Sakk, improvizációs színház, alkotótárs, alkotási folyamat, hibalista – Tóth Barnabás rendező-forgatókönyvíróval beszélgettünk, akinek két alkotása is az Oscar-díj szűkített listájára, vagyis a közé a tíz film közé került, amelyből kiválasztják az öt jelöltet.
Tavaly mutatták be a Stefan Zweig zseniális műve, a Sakknovella alapján készült Mesterjátszmát. A filmre való felkészülésként vagy a castingfolyamat során sakkoztak?
Mindkettő. A castingot eleve a Magyar Sakkszövetségben tartottuk, Szurmai János producer felesége, Szurmai-Palotai Piroska FIDE-nagymester. A Covid idején tartottuk a castingot, szükség volt egy nagy térre, erre tökéletes volt a sakkszövetség. Tele volt faasztalokkal, amelyeken eleve voltak sakktáblák. Minden, a filmben sakkozó színésszel, főleg a Czentovics Sándort alakító Mácsai Pállal vagy a Mártát megformáló Varga-Járó Sárával játszottunk. Nagyon szeretek improvizálni, megesett, hogy én vettem át Mácsai szerepét, a Márta-jelölteket pedig váratlan helyzetek elé állítottam játék közben. Felvettük, hogyan reagálnak, hogyan játszanak és hogyan improvizálnak. A színészek ilyen esetekben gyakran felszabadultabbak, mint amikor kész szöveggel érkeznek a castingra.
A Sakknovella adaptációjánál nem volt kézenfekvő sem 1956, sem a vonat.
Abszolút nem volt kézenfekvő, hiszen a Stefan Zweig-mű egy hajón játszódik, és 1941-ben a nácik elől menekülnek a szereplők. Fonyódi Tibor társíró kollégám volt az ötletgazda. Kitalálta, hogyan magyarosítsa ezt a nácik és elnyomás elleni kiáltványt. Ha pedig magyar, akkor hajón nem utazhatnak a szereplők, inkább legyen vonat, és így jött 1956. A regény főszereplője egy ügyvéd, ő is magyarosítás által lett pap, hiszen a kommunisták nem egy papot sanyargattak és kínoztak akár börtönben, akár börtönön kívül.
Péterfy Bori, Mácsai Pál vagy Hajduk Károly mellett több kaszkadőr is feltűnik a filmben, a vonat jegyvizsgálóját pedig egy Magyarországon élő örmény harmonikaművész, David Jengibarjan formálta meg. Ő hogyan került a képbe?
A casting direktor, Ascher Irma ötlete volt. Vele ketten vezényeltük le a szereplőválogatást, és neki mindig vannak előajánlatai a szerepekre, David Jengibarjan is köztük volt. Nagyon tetszett az arca, a tekintete, a hangja, az oroszra hajazó akcentusa: 1956 miatt ez nem is jött rosszul. A szereplőválogatáson is sajátosan viselkedett, és nagyon meggyőző volt. Annak ellenére, hogy nem profi színész, nagyon jó volt vele dolgozni.
A film vége előtt húsz perccel csavartak egyet az eredeti sztorin: azonban néhány részlet a háttérben a film elejétől kezdve utal a végkifejletre: mi a megfontolás emögött? A szemfüles nézőnek szól, egy gesztus, mint az örömzenélés, esetleg az újranézési potenciál növelése?
Eddig nagyon kevesen mondták, hogy sokkal korábban rájöttek a csavarra, mint ahogy szerettük volna. Vagy csak nagyon kevesen akartak lelombozni minket. Pedig a néző szeret okos lenni vagy annak tűnni. Abban sikeres a Mesterjátszma, hogy meglepő a csavar, és mindenki nagyjából ott kezdi el sejteni, ahol mi szerettük volna: negyedórával a vége előtt. Egészen szórakoztató úgy írni, rendezni és eljátszani egy filmet, hogy tudod, mi lesz a csattanó.
Megjegyzem, még a mellék- és szöveges szereplők sem tudták, legfeljebb tíz színész, hogy mire megy ki a film. Nem akartuk, hogy aszerint játsszanak, és azt sem szerettük volna, hogy híre menjen. Szóval önszórakoztatásnak is megfelel. Ennél fontosabb szándék, hogy nem akartuk, hogy a néző úgy érezze, teljesen a semmiből jön a fordulat. Hogy minden, az első hetvenöt percben tett állítás kamu volt: egy ilyen film ügyetlen, suta és csaló lett volna. Az első vágástól kezdve filmnyelvi eszközökkel – nagyon ritkán dialóggal vagy közvetlen utalással –, a szemre és fülre, az érzékekre való hatással kommunikáltunk végig, hogy hohó, itt lehet, hogy történik majd valami.
