Jászberényi Gábor: Sok szemétséget láttam, amit a színházszeretet nevében “követtek el”

A színész alig kilenc hónap alatt hozta létre közösségi finanszírozásban Gulyás Hermann Sándorral a független alkotóknak otthont adó Dante közösségi alkotóteret. A Török utcáról, a színház varázsáról, gilisztát fogyasztó színészekről és a honi panaszkultúráról beszélgettünk vele.

magyarnarancs.hu: Háromszor felvételiztél hiába az SZFE-re, aztán Gór Nagy Mária Színitanodájába jártál.

Jászberényi Gábor: Igen, de csak egy évig bírtam. Tizennyolc évesen tele voltam tettvággyal, tanulni akartam, színházat csinálni, de ott nem voltak adottak erre a feltételek. Mégis sokat köszönhetek annak az időszaknak, mert ezáltal kerültem be a Fiatalok Színházába, amelyet Szurdi Miklós vezetett. Akkor kerültem Székesfehérvárra, amikor ő lett ott az igazgató.

magyarnarancs.hu: Mit gondolsz, miért nem vettek fel a színművészetire?

JG: Mert nem tartottam ott; vidéki fiúként azt sem tudtam hogy mit akarok. Annyit tudtam, hogy ez a világ baromira érdekel. Hogy súgó, kellékes, rendező vagy színész akarok-e lenni, arról fogalmam sem volt, de az elvarázsol, hogyha valaki egy papírmasé koronát tesz a fejére, belenéz a másik szemébe, és azt mondja neki, hogy te vagy Hamlet, és akkor az megtörténik. Nem voltam odavaló. Ezt a keresztet még pár évig cipeltem, de a pályám később úgy alakult, hogy sohasem kérdezték meg, hogy van-e diplomám, csak interjúkban.

magyarnarancs.hu: Mikor tetted le ezt a keresztet?

JG: A felvételi után hét-nyolc évvel érkezett el az a pillanat, amikor elkezdtem szabadúszóként létezni és függetlenként színházat csinálni. A Merlin Színház időszakában érkeztem meg a szakmába, ott alapítottuk a Spidron Műhely nevű társulatot is, és ott érintett meg az, hogy egyszerre történhet valami a nézőkkel és a játszókkal. Lehet, hogy eretnekség, de szerintem az előadás legyen szentmise, kitüntetett és megismételhetetlen állapot, mely valóban képes sorsokat megváltoztatni. A színház nem több, és nem is kevesebb annál, mint amikor az emberek körülülték a tábortüzet és újraélték, újramesélték a saját történeteiket, és aki ügyesebben utánozta az állathangokat, az lett a színész, aki meg jobban rajzolt barlangrajzot, az lett a festő. Persze ennek van egy evolúciója, de a legfontosabb mégis az, hogy itt és most történik velünk valami.

magyarnarancs.hu: Szerettél volna társulathoz tartozni?

JG: Először Székesfehérvárra kerültem, onnan áthívtak Kassára. Izgatott ennyire messzire elmenni, egy másik országba, ahol egy 60 ezres magyar közösségnek kell játszani. De aztán két év után azt éreztem, ha itt megveti az ember a lábát, lesz egy szlovákiai magyar felesége, vagy egy szlovák felesége, lesznek szlovák-magyar porontyai, szépen lassan végigjátssza az összes szerepet, amelyet végigillik, aztán meg nyugdíjba megy. Ehhez túl fiatal voltam, úgyhogy visszajöttem Budapestre.

magyarnarancs.hu: Mikor és miért alapítottátok meg a Másik produkciót?

JG: Gulyás Hermann Sándorral oda jutottunk az évek során, hogy szeretnénk kötetlenebbül dolgozni. Nem hat hét alatt mutatni be egy előadást, hanem egy picit belenézni abba, hogy milyen részt venni az előkészületekben, és szélesebb perspektívából rátekinteni egy anyagra. Nekem fontos, hogy alkotótársként legyek jelen egy produkcióban.

magyarnarancs.hu: Ritkán kezelik a színészeket alkotótársként?

JG: Ez azért nem ilyen elvágólagos, és nem is minden színészben van meg a vágy, hogy mindenbe belelásson. Ha valaki azt mondja, hogy nekem tessék megmondani, hogy honnan jövök be, mikor ülök le és kihez mondom ezt a mondatot, tiszteletben tartom és becsülöm.

magyarnarancs.hu: Voltak rossz tapasztalataid próbafolyamatokkal, rendezőkkel?

