Hyppolit, a lakáj a Kőszegi Várszínházban
Van valami elegancia, amit képes megőrizni az előadás még úgy is, hogy nem titok: ez egy nyári, szórakoztató darab, esetében az altesti poénok szinte elkerülhetetlenek.
Lassacskán száz éve, hogy leforgatták a magyar mozitörténet köztudomásúan első, ám valójában második hangosfilmjét, a Hyppolit a lakájt. Zágon István vígjátékát Nóti Károly írta forgatókönyvvé, de az 1931-es filmet igazán a remek alakítások, Kabos Gyula, Csortos Gyula, Haraszti Mici játéka tették felejthetetlenné. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy a magyar verzióval párhuzamosan németül, német színészekkel forgatott Hyppolit – mivel a korban nem volt szinkron, egyidőben két verzió készült – a feledés homályába merült. A vígjáték sikere itthon töretlen, több szállóigét köszönhetünk neki, nem kérdés, hogy újra és újra látni akarjuk. Egyszóval kevés az olyan telitalálat, mint a Hyppolit a lakáj, melyet idén nyáron a Kőszegi Várszínház tűzött műsorára kisebb-nagyobb változtatásokkal, frissítésekkel.
A közkedvencekhez, a kultművekhez kialakulhat egy magabiztos nézői attitűd: a közönség nosztalgikus rajongásának tárgyát akarja látni, alig nyitott az újításra. Ahogy mindennel, úgy a Hyppolittal is lehet bukni, eklatáns példája ennek Kabay Barna 1999-es filmje, ami minden színészlegenda közreműködése ellenére leszerepelt. Nem működött egykoron Mohácsi János színpadi átirata sem, tanulság: hozzá lehet nyúlni, de csak mértékkel, „ebből is egy kicsit és abból is egy kicsit”. Vajda Katalin és Vajda Anikó szövege Karácsony Ágnes dramaturgi közreműködésében tartja magát ehhez az elvhez. Sőt, a kőszegi Hyppolit aktuális utalásai, „mondja kérem, van az Operaháznak büféje?” vagy a kultúra támogatására tett, nyílt célzások is elegánsan simulnak bele a harmincas évek miliőjébe. Alapvetően van valami elegancia, amit képes megőrizni az előadás még úgy is, hogy nem titok: ez egy nyári, szórakoztató darab, esetében az altesti poénok szinte elkerülhetetlenek.
Az elegancia egyik fontos kulcsa a Hyppolitot játszó Kálid Artúr, aki idén elnyerte a Kőszegi Várszínház közönségdíját, a Hollósi Frigyes-díjat. Alakítása nyomán a mélységesen sznob szolga lelkébe édes melankólia, becsület költözött; azokban a pillanatokban, amikor kikacsint a karót nyelt álca mögül és segítővé válik, egyszerűen ellenállhatatlan. Sokkal szimpatikusabb tud lenni, mint Schneider Mátyás karaktere Göttinger Pál alakításában, aki itt nem a Kabos-féle együgyű, teszetosza férj, hanem inkább suttyó újgazdag. Lehet, ez utóbbi jóval ismerősebb, hitelesebb figura manapság. Bár „méltó” társaik gazdáiknak, az újragondolt Hyppolitban nem villantanak akkorát a szolgák, Tóbiás és Julcsa. Ágoston Péter és Kecskés Karina kettőse alig hoz humort az estébe, bár egyenként akadnak jó pillanataik.
Az elegancia másik lényegi forrása Benedek Miklós megidézése és Molnár Piroska jelenléte. Az átbútorozáshoz egy lemezt tesz föl Kálid Artúr, és felhangzik a Játékszín 40 évvel ezelőtti, legendás előadásának lakájdala természetesen az akkori Hyppolit, Benedek Miklós előadásában. A gramofonlemez borítóján is az ő képe látható, szép tisztelgés a nemrég elhunyt Nemzet Színésze előtt. A Játékszín előadásához kapcsolódik Molnár Piroska is, aki ott Schneidernéként volt látható, itt pedig egy rendkívül kreatív szerepben, Makáts Aladárné főtanácsos asszonyként, Makáts úr (Schneider Zoltán) édesanyjaként lép színpadra a második felvonásban. Önmagában bravúr.
