– Pócza Zoltán, a Kőszegi Várszínház igazgatója nyilatkozta: afféle „örökös tagjuknak” tekintik, a Hyppolit címszerepét jutalomjátéknak szánták önnek, ezért tűzték műsorra a darabot.
– Megtisztelő. Szabadúszó színésznek nincs „saját” színháza, én mégis „anyaszínházamnak” tartom a Kőszegi Várszínházat. Nagyobb elismerés és nagyobb boldogság nem is lehetne, mint hogy újra és újra visszahívnak nyaranta, és ha az ember azt érzi, hogy szeretik, akkor szívét-lelkét odaadja. Amúgy szerencse, hogy csak nemrég tudtam meg: miattam vették elő a Hyppolitot.
– Ha előbb megtudja?
– Hamarabb kerülnek rám a súlyok, hogy megfelelek-e a bizalomnak. Óriási lehetőség a szerep, komoly felelősség is, ráadásul különleges feladat, ugyanis szembemegy mindenféle sztereotípiával, előképpel.
– Hogy érti?
– Valaki például azt mondta nekem: Hyppolitról egy idősebb és tekintélyesebb figura képe él az emberekben. Pedig talán én vagyok a „rangidős” Hyppolit. Csortos Gyula még nem volt 50 éves, amikor forgatta a filmet. Benedek Miklós 38 esztendősen lett Hyppolit – és játszotta háromszáz alkalommal – a Játékszín legendás produkciójában. Én augusztusban töltöm az 54-et.
– Nyilván más összevetésekre is számíthat a korábbi legendás alakítások miatt.
– Mondhatnám, hogy nem lényeges ez, másfelől meg igenis lényeges, mert nyilván a legjobb az lenne, ha valami olyan érzés alakulna ki a nézőkben: volt két nagyszerű Hyppolit-előd, és most született egy harmadik érvényes Hyppolit. De ezért gondoljon csak bele, milyen bátor a kőszegi koncepció: a kicsit arisztokratikus, kicsit polgári világot idéző előadásban a magas rangú inas szerepét, aki a feltörekvő és műveletlen kispolgárok fölé emelkedik, egy félvér színészre osztják.
– Ez még csak kérdésként sem vetődik föl bennem.
– Pedig nem evidens megközelítés.
– Számomra viszont természetes.
– Vannak, akiknek az előítéletesség a természetes. Ez persze távol áll a nyitott és kíváncsi emberektől, ilyenek a kőszegi nézők is, befogadók, lelkesek, támogatók, ez a tapasztalatom az elmúlt évekből, amióta nyaranta itt játszom. A világ azonban egyre érzéketlenebb. Mi mindig reménykedünk, hogy a művészet a szabad asszociációk kreatív és gondolati rendszere, aztán valahogy mégis szembesülünk az újabb és újabb korlátokkal. Ettől függetlenül én nagyon őrzöm a szabadságomat.
– Egyszer azt mondta: minden szerep kapcsán igyekszik megtalálni az adott figurával közös pontjaikat. A Hyppolitban is felfedezte magát?
– Azt hiszem, igen. Hyppolit magányos és távolságtartó. Ugyanakkor empatikus. Az együttérző, tapintatos viselkedés csak rá jellemző a szereplők közül, ettől szerethető igazán. Szűcs Gábor színészkollégám még a főiskolás éveinkben azt mondta rólam: olyan vagyok, mint egy nagy barna pók, aki ül a sarokban és figyel. Hyppolit is kicsit ilyen, egy érzékeny megfigyelő. Külön sziget a harsány Schneider-villában.
– Nem zavarja, hogy a darabban mindenkinek bőségesen jutnak helyzetkomikumok, de épp Hyppolitnak a legkevésbé?
– Nagyon szeretek bohóckodni, ezt tudja rólam Őze Áron is, az előadás rendezője. De itt más a dolgom. Hyppolitnak néha úgy kell viselkednie, mintha ott sem lenne, miközben el kell érnie, hogy odafigyeljenek rá. Ennek az állapotnak a megteremtése a szerep egyik legnagyobb kihívása.
– Emléket állít az előadás Benedek Miklósnak. Megható jelenet, ahogyan ön lemezjátszóról elindítja a „lakájdalt”, amely Benedek Miklós hangján szólal meg.
– Zavar, amikor egy gyász kapcsán valaki arról kezd beszélni, neki milyen személyes kapcsolata volt azzal, akire emlékezünk épp. Önzőnek, tolakodónak tartom az ilyen hozzáállást. Pedig most belőlem is előjönnek a Micuhoz – így hívta Benedek Miklóst a szakma – kötődő történeteim. Épp olvasom a róla szóló könyvet, nemrég jelent meg, Vajda Katalin írta, és ott arról mesél Micu, hogy Szirtes Tamás osztálya hívta először a főiskolára tanítani. Én voltam a küldöttség egyik tagja, mi kértük fel őt. Fantasztikus pedagógus volt. Később rendezett is engem, például a Tháliában csodálatosan dolgoztunk együtt. Hihetetlen nagy ajándék nekem, hogy a Hyppolit előadásával én magam is tiszteleghetek az emléke előtt. Szívszorító a megemlékezésünk, Benedek Miklóshoz méltóan elegáns.
forrás: https://www.vaol.hu/
