Az Ördögkatlan már évek óta a kedvenc fesztiválom a Művészetek Völgye mellett, ugyanannyira alapvetéssé vált, hogy itt is eltöltsek néhány napot (általában az ötből hármat), mint az, hogy a Völgyben végig ott vagyok.
Bár folyamatosan a levegőben lóg, hogy akár a pénzhiány, akár a kulturális szektort sújtó más nehézségek miatt nem tudják megrendezni, a balszerencsés 2020-as évet leszámítva végül mindig megtelt élettel Nagyharsány és környéke. És ennek rajtam kívül még nagyon sok „katlanos” örül, akik mindannyian a szívükbe zárták a fesztivált.
Ez egyébként nem nehéz, hiszen tényleg rengeteg dolog teszi szerethetővé. Ilyen például a szó jó legjobb értelmében vett közvetlen, „mezítlábas” hangulat, ami az alapítók, Bérczes László és Kiss Móni személyiségéből is következik.
A két főszervezőt az öt nap során bárhol és bármikor ki lehet szúrni jellegzetes ruházatukról – Bérczesnél a csíkos póló, Kissnél pedig a fejkendő –, szó szerint együtt lélegeznek a rendezvénnyel. Péntek este még szakadó esőben is legalább negyed óráig figyelték az éppen koncertező Besh o Dromot ernyő nélkül, mielőtt fedezék után néztek.
Hasonlóan szerethető gesztus az is, hogy bár ez egyáltalán nem volna elvárás, több helyszínen (például a Vylyan Teraszon, az Árokpart Bárnál, vagy Both Miklós udvarában) nem ellenőrzik a karszalagokat, így a kultúrát azok számára is hozzáférhetővé teszik, akiknek valamilyen okból kifolyólag nem fér bele, hogy jegyet vásároljanak.
És a táskákat se nézik meg sehol – tavaly óta már a fő helyszínen, a nagyharsányi focipályánál sem –, így aki azt szeretné, a környékbeli pincészeteknél jóformán fillérekért kapható villányi borokat is fogyaszthatja a koncerteken.
Az árak egyébként vegyesek voltak, több szempontból az Ördögkatlan is elkezdett felzárkózni a mindenhol tapasztalható általános dráguláshoz (pl. pizzaszelet 1600, korsó sör 900 forint, tömények 1500 felett), ugyanakkor volt pár üdítő kivétel is: a focipályára kitelepült egyik pincészetnél például az amúgy jellemző 7-800 forintos decinkénti árak mellett két 300 forintos bort is kínáltak, ami egészen baráti.
A feltörekvő zenekarok felkarolása szintén a Katlan egyik nagy erénye. Általában a nagyszínpad első fellépője is ebből a körből szokott kikerülni, idén viszont ez az ötből csak egy napon volt így, amikor a Carson Coma előtt a sepsiszentgyörgyi Raklap kapott lehetőséget (ők játszottak tavaly a Budapest Parkban a Kispál és a Borz előtt, azóta pedig egyre többet lehet hallani róluk, teljes joggal).
Az Árokpart Bár viszont csúcsra járatta a fiatal tehetségek szerepeltetését: naponta 5, összesen tehát 25 csapat kapott itt lehetőséget, nagyrészt olyanok, akik – egyelőre – nem sok másik fesztiválra kapnak meghívást, pedig a többségük abszolút megérdemelné.
Tavaly írtam először arról, hogy a fesztivál az évek során egyre koncentráltabbá vált. Kisharsány után Villánykövesd is kikerült a résztvevő falvak közül, így három csatolt helyszín (Vylyan Terasz, Mokos Pincészet, Szoborpark) mellett már csak Nagyharsányban és Beremenden vannak programok.
Kisharsány hiánya a mai napig fájó pont, az viszont örömteli, hogy Beremend gyakorlatilag felnőtt Nagyharsány mellé. A Magyar Zene Háza jóvoltából tavaly óta már nagyszínpad is van itt, ahol olyan előadók koncerteztek, mint Kern András, a Bohemian Betyars, vagy az egészen különleges hangulatot teremtő Benin International Musical. Sajnos rájuk méltatlanul kevesen voltak kíváncsiak, pedig az egyik legjobb bulit csinálták.
Szintén második éve itt kap helyet az Offlájn Rezervátum, ami a kétszeri költözés után a jelek szerint megtalálta az otthonát a faluközpontban. Maradt a tavalyi koncepció is az 5 külön tematika köré szerveződő indián sátorral (vagyis tipivel): a Szerelem sátrában például Offlájn Tinderre is volt lehetőség, kifüggesztett, kézzel írt A/4-es lapokon kereshettek társat maguknak a vállalkozó szelleműek. De fel lehetett keresni a T.I. (Természtetes Intelligencia), a Belső képalkotás, az Érzékelés és az Emlékezés sátrát is.
A tábortűz körül pedig Cseh Tamás dalait énekelték a legendás zenész fia, Cseh András vezetésével, minden este más meghívott előadó, például Nóvé Soma és Víg Mihály társaságában. Ezek voltak talán a fesztivál legmeghittebb pillanatai, bár a kezdést tehették volna valamivel későbbre, mivel 7 órakor még javában sütött a nap.
A közös éneklés péntek éjjel a nagyharsányi Narancsligetbe költözött, a nappali fénnyel itt nem volt probléma, a tábortűz viszont hiányzott, kezdés után nem sokkal pedig az eső is eleredt. Igaz, ez eleinte még nem befolyásolta a résztvevőket: a technikát ugyan elpakolták, de hangosítás nélkül csak még bensőségesebb lett a hangulat.
A fentiekkel egy időben egy másik fontos program is zajlott: a nagyszínpadon a Wombo Orchestra tragikusan fiatalon elhunyt énekesnőjére, Julie-re emlékeztek egy maratoni hosszúságú, összesen 4 és fél órás esten.
Igaz, ez nem olyan volt, mint amikor Baksa-Soós Jánost idézték meg két éve: akkor folyamatosan váltakozó felállásban adtak elő Kex-dalokat, most viszont egymás után lépett színpadra a Psycho Mutants és a Besh o Drom a saját repertoárjukkal, végül pedig a Wombo következett, akik önállóan is egy legalább kétórás koncertet nyomtak le, aztán a fináléra természetesen mindenki más is csatlakozott hozzájuk. Külön szép pillanat volt (lásd a fenti videót), amikor az énekesnő két lánya adta elő az egyik, hozzájuk legközelebb álló dalt.
Szombaton a fesztivált hagyományosan záró 30Y koncertjének végén szokás szerint a teljes stáb feljött a színpadra, ahol – miután jól megérdemelten megtapsolták őket – a közönséggel együtt kiabálták a fesztivál Törőcsik Mari által kitalált jelmondatát: „Nem vagyunk normálisak!” Így foglalták keretbe az 5 napot, hiszen a megnyitók is mindig ezzel végződnek.
Jövőre már a 18. Ördögkatlant rendezik, ami azt jelenti, hogy a számozás alapján nagykorúvá válik a fesztivál. Innen már csak egy ugrás a jubileumi 20. alkalom, de remélhetőleg ennél jóval magasabb kort is meg fog élni – sokkal szegényebbek lennének a nyarak enélkül az 5 nap nélkül.
