakáj figurájának archetípusát Kabos Gyula és Csortos Gyula rajzolta meg. Hogy ők is átsuhannak a kőszegi nagyszínpadon, egyfelől a rendezői elképzelésnek, de még inkább a színészi játéknak köszönhető. Kálid Artúr úgy testesíti meg az archetípust, hogy nem utánoz (csak ha utánozni akar), belülről válik Hyppolittá; és ez a Hyppolit egy-egy alig észlelhető villanásra Benedek Miklós Hyppolitjába tűnik (lényegül) át. (De hát Kálid Artúr macska is tud lenni, ha úgy akarja, Weöres Sándor sokéletű macskája.)
Aztán itt van az a bizonyos Makáts (rémlik?), akiből most voltaképpen főszerepet csinál a dramaturgia, mert hát Makáts: Schneider Zoltán. (Itt a hagyma, ott a kivi.) Az előadás egyik legszebb pillanatában pedig megjelenik – direkt a kőszegi bemutató kedvéért – Makáts eddig nem is létezett mamája: Molnár Piroska. Ő és nem ő. „Nem csinál semmit”: létezik, ragyog a színpadon. És ebben a „nem csinál semmit”-ben benne van a minden.