Többször nyilatkozta, hogy aggódott a tesztvetítések előtt, vajon mikor derül ki a nézők számára a fordulat. Be szokott ülni a saját filmjeire inkognitóban?
Ahányszor csak tehetem. A Mesterjátszmát inkább szervezett vetítéseken vagy fesztiválokon láttam. Megjegyzem, Kínában is megnéztem a közönséggel, nyáron pedig ugyanerre volt lehetőségem az Egyesült Államokban. Szerencsére egészen globális visszajelzésem lesz majd a filmet illetően. Meg szoktam nézni az emberek reakcióit. Csak az számít, hogy egy ennyi pénzből, ennyi ember befektetett munkájából és ennyi idő alatt készült film hogyan sikerül. Hogy a nézőre milyen hatással van. Maradt még öt-tíz évünk, amíg az emberek vásznon fognak filmeket nézni, utána már az európai és a magyar film nem lesz jelen a termekben. Nem lesz igazi forgalmazás, a Netflixet pedig nem lehet lemérni, maximum a kommentekből lehet kiindulni.
Strasbourgban született, és egy podcastepizódban azt mondta, hogy hatott önre a francia kultúra.
Édesapám a strasbourgi egyetemen kapott állást 1976-tól 1980-ig, ott tanított magyart – egyébként Pesten franciát oktatott külkereskedelmi iskolán, és én ez alatt az igen boldog időszak alatt születtem. Könnyű elképzelni, hogy egy magyar család hirtelen Nyugaton, a vasfüggöny túloldalán kap négy évet, de hároméves sem voltam, amikor hazajöttünk. Franciául is csak a gimnáziumban tanultam, erős akcentussal beszélem. Nagyon sokat voltam kint, hatott rám a francia kultúra, vannak francia ismerőseink, barátaink, apám ragaszkodott hozzá, hogy jól beszéljek franciául meg angolul. A kultúra főleg az első harminc évemben hatott rám, csináltam ott két vagy három kisfilmet, és az első nagyjátékfilmem, a Rózsaszín sajt is francia–magyar koprodukcióban készült. De aztán ez a vonal kikopott az életemből, előtérbe került az angol nyelv, az angolszász kultúra és az Egyesült Államok, eltolódtak a hangsúlyok.
Hogy érzi, a filmjeiben is tetten érhető a francia kultúrával való sajátos kapcsolata?
Főleg az első hat-nyolc kisfilmem és a Sajt esetében. Konkrétan tudom, hogy bizonyos képregények, tévéműsorok vagy filmek hogyan hatottak a műveimre, vagy akár loptam is belőlük. Aztán elkezdtem az adaptációk felé menni, mint a Mesterjátszma vagy az Akik maradtak, és a műfaji dolgok is változtak. A francia szerzőibb, művésziesebb, kedveskésebb vonalhoz képest elkezdtem mást csinálni. Vagy csak hatottak rám az angol-amerikai filmek, nem tudom.
Nem lehet elvonatkoztatni attól, amiért az ember éppen rajong. A legtöbb rendező elsősorban filmfogyasztó. Nemrég beszéltem Szirmai Marcival, ő mondta, hogy néha muszáj megnéznie egy-egy jó filmet, hogy legyen ereje dolgozni, nekiülni a napi munkának. Nálam is így működik, ha valami föllelkesít, napokig több kedvem van filmeket készíteni. Nagyon szorosan összefügg. Több apró csalódás is ért szakmai szinten, a kisfilmjeimnek vagy az első filmemnek a fogadtatása, egyáltalán a francia visszhang és kritika. Akkor arra gondoltam, hogy én ezt nem fogom erőltetni. Elkezdtem újra angol és amerikai filmeket nézni, és műfajibb, mondhatni szögletesebb forgatókönyveket írni. Az utóbbi tíz évben inkább errefelé mentem. De még bármi lehet.
