Új Hyppolit született Kőszegen. Komor, mint Csortos Gyula, arisztokratikus, mint Benedek Miklós, és egyedi, mint Hyppolit maga, azaz mostantól Kálid Artúr. A Hyppolit, a lakáj vígjáték sok mindenben más a Kőszegi Várszínházban, ám minden előd előtt tisztelegve emeli kalapját Őze Áron rendezésében, a Bartók Színház együttműködésével.
Egyszer minden újnak el kell kezdődnie. Éppen úgy, mint 1984-ben, amikor a Játékszínben Vajda Anikó és Vajda Katalin új lendületű színpadi változatot írt Zágon István, Nóti Károly és Eisemann Mihály vígjátékából, a Hyppolit, a lakájból. Csortos Gyula akkor méltó utódot kapott Benedek Miklós személyében, lakájabbat a lakájnál, most pedig, 2024-ben Őze Áron rendező és Karácsony Ágnes dramaturg szintén gondolt egy merészet, és
ÚJRAGOMBOLTA A MAGYAR VÍGJÁTÉK LEGFŐBB KOMORNYIKJÁNAK RUHÁJÁT.
Kicsit más lett a Hyppolit, a lakáj, mégis ugyanaz. Nem annyira zenés, kevésbé táncos, ám bátor szemléletű, vagyis egészen mai. Őze Áron rendező remek érzékkel nyúl olyan témákhoz és történetekhez, amelyekben ember és társadalom viszonya elválaszthatatlan, és úgy tudja azt élővé és maivá tenni, hogy nem sérül az eredeti szándék, rendezői szemlétetének köszönhetően mégis egyedi születik. Olyan előadás ez is, amelyben összeér, mit összeér, egymásba karolva ropja táncát a Horthy-világ, a Kádár-korszak és a jelen minden gyarlósága. Kálid Artúr személyében új Hyppolit született Kőszegen: komor, mint Csortos Gyula, arisztokratikus, mint Benedek Miklós, mégis egyedi, mint Hyppolit maga. Mostantól Kálid Artúr.
„Alapjában véve minden ember arisztokra, csak van, akinek sikerül annak is születnie” – ezt tolja az orrunk elé Hyppolit az előadás végén, és a közönség nevet, kacag, kuncog, bólogat. Pedig a nézőknek sírniuk kellene. Leginkább azon, hogy a világ, amiben élnek, mintha mit sem változott volna száz év alatt – de az is lehet, csak arra az oldalára fordult vissza, amely már akkor is kényelmetlennek bizonyult.
Felfelé tör – akkor is, ha lefelé tart
Ám úgy tűnik, az ember szeret feszengeni, izegni és mozogni, fájdalmasan sóhajtozni, vágyakozva bámulni a fényűzést, nyújtózkodni guruló gyöngyökért, felfelé kaparni és lefelé taposni. Ám leginkább nevetni szeret a nyomorúságon, legfőképp a másikén, de csak azért, mert abban a pillanatban, amikor kacag, elfelejti a sajátját.
Az Őze–Karácsony-féle Hippolyt, a lakáj nem szakít azzal az alapkoncepcióval, amely azt a világot kacagtatja ki, amelyben a tehetősek, még a grófok is tönkremehetnek, a szalonna- és hagymaszagú polgárok pedig előkelő villába költözhetnek, és azt hiszik, hogy attól, hogy az ingükön a felső gombot is begombolják, máris az arisztokrácia megbecsült tagjává válnak.
Mert a Hyppolit, a lakáj, lássuk be, olyan tragikomédia, amelyben a humor alapja – nem éppen emberbarát módon – a művelt és műveletlen társadalmi osztályok szembeállítása is.Az elit operába jár, több nyelven beszél, teniszezik, szeretőt tart.
A pórnép hagymával eszi a sültet, és azt sem tudja, hogy mi vagy ki is az Tosca.
Schneider Mátyás (Göttinger Pál) és felesége, Aranka (Balázs Andrea), valamint lányuk, Terka (Holecskó Orsolya) egy olyan világ felé tör, amely nem biztos, hogy be akarja vagy be tudja őket fogadni. Az érdek, persze, összeköt bármilyen ellentétet.