JG: Nagyon sok rossz tapasztalatom volt. A pályám első felében csak olyat tapasztaltam, ahogyan én nem szeretnék színházat csinálni. Akkor persze nyakig benne voltam, és szinte mindegy volt, csak csináljunk valamit. Ma már látom, hogy igencsak rossz kódok szerint működik a szakmánk sok tekintetben. Sok szemétséget láttam, amit a színházszeretet nevében “követtek el”. Tudod, hányszor hallottam azt a mondatot színészektől, színésznőktől, úgy örülök, hogy kitaposták belőlem ezt a szerepet? Mérhetetlenül káros gondolatnak tartom. Ez a mondat sajnos validálja az összes kegyetlenkedését egy rendezőnek. Miért nem kisimogatták, kiénekelték, kiinstruálták belőle azt a szerepet? Én simán fel tudok állni, ha azt látom, hogy a próbafolyamat az adott munkatársam egójáról szól, és szerintem fel is kell.

magyarnarancs.hu: Játszottál a Most vagy soha című filmben. Okozott számodra dilemmát, hogy elvállald?

JG: Persze, de megőrülök a politikai kultúrharctól, nem véletlenül csinálok független színházat. Ma ha egy színész leszerződik egy színházhoz, tulajdonképpen a voksát is leteszi. Márpedig egy színésznek a szakmáját kell csinálnia. Bárcsak azt mondhatnám, hogy volt tizenkét filmmegkeresésem abban az időszakban, és én ezt választottam. Nem volt. Ez volt. Eleve abból a pozícióból indulunk, hogy örülünk, ha forgathatunk. Elolvastam a forgatókönyvet, és nem ítéltem propagandafilmek, nem agitáltak benne, nem volt átitatva aktuálpolitikai állásfoglalásokkal, ráadásul az én szerepem egy remekül megírt fiktív alak. Hogy ennyi pénzből készült? Ez még mindig a töredéke annak, amiből az ilyen léptékű filmek készülni szoktak egy kicsit nyugatabbra. Sokkal jobban bánt, hogy más filmek nem, vagy sokkal kevesebb pénzt kapnak. Alkatomnál fogva távol tartom magam a politikától, és nemcsak magamat, a civil szervezetemet és most már a Dantét is, mint intézményt. Ez a csapat ilyen, mi ezt az utat választottuk.

magyarnarancs.hu: Lehet ma függetlennek lenni?

JG: Lehet. Bosszantó, hogy Magyarország ott tart: egy színésznek előbb elnézik, hogy gilisztát eszik a Survivorban, mint hogy a Petőfi-filmben játszik. A szakmámat csináltam, magas minőségen, jó körülmények között. Nem találkoztam a kultuszminiszterrel, nem kávézgattam producerekkel, nem kellett sajtótájékoztatókra mennem. Mehettem volna közönségtalálkozókra és rendezvényekre, de csak annyit vállaltam, amennyi az ízlésembe, szellemiségembe belefért. Nem is köteleztek másra. Ehhez képest mégis előkerül egy ilyen interjúban, és valószínűleg ugyanezt nem kérdezed meg a Sztárboxban szereplő színészektől, ugyan miért legitimebb dolog, hogy színész létükre szétveretik a munkaeszközüket élő egyenes adásban?

magyarnarancs.hu: A dilemmahelyzetre kérdeztem rá, mert minden ilyen döntésnek következményei vannak, például az, hogy én rákérdezhetek egy interjúban.

JG: Természetesen voltak dilemmáim. A Dantét közösségi finanszírozásból és civil segítségből hoztuk létre, mégis megkaptam, hogy a politikai bekötöttségeim alapján biztos óriási támogatásokat kaptunk. Nem. Vannak dolgok, amiket tudok irányítani, és vannak, amiket nem, de nem hagyhatom, hogy az a félelem uralkodjon rajtam, hogy mit fognak gondolni rólam, mert ha valami, akkor ez biztosan megmérgezi a szabadságot és a függetlenséget.

magyarnarancs.hu: Azt nyilatkoztad mielőtt a Dantét megnyitottátok, hogy “sűrű sötét erdőbe kerültem”. Miért?