A Kőszegen bemutatott előadás alcíme szerint „vígjáték, zenével, két felvonásban”, ahol a zene igazán a szünet után következik. Auksz Éva játssza Mimit, a dizőzkarrierre vágyó kokottot, kettőt is énekel, a jól ismert Pá, kis aranyom, pát és a Csiklandós dalt. Auksz üdítő jelenség, láthatóan jó partnere a férfiaknak, bár a koreográfiák még hagynak kívánnivalót maguk után. Az 1931-es film másik nagy slágere, a Köszönöm, hogy imádott egyébként nem hangzik el, néhány sorával prózába ültették át.
A Makáts-família történetének feldúsítása az adaptáció előnyére válik és igazi kedvenccé teszi Schneider Zoltánt, akinek kifejezetten jól áll a szerep. Makáts úr nem eszetlen rajongó, hanem bizonyos defektekkel bíró, előzékeny férfiember, akinek több fogalma van az úri létről, mint a fuvarosból átvedlett pénzarisztokráciának. Terkáért (Holecskó Orsolya), persze, sok mindenre képes, de érte a sofőrnek álcázott, kékvérű Nagy András (Jerger Balázs) is, akinek lényegesen több esélye van a hölgynél. A románcot beteljesítő házasságot Schneiderné (Balázs Andrea jól hozza a karaktert) törekvései akadályozzák, aki egy sofőrnél nyilván magasabbra teszi a lécet. Vajdáék átiratában nem annyira éles ez a viszony, hiszen a happy end előtt szám szerint kétszer is révbe ér Terka és András. Több pettingnek tanúi lehetünk, a Schneider-villa „bordélyházi” hangulata jó táptalaj Hyppolit személyes drámájának, ez az, aminek igazán tétje van ebben a könnyed, nyári produkcióban: az inas becsülete forog kockán.
Bár egy másfél gatyaletolás belekerül, a kőszegi Hyppolitnak alapvetően több méltósága van, mint egy átlagos zenés nyári vígjátéknak, és lehet rajta nevetni, nem is keveset és nem is halkan. Őze Áron rendezésében megvan egy nagyobb szériát befutó előadás lehetősége, hiszen a Kőszegi Várszínház koprodukcióban készítette el a Hyppolitot, amely ősszel a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínházban folytathatja útját. Az alapanyagot nem kell félteni, Schneider Zoltán „szalontáncoktatása” pedig minden pénzt megér.
Lassacskán száz éve, hogy leforgatták a magyar mozitörténet köztudomásúan első, ám valójában második hangosfilmjét, a Hyppolit a lakájt. Zágon István vígjátékát Nóti Károly írta forgatókönyvvé, de az 1931-es filmet igazán a remek alakítások, Kabos Gyula, Csortos Gyula, Haraszti Mici játéka tették felejthetetlenné. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy a magyar verzióval párhuzamosan németül, német színészekkel forgatott Hyppolit – mivel a korban nem volt szinkron, egyidőben két verzió készült – a feledés homályába merült. A vígjáték sikere itthon töretlen, több szállóigét köszönhetünk neki, nem kérdés, hogy újra és újra látni akarjuk. Egyszóval kevés az olyan telitalálat, mint a Hyppolit a lakáj, melyet idén nyáron a Kőszegi Várszínház tűzött műsorára kisebb-nagyobb változtatásokkal, frissítésekkel.
A közkedvencekhez, a kultművekhez kialakulhat egy magabiztos nézői attitűd: a közönség nosztalgikus rajongásának tárgyát akarja látni, alig nyitott az újításra. Ahogy mindennel, úgy a Hyppolittal is lehet bukni, eklatáns példája ennek Kabay Barna 1999-es filmje, ami minden színészlegenda közreműködése ellenére leszerepelt. Nem működött egykoron Mohácsi János színpadi átirata sem, tanulság: hozzá lehet nyúlni, de csak mértékkel, „ebből is egy kicsit és abból is egy kicsit”. Vajda Katalin és Vajda Anikó szövege Karácsony Ágnes dramaturgi közreműködésében tartja magát ehhez az elvhez. Sőt, a kőszegi Hyppolit aktuális utalásai, „mondja kérem, van az Operaháznak büféje?” vagy a kultúra támogatására tett, nyílt célzások is elegánsan simulnak bele a harmincas évek miliőjébe. Alapvetően van valami elegancia, amit képes megőrizni az előadás még úgy is, hogy nem titok: ez egy nyári, szórakoztató darab, esetében az altesti poénok szinte elkerülhetetlenek.