Makáts Csabát (Schneider Zoltán) – akinek a nevén kívül nem sok piacra dobható értéktárgya van – is egy ilyen frigy menthetné meg a közelmúltban villalakóvá vált Terka kisasszony személyében, ám a szerelem ezúttal is mindent legyőz. Egy csődbe ment gróf, aki kénytelen dolgozni azért, hogy megélhessen, s még nevet is vett magának, nem csupán foglalkozást, Nagy Andrásként (Jerger Balázs) beelőzi a mamlasz Csabát, mit Csabát, Csabcsit, és amikor a sofőrként dolgozó nemes mintegy jelvényként megvillantja grófi címét, az olyan hatású, mint az egykor vastag pénztárca látványa, amely már ugyan lapos, de a sok bankótól egykor kidomborodott, és úgy maradt. Terka így lesz végül Andrásé, vagyis a grófé... Igaz, Csabi szíve is másfelé kalandozik.
Változás a Hyppolitban
A Hyppolit, a lakáj Kőszegen bemutatott változatában Molnár Piroska visszatér az előadásba. Egykor Aranka szerepében lépett színpadra, most azonban Karácsony Ágnes dramaturg átírt egy szerepet a nemzet színészének kedvéért. Csak azért, hogy újra játszhasson – mi ez, ha nem az igazi és őszinte jutalomjáték –, így Makáts Aladár főtanácsosból Makáts Aladárné főtanácsos asszony lett.
EZ A FINOMHANGOLÁS MÉG JÓT IS TESZ, HISZEN A TÁRSADALMI KÜZDELMEK KÖZEPÉBE EMELTE A NŐI ENERGIÁT.
Azt, amelyet a Horthy-korszak sem feltétlenül engedett az előtérbe; a nők társadalmi szerepvállalása megmaradt a szalonok súlyos szoknyáinak árnyékában, kimerült a lokálok tollas boái mögül elővillanó bokák izgalmában, és sok esetben kiteljesedhetett a gyereknevelés, a cselédsors szerepkörében.
Ám attól, hogy Makáts Aladárné főtanácsos asszony Molnár Piroskaként a színre lépett, a csalás és a pimaszság, a kevélység és gőg lecsupaszítva áll előttünk. Molnár Piroska jelenléte az egész színpadot kitölti. A közönség tapssal fogadja, már attól érzi, hogy változás történik a térben, ahogyan az ajtóban megáll. Molnár Piroska pedig nem fél attól, hogy civil létének nehézségeit beemelje szerepébe: segítséget kér ahhoz, hogy megtegyen néhány lépcsőfokot. És ahogyan halad, úgy érkezik meg azonnal a szerepébe: érces, határozott, ellentmondást nem tűrő. Olyan, mint egy főtanácsos, aki mögött ha nincs is hatalom, se hatalmas vagyon, a pozíciója mégis tökéletes ruha, makulátlan ragyogás.
S ha már ruha és változás. Kálid Artúr egyszerre hordoz minden olyan érzetet és képzetet, amit nagy elődjei (Csortos Gyula és Benedek Miklós) ráaggattak Hyppolit személyére, mindezt mégis úgy tudja megmutatni, hogy beépíti karakterébe a nézői elvárásokat. Azokat, amelyek Hyppolitra nem tudnának másként tekinteni, csak Csortosként vagy Benedekként. És mire Kálid Artúr komornyiksága kibontakozik, már Kálid Artúr áll előttünk mint Hyppolit, a lakáj.
Nem is annyira komor, nem is annyira merev. Huncut, mer nevetni, kacsintani, kiszólni a közönséghez, merengve énekel, és természetesen, lényéből fakadóan tesz eleget annak a rendezői-dramaturgi instrukciónak, amellyel emléket állít nagy elődeinek. Azt már Benedek Miklós is megtette, hogy a végjátékban Csortos Gyula hangján válaszolt a – szintén Kabos Gyula orrhangján beszélő Szacsvay Lászlónak –, ezt Kálid Artúrtól is láthatjuk, hallhatjuk, miközben Göttinger Pál is kabosul mondja híres hagymamonológját.