JG: Fordulóponthoz érkeztem akkor, meguntam a panaszkodást, a kocsmákban ücsörgést arról pofázva, hogy mit kéne másképp csinálni, kis klikkekben, teraszokon. Tíz éve mondjuk ugyanazt, ez nem mehetett így tovább, valaminek történnie kellett. Magamból is elegem lett, tevékeny energiába akartam tenni az erőmet. Ha ez a felújítás a hetedik hónapban elbukik, végül is úgy álltam volna fel, hogy kétszáz emberrel töltöttem hét hónapot, és iszonyatosan jó helyen dolgoztunk. Ehhez képest még nagyobb csoda, hogy kilenc hónap alatt sikerült megnyitni a Dantét mindenféle hátszél nélkül, színházszeretetből.

magyarnarancs.hu: Több helyen említed, hogy ez egy menedék. Mi elől kell menekülni?

JG: Sosem az indulat szülte az aktivitásomat. Itt akár a világ elől is el lehet bújni egy kicsit. A nézőinket szeretnénk a színházba érkezés pillanatától kezdve egyfajta hangulattal körbeölelni, és előadás után is kínálni nekik valamit, ami lehet például beszélgetés vagy közös zenélés. Az olyan típusú helyek kikoptak, ahol összefuthattak a zenészek, a színészek, a képzőművészek, az írók. Korábban ilyen hely volt a Sirály, a Merlin, a Müszi vagy a Kultiplex. A Dante, mint név, a POSZT kapcsán is előjött, mert például a Dante Café is egy ilyen hely volt, ahol a nézők a színházcsinálókkal együtt, politikai hovatartozástól függetlenül előadásokról beszélgethettek. Simán előfordulhatott az, hogy Vidnyánszky Attila és Alföldi Róbert egymástól két asztalnyira ült ugyanazon a fesztiválon, ugyanabban a sörözőben. Nagyon szeretném, hogy a Dante ilyen hely legyen. Szeretnénk fórumot teremteni a különböző alkotóknak. Mert miért ne lehetne a színházteremben az egyik este divatbemutató, a máskor egy gyerekelőadás, aztán pedig egy rockkoncert? Fontos, hogy azok az alkotók, akik idejönnek, szenvedélyesek legyenek, mert mi tényleg alkotótársakban gondolkozunk. Egyelőre bezárkózott társulatokat látok a palettán. Csak itt a környéken négy független színház van, az Átrium, a Jurányi, a Dante és az Art Színtér. Első lépésként dolgunk lenne megnézni egymást, sokszor még idáig sem jutunk el.

magyarnarancs.hu: Valahol mondtad, hogy valami mellett akarsz kiállni és nem valami ellen. Kíváncsi vagyok ennek a filozófiai vagy tapasztalati magjára.

JG: Nem szeretek feszültségben dolgozni. Mindig az motivált, ha érdekelté tettek az adott anyagban vagy ügyben. Ugyanerről van szó, amikor azt mondom, hogy valami mellett szeretem megfogalmazni magam, ezt jobb minőségű energiának érzem. El tudom képzelni, hogy valaki indulatból, elégedetlenségből, feszültségből, tehetetlenségből képes óriási teljesítményre, de ugyanennyire fontos energiák azok, amikor valami mellett, közösen, valaminek a megteremtéséért, létrehozásáért, megszületéséért dolgozunk.

magyarnarancs.hu: A Dante mi mellett áll ki?

JG: Kilenc hónapon keresztül, amíg meg nem nyitottunk - a HVG kivételével – ignorált minket a szakmai sajtó, mert nem illeszkedtünk a narratívába, abban az időszakban nem megalakulni illett, hanem megszűnni. Sokan hitetlenkedtek, kételkedtek, sokszor kaptuk azt, hogy ez képtelenség, nem fog menni, nem értünk hozzá, kicsavarják a kezünkből, pórul járunk, ne kockáztassunk. Ez még a nagymamám háborús gondolkodása; ne legyetek hangosak, mert abból csak a baj van, ne csináljátok inkább semmit, jó ez így, ahogy van, de én ezt nem akartam elfogadni. Április 26-án még festékes vödör volt a kezünkben, de aznap este már ünnepi megnyitóbeszédet kellett tartani. Két hónap alatt harminchét eseményünk volt, nem dugult el a vécé, nem ment el az áram, szóval meg lehet csinálni, lehet egy önkormányzattal tárgyalni és színészként is meg lehet tanulni plafont vakolni.

forrás: https://magyarnarancs.hu/