Gyerekszínészként indult, olyan nagy nevekkel dolgozott együtt, mint Bereményi Géza, Eperjes Károly. Hogyan lehet ettől és a sok kamerától nem elszállni gyerekként?
Két dolog is megmentett ettől, már ha megmentett. Az első: apám, aki nagyon óvott, így utólag talán túlságosan is a művészélettől, a művészvilágtól, a művészlélektől, egyáltalán a szervezetlenségtől, a bohémségtől. Egy lábbal, fél lábbal mindig a földön vagyok, mostanában szoktam elgondolkodni azon, hogy vajon ez nem túlzás-e. Persze ez lehet a megfelelési kényszerem, az, hogy nem tudok nemet mondani. Túlszervezett vagyok. A másik pedig az, hogy olyan filmekben és szerepekben játszottam, amelyek nem hoztak ismertséget. Senki nem állított meg az utcán, hogy te voltál az Eldorádóban az unoka. Egyrészt meg is nőttem azóta, másrészt annyian nem is láttak, nem voltam főszereplő. Még a Gumimacik-sorozat szinkronjával értem el a legnagyobb nézőréteget tizenéves koromban. De az csak hang, egy múló és kétséges hírnév. Akkor hagytam abba a szinkronizálást, amikor bejött a Picasso bandája című film, amelyben én játszom egy francia rendőrt. És behívtak, hogy szinkronizáljam le magam. Ez volt az a pont, amikor úgy döntöttem, soha többet.
Hogyan jött a rendezés az életébe?
Egyedül a külkerre vettek fel, annak is örültem, de színész szerettem volna lenni. Egy-két elbukott felvételi után elment tőle a kedvem, beláttam, hogy valószínűleg nem ez az én utam. De annyira hiányzott a külker alatt a film, a filmnézés, a művészet, a színészekkel, a rendezőkkel való foglalkozás, a körülöttük való lét, hogy rájöttem, engem a film érdekel, nem a színészet. Először produceri szakra jelentkeztem, mert az jól jön a külker mellé, és közben azt is befejezem, de rájöttem, hogy az írás és a rendezés érdekel. Így átengedtek rendező szakra is. Be kellett ugyan fejeznem a producerit. Nagyon lassan lett belőlem rendező. Az első kisfilmem, amiről elhittem, hogy film, én pedig rendező vagyok, a hatodik volt, a Szerelem meg hal. Nem tartom magam egy kivételesen nagy rendezőtehetségnek, de azt hiszem, elég sok munkával és kitartással, filmről filmre tanulom a mai napig.
Jelenleg ott tartunk, hogy a Susotázs 2019-ben bekerült az Oscar-díj szűkített, tízes listájára, ahonnan az öt jelöltet kiválasztják, és az Akik maradtak szintén a szűkített listán szerepel.
Az ember igyekszik ezt odatenni, ahova való: őszintén nem tudom, hogy ez hova való. Ez a szűkített lista egyrészt nagyon nagy dolog, mert ott van mellette az Oscar-embléma, másrészt pedig nem jelölés. A tágabb közvélemény nem is hallott ilyesmiről, hogy shortlist vagy szűkített lista. Ez egy olyan visszajelzés, ami szerint képes vagyok megérinteni a nézőket vagy embereket, akár a tengerentúlon is. És mert ez kétszer sikerült, biztató eredmény.
Nagy dolognak hangzik, mégsem változtatott meg semmit, a Mesterjátszma sem befolyásol abban, amit épp alkotok. Nem lehet úgy rendezni, hogy ha volt két shortlistes filmem, a következő is biztos az lesz. Mondjuk utóbbi speciel tévéfilm, nem kerülhet olyan grémium, előbizottság vagy döntőbizottság elé, mint az Oscar. De úgy érzem, a kudarcok sem módosítottak túlságosan. Inkább erőt adtak. Úgy látszik, az én utam a lassú tempóban építkezés, már vagy huszonöt-harminc éve. De lehet, hogy ez jó. A végén kiderül.
A Momentán Társulat alapító tagja, ezáltal az improvizációs színházban is tevékenykedett. Hol lehet elhelyezni az improvizációs színészetet, milyen képességek kellenek hozzá, tud-e belőle profitálni?