Az elegancia egyik fontos kulcsa a Hyppolitot játszó Kálid Artúr, aki idén elnyerte a Kőszegi Várszínház közönségdíját, a Hollósi Frigyes-díjat. Alakítása nyomán a mélységesen sznob szolga lelkébe édes melankólia, becsület költözött; azokban a pillanatokban, amikor kikacsint a karót nyelt álca mögül és segítővé válik, egyszerűen ellenállhatatlan. Sokkal szimpatikusabb tud lenni, mint Schneider Mátyás karaktere Göttinger Pál alakításában, aki itt nem a Kabos-féle együgyű, teszetosza férj, hanem inkább suttyó újgazdag. Lehet, ez utóbbi jóval ismerősebb, hitelesebb figura manapság. Bár „méltó” társaik gazdáiknak, az újragondolt Hyppolitban nem villantanak akkorát a szolgák, Tóbiás és Julcsa. Ágoston Péter és Kecskés Karina kettőse alig hoz humort az estébe, bár egyenként akadnak jó pillanataik.
Az elegancia másik lényegi forrása Benedek Miklós megidézése és Molnár Piroska jelenléte. Az átbútorozáshoz egy lemezt tesz föl Kálid Artúr, és felhangzik a Játékszín 40 évvel ezelőtti, legendás előadásának lakájdala természetesen az akkori Hyppolit, Benedek Miklós előadásában. A gramofonlemez borítóján is az ő képe látható, szép tisztelgés a nemrég elhunyt Nemzet Színésze előtt. A Játékszín előadásához kapcsolódik Molnár Piroska is, aki ott Schneidernéként volt látható, itt pedig egy rendkívül kreatív szerepben, Makáts Aladárné főtanácsos asszonyként, Makáts úr (Schneider Zoltán) édesanyjaként lép színpadra a második felvonásban. Önmagában bravúr.
A Kőszegen bemutatott előadás alcíme szerint „vígjáték, zenével, két felvonásban”, ahol a zene igazán a szünet után következik. Auksz Éva játssza Mimit, a dizőzkarrierre vágyó kokottot, kettőt is énekel, a jól ismert Pá, kis aranyom, pát és a Csiklandós dalt. Auksz üdítő jelenség, láthatóan jó partnere a férfiaknak, bár a koreográfiák még hagynak kívánnivalót maguk után. Az 1931-es film másik nagy slágere, a Köszönöm, hogy imádott egyébként nem hangzik el, néhány sorával prózába ültették át.
A Makáts-família történetének feldúsítása az adaptáció előnyére válik és igazi kedvenccé teszi Schneider Zoltánt, akinek kifejezetten jól áll a szerep. Makáts úr nem eszetlen rajongó, hanem bizonyos defektekkel bíró, előzékeny férfiember, akinek több fogalma van az úri létről, mint a fuvarosból átvedlett pénzarisztokráciának. Terkáért (Holecskó Orsolya), persze, sok mindenre képes, de érte a sofőrnek álcázott, kékvérű Nagy András (Jerger Balázs) is, akinek lényegesen több esélye van a hölgynél. A románcot beteljesítő házasságot Schneiderné (Balázs Andrea jól hozza a karaktert) törekvései akadályozzák, aki egy sofőrnél nyilván magasabbra teszi a lécet. Vajdáék átiratában nem annyira éles ez a viszony, hiszen a happy end előtt szám szerint kétszer is révbe ér Terka és András. Több pettingnek tanúi lehetünk, a Schneider-villa „bordélyházi” hangulata jó táptalaj Hyppolit személyes drámájának, ez az, aminek igazán tétje van ebben a könnyed, nyári produkcióban: az inas becsülete forog kockán.
Bár egy másfél gatyaletolás belekerül, a kőszegi Hyppolitnak alapvetően több méltósága van, mint egy átlagos zenés nyári vígjátéknak, és lehet rajta nevetni, nem is keveset és nem is halkan. Őze Áron rendezésében megvan egy nagyobb szériát befutó előadás lehetősége, hiszen a Kőszegi Várszínház koprodukcióban készítette el a Hyppolitot, amely ősszel a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínházban folytathatja útját. Az alapanyagot nem kell félteni, Schneider Zoltán „szalontáncoktatása” pedig minden pénzt megér.
forrás: https://art7.hu/