Szép tisztelgés ez a régiek előtt, megható, ám Kálid Artúr még egy dalt is elővesz, a lakáj dalát felteszi a gramofonra, a hangszórókból Benedek Miklós énekel. A lemez borítója pedig nem más, mint az a fénykép, amely a Benedek Miklós életéről szóló önéletrajzi könyv borítóján is látható – s amely könyvet nem mellesleg Vajda Katalin írta.
Kálid Artúr tehát megérkezett Hyppolitként, és ha a színházi múzsák is úgy akarják, még sokszor magára öltheti a csíkos „libériát”.
A Hyppolit, a lakáj Kőszegen bemutatott változatában Molnár Piroska visszatér az előadásba. Egykor Aranka szerepében lépett színpadra, most azonban Karácsony Ágnes dramaturg átírt egy szerepet a nemzet színészének kedvéért. Csak azért, hogy újra játszhasson – mi ez, ha nem az igazi és őszinte jutalomjáték –, így Makáts Aladár főtanácsosból Makáts Aladárné főtanácsos asszony lett.
EZ A FINOMHANGOLÁS MÉG JÓT IS TESZ, HISZEN A TÁRSADALMI KÜZDELMEK KÖZEPÉBE EMELTE A NŐI ENERGIÁT.
Azt, amelyet a Horthy-korszak sem feltétlenül engedett az előtérbe; a nők társadalmi szerepvállalása megmaradt a szalonok súlyos szoknyáinak árnyékában, kimerült a lokálok tollas boái mögül elővillanó bokák izgalmában, és sok esetben kiteljesedhetett a gyereknevelés, a cselédsors szerepkörében.
Ám attól, hogy Makáts Aladárné főtanácsos asszony Molnár Piroskaként a színre lépett, a csalás és a pimaszság, a kevélység és gőg lecsupaszítva áll előttünk. Molnár Piroska jelenléte az egész színpadot kitölti. A közönség tapssal fogadja, már attól érzi, hogy változás történik a térben, ahogyan az ajtóban megáll. Molnár Piroska pedig nem fél attól, hogy civil létének nehézségeit beemelje szerepébe: segítséget kér ahhoz, hogy megtegyen néhány lépcsőfokot. És ahogyan halad, úgy érkezik meg azonnal a szerepébe: érces, határozott, ellentmondást nem tűrő. Olyan, mint egy főtanácsos, aki mögött ha nincs is hatalom, se hatalmas vagyon, a pozíciója mégis tökéletes ruha, makulátlan ragyogás.
S ha már ruha és változás. Kálid Artúr egyszerre hordoz minden olyan érzetet és képzetet, amit nagy elődjei (Csortos Gyula és Benedek Miklós) ráaggattak Hyppolit személyére, mindezt mégis úgy tudja megmutatni, hogy beépíti karakterébe a nézői elvárásokat. Azokat, amelyek Hyppolitra nem tudnának másként tekinteni, csak Csortosként vagy Benedekként. És mire Kálid Artúr komornyiksága kibontakozik, már Kálid Artúr áll előttünk mint Hyppolit, a lakáj.
Nem is annyira komor, nem is annyira merev. Huncut, mer nevetni, kacsintani, kiszólni a közönséghez, merengve énekel, és természetesen, lényéből fakadóan tesz eleget annak a rendezői-dramaturgi instrukciónak, amellyel emléket állít nagy elődeinek. Azt már Benedek Miklós is megtette, hogy a végjátékban Csortos Gyula hangján válaszolt a – szintén Kabos Gyula orrhangján beszélő Szacsvay Lászlónak –, ezt Kálid Artúrtól is láthatjuk, hallhatjuk, miközben Göttinger Pál is kabosul mondja híres hagymamonológját.
Szép tisztelgés ez a régiek előtt, megható, ám Kálid Artúr még egy dalt is elővesz, a lakáj dalát felteszi a gramofonra, a hangszórókból Benedek Miklós énekel. A lemez borítója pedig nem más, mint az a fénykép, amely a Benedek Miklós életéről szóló önéletrajzi könyv borítóján is látható – s amely könyvet nem mellesleg Vajda Katalin írta.
Kálid Artúr tehát megérkezett Hyppolitként, és ha a színházi múzsák is úgy akarják, még sokszor magára öltheti a csíkos „libériát”.
Csaba, Csabi, Csabcsi
Humorból nincs kevés ebben az előadásban. Miközben mindaz, amit látunk, családok és sorok romlása, küzdelem a talpon maradásért.
Kacagunk Arankán is, aki szembesülve az úri világ szokásaival, úgy dönt, inkább felhagy a kényszerű fogyókúrával. Balázs Andrea talán ezt – az amúgy nagyon is érthető emberi viselkedést – jeleníti meg leginkább, pedig lehetne erőteljesebb despota is, hiszen lényegében uralkodik a férjén. Szerepébe egyforma súllyal beleférne ez a kettőség. Játéka ugyanakkor őszinte és lendületes, olykor már-már légiesen frivol, de mindez jól illeszkedik Aranka világába. Végül is tele van vággyal, vágyakozással egy jobb életre, egy szaftosabb húsra, egy habosabb süteményre.
Tökéletesen tudja megmutatni azt, hogy milyen kémiai folyamatok játszódnak le egy emberben, ha valamire vagy valakire vágyakozik. Akár Makáts Csaba esetében is, pedig őt a lányának, Terkának szánja.
Schneider Zoltán olyan Makáts Csaba, akinél esendőbbet és tisztább szívűt nem is kívánhatnánk. Igazi jó szándékú mamlasz, aki gyermeki őszinteségével még azt is el tudja hitetni, hogy az ő hatalmas és mackósan hengeresedő felsőteste Aranykakas-díjat nyert egy trieszti szépségversenyen.
Ám ha valamiért egyszer mindenképpen látni kell ezt a Hyppolit, a lakájt, az Schneider Zoltán tánca. Az, ahogyan Arankát tanítja táncolni, színháztörténeti pillanat. Nem is marad taps nélkül, és ezúttal tényleg nem azért csapódnak egymáshoz a tenyerek, mert a zene ritmusa ezt kívánja, hanem mert felejthetetlenül kacagtató, ahogyan Schneider Zoltán animátorokat megszégyenítő mozgáskoordinációval mutatja és magyarázza a figurákat.
De táncra perdül Akusz Éva is, aki Mimiként a lokálok hangulatát hozza el a Schneider-villába. Auksz Éva tökéletes Mimi, vérprofi ének- és tánctudása Schneiderék társadalmi pipiskedésének tökéletes kontrasztja. Mindent úgy adagol, ami erkölcsileg kétes, viszont édes, hogy közben megmarad esendő dizőznek. Olyannak, akinek tényleg csak egy vágya van: a nexus. Amivel eljuthat a Moulin Rouge színpadára. Igazi aranyásó is lehetne, hiszen ha az előadásban tényleg összeér a XX. század első harmada a mával, miért is ne, mégis meg tudja mutatni azt a lányt Mimiben, akit egyszer megszédített a pompa, a jó élet ígérte, és ezt azóta sem tudja feledni.
Megszülető szerelem
Holecskó Orsolya is egy szebb és gazdagabb világ felé tartó fiatal lányként jeleníti meg Terkát. Megmutatja, milyen az, amikor a szerelem még tiszta, de esetlen. Vágyakozása őszinte, kételyei valósak,
AZ ASZTALON MÁSZÓS JELENETE UGYANAKKOR MINTHA TÚLMUTATNA ÉRZELMI SZENDESÉGÉN.
Jerger Balázs viszont jól reagál Holecskó Orsolya érzelmi erupciójára, és amikor mellé ül az asztalra, megszületik az, amit úgy hívunk: szerelmetes vágyakozás. Ez kettőjük érdeme. Jerger Balázs csődbe ment grófként ugyan kicsit esendően fiús, miközben karaktere öt nyelven beszél és ír, vagyis a magabiztossága alighanem megkérdőjelezhetetlen volna. Talán ebből a karakterfelfogásból fakad az is, hogy kissé a háttérben marad az, hogy Schniederék lényegében az ő egykori bútoraiból rendezik be a villájukat.
A színpadi kép amúgy (Kovács Yvette Alida munkája) jól mutatja ezt az átmeneti világot polgár és arisztokrata között. Stilizált, nem bonyolult, bár elrendezésében kissé a színpad bal felére tereli az események menetét. A kosztümök (szintén Kovács Yvette Alida munkája) eklektikussága jól helyezi időtlen térbe a történetet.
A két Schneider-szolga, a tájszólásban beszélő – az arisztokrata világ kontrasztja miatt nagyon is indokolt – Kecskés Karina és Ágoston Péter tökéletes tükör. Mozgásukban, testtartásukban, intonációjukban olyanok, mintha örök életükben így jártak és beszéltek volna. S bár szerepüket sokszor sokan másodlagosnak tartják, nélkülük Schneiderék sem volnának ennyire idegenek a Rózsadombon.
Göttinger Pál nem kapott könnyű szerepet. A teher rajta legalább akkora, mint Kálid Artúron, csak neki Kabos Gyula szellemével kell megküzdenie. Szerencsére nem teszi, és göttingeresre formálja Schneider Mátyás fuvarozót. Az első felvonásban ugyan még többnyire csak halad karaktere irányába, de a másodikban ízig-vérig hagymára vágyó polgár lesz belőle, akit még Mimi is úgy megtáncoltat, hogy szinte halljuk ízületeinek roppanását. Szeretni való polgár lesz belőle, nem pedig nevetni való, aki éppen olyan, mint amúgy a szíve mélyén mindenki az. Őszinte és emberi. Az előadás végszava lehetne éppen ezért ez is: alapjában véve minden ember kukás, csak van, akinek sikerül annak is születnie.
Kőszegen tehát valami régi-újnak lehettünk szemtanúi. A Hyppolit, a lakáj Őze Áron rendezésében új lendületet kapott, igazán XXI. századit, tele csupa modernkori utalással – a színházak nehéz anyagi helyzete, „Nem büfének van Operája” – és homage-zsal, amitől a komornyik története nagyon is mai lesz, velünk élő. S hogy ne feledjük: van egy új Hyppolitunk. Komor, mint Csortos Gyula, arisztokratikus, mint Benedek Miklós, és egyedi, mint Hyppolit. Úgy hívják: Kálid Artúr.
Humorból nincs kevés ebben az előadásban. Miközben mindaz, amit látunk, családok és sorok romlása, küzdelem a talpon maradásért.
Kacagunk Arankán is, aki szembesülve az úri világ szokásaival, úgy dönt, inkább felhagy a kényszerű fogyókúrával. Balázs Andrea talán ezt – az amúgy nagyon is érthető emberi viselkedést – jeleníti meg leginkább, pedig lehetne erőteljesebb despota is, hiszen lényegében uralkodik a férjén. Szerepébe egyforma súllyal beleférne ez a kettőség. Játéka ugyanakkor őszinte és lendületes, olykor már-már légiesen frivol, de mindez jól illeszkedik Aranka világába. Végül is tele van vággyal, vágyakozással egy jobb életre, egy szaftosabb húsra, egy habosabb süteményre.
Tökéletesen tudja megmutatni azt, hogy milyen kémiai folyamatok játszódnak le egy emberben, ha valamire vagy valakire vágyakozik. Akár Makáts Csaba esetében is, pedig őt a lányának, Terkának szánja.
Schneider Zoltán olyan Makáts Csaba, akinél esendőbbet és tisztább szívűt nem is kívánhatnánk. Igazi jó szándékú mamlasz, aki gyermeki őszinteségével még azt is el tudja hitetni, hogy az ő hatalmas és mackósan hengeresedő felsőteste Aranykakas-díjat nyert egy trieszti szépségversenyen.
Ám ha valamiért egyszer mindenképpen látni kell ezt a Hyppolit, a lakájt, az Schneider Zoltán tánca. Az, ahogyan Arankát tanítja táncolni, színháztörténeti pillanat. Nem is marad taps nélkül, és ezúttal tényleg nem azért csapódnak egymáshoz a tenyerek, mert a zene ritmusa ezt kívánja, hanem mert felejthetetlenül kacagtató, ahogyan Schneider Zoltán animátorokat megszégyenítő mozgáskoordinációval mutatja és magyarázza a figurákat.
De táncra perdül Akusz Éva is, aki Mimiként a lokálok hangulatát hozza el a Schneider-villába. Auksz Éva tökéletes Mimi, vérprofi ének- és tánctudása Schneiderék társadalmi pipiskedésének tökéletes kontrasztja. Mindent úgy adagol, ami erkölcsileg kétes, viszont édes, hogy közben megmarad esendő dizőznek. Olyannak, akinek tényleg csak egy vágya van: a nexus. Amivel eljuthat a Moulin Rouge színpadára. Igazi aranyásó is lehetne, hiszen ha az előadásban tényleg összeér a XX. század első harmada a mával, miért is ne, mégis meg tudja mutatni azt a lányt Mimiben, akit egyszer megszédített a pompa, a jó élet ígérte, és ezt azóta sem tudja feledni.
Megszülető szerelem
Holecskó Orsolya is egy szebb és gazdagabb világ felé tartó fiatal lányként jeleníti meg Terkát. Megmutatja, milyen az, amikor a szerelem még tiszta, de esetlen. Vágyakozása őszinte, kételyei valósak,
AZ ASZTALON MÁSZÓS JELENETE UGYANAKKOR MINTHA TÚLMUTATNA ÉRZELMI SZENDESÉGÉN.
Jerger Balázs viszont jól reagál Holecskó Orsolya érzelmi erupciójára, és amikor mellé ül az asztalra, megszületik az, amit úgy hívunk: szerelmetes vágyakozás. Ez kettőjük érdeme. Jerger Balázs csődbe ment grófként ugyan kicsit esendően fiús, miközben karaktere öt nyelven beszél és ír, vagyis a magabiztossága alighanem megkérdőjelezhetetlen volna. Talán ebből a karakterfelfogásból fakad az is, hogy kissé a háttérben marad az, hogy Schniederék lényegében az ő egykori bútoraiból rendezik be a villájukat.
A színpadi kép amúgy (Kovács Yvette Alida munkája) jól mutatja ezt az átmeneti világot polgár és arisztokrata között. Stilizált, nem bonyolult, bár elrendezésében kissé a színpad bal felére tereli az események menetét. A kosztümök (szintén Kovács Yvette Alida munkája) eklektikussága jól helyezi időtlen térbe a történetet.
A két Schneider-szolga, a tájszólásban beszélő – az arisztokrata világ kontrasztja miatt nagyon is indokolt – Kecskés Karina és Ágoston Péter tökéletes tükör. Mozgásukban, testtartásukban, intonációjukban olyanok, mintha örök életükben így jártak és beszéltek volna. S bár szerepüket sokszor sokan másodlagosnak tartják, nélkülük Schneiderék sem volnának ennyire idegenek a Rózsadombon.
Göttinger Pál nem kapott könnyű szerepet. A teher rajta legalább akkora, mint Kálid Artúron, csak neki Kabos Gyula szellemével kell megküzdenie. Szerencsére nem teszi, és göttingeresre formálja Schneider Mátyás fuvarozót. Az első felvonásban ugyan még többnyire csak halad karaktere irányába, de a másodikban ízig-vérig hagymára vágyó polgár lesz belőle, akit még Mimi is úgy megtáncoltat, hogy szinte halljuk ízületeinek roppanását. Szeretni való polgár lesz belőle, nem pedig nevetni való, aki éppen olyan, mint amúgy a szíve mélyén mindenki az. Őszinte és emberi. Az előadás végszava lehetne éppen ezért ez is: alapjában véve minden ember kukás, csak van, akinek sikerül annak is születnie.
Kőszegen tehát valami régi-újnak lehettünk szemtanúi. A Hyppolit, a lakáj Őze Áron rendezésében új lendületet kapott, igazán XXI. századit, tele csupa modernkori utalással – a színházak nehéz anyagi helyzete, „Nem büfének van Operája” – és homage-zsal, amitől a komornyik története nagyon is mai lesz, velünk élő. S hogy ne feledjük: van egy új Hyppolitunk. Komor, mint Csortos Gyula, arisztokratikus, mint Benedek Miklós, és egyedi, mint Hyppolit. Úgy hívják: Kálid Artúr.
forrás: https://index.hu/