Amikor rendezőként végeztem az SZFE-n, akkor alakult a Momentán Társulat, jó húsz éve. Tavaly nyáron kiszálltam, de jó szívvel, jókedvvel, esetenként pedig manapság is játszunk. Egy gyerekkori társaságból nőtt ki, Földessy Margithoz jártunk mindannyian, én pedig tizenkét éves korom óta improvizáltam ugyanazzal a húsz-harminc emberrel, az akkori barátaimmal. Ebből lett a Momentán. Szeretem az improvizációs színházat, nézni és csinálni is. Sokat segít, sokat ad filmesként is. Castingon, forgatókönyvíráskor, próbákon, akár még forgatáson is segíthet, de amennyi időnk volt az utóbbi két filmre, ott nem lehetett nagyon próbálkozni.
De az egyik projektem a London–Budapest, a szereplők egy négytagú család két kicsi gyerekkel, annak a fele improvizációnak készül. Az improvizáció több mint játék, több mint művészet, több mint műfaj, több mint szórakoztatás, egyfajta filozófia, amiről remélem, hogy áttételesen át tudom venni az életbe. Akárcsak a pozitív gondolkodást, az elfogadást, a proaktivitást, a rugalmasságot, a kedvességet, ezeket próbálom onnan beszerezni.
Aki jól imprózik, automatikusan jó színész?
Szerintem nem ennyire fix, ismerek mindkét oldalról ellenpéldát. Nagyon sok imprós színészt ismerek, aki nem olyan jó, ha megírt szöveggel kell dolgoznia, és nagyon sok csodálatos színész fél és idegenkedik az improvizációtól. És vannak tökéletes átmenetek, akik mindkettőben jók: Rudolf Pétert, Pokorny Liát, Mészáros Mátét tartom ilyennek, de sokan vannak még, hosszasan sorolhatnám őket. Úgyhogy van átjárás, de nem feltétlenül törvényszerű.
Feleségével, Lisztes Lindával együtt dolgoznak a filmeken, ezekben a művekben ő a rendező munkatársa. Hogyan néz ki mindez a gyakorlatban? 0–24-ben a filmmel foglalkoznak?
Igen, és ez a napi huszonnégy óra egy teljesen más tudat- és fizikai állapot. Az utóbbi két nagyjátékfilmem egy-egy borzasztó sűrű és intenzív időszak alatt készült, az egyik 19, a másik 25 nap alatt. Ezek egészen elképesztő számok, ennyi idő alatt ezeket a filmeket nem is lehetett volna megcsinálni. Linda nagyon szoros értelemben az alkotótársam, munkatársam, és ez így nagyon szárazon hangzik, mert nem fedi le teljesen a valóságot: egy picit mindenhol ott van. A forgatókönyv írásakor segít, visszajelez, kritizál, megerősít vagy elbizonytalanít. Nem mindenben értünk egyet. Megnézi a castingvideókat is, elmondja a véleményét, de legfőképpen a szettben csak arra figyel, amire a rendezőnek igazán kellene. Én meg elviszem a balhékat, a konfliktusokat, a döntések nagy részét. A képernyőn történteket pedig négy szemmel nézzük, fantasztikusan apró finomságokat vesz észre, és jelzi.
Hibalistát vezet a filmjeiről. Hogy érzi, ez segít?
Semmi értelme, önsorsrontás. Bár nem teljesen, mert egyrészt öt éve tanítok és folyamatosan tanulok, és szerintem a hibából lehet a legtöbbet tanulni. Nincs olyan, hogy tökéletes film. Látok bennük hibákat, minél kevesebbet, annál jobb. Jelen állás szerint az Akik maradtakban lett legrövidebb a lista, de tizenkilenc dolgot felírtam, pedig ezek nagyon pici hülyeségek, olyasmik, amik elkerülhetetlenek vagy megoldhatatlanok voltak. Úgyhogy igen, létezik ez a lista. De az is fontos, hogy helyén kell kezelni a visszajelzéseket a munkafolyamat adott pontjain. Ha az első vágatot és a ráérkező visszajelzéseket túl komolyan veszi az ember, akkor egy életre elmegy a kedve a rendezéstől. A fényelés és a hangkeverés az utolsó pillanatban hatalmasat emel a filmen, ha jól csinálja az ember. Egy film lassú folyamat, borzasztó lassú, és nagyon sok helyen lehet még menteni és javítani, minden munkafázis során.
Hajduk Károly a Mesterjátszma egyik jelenetében. Fotó: Szilágyi Lenke
Családtagjai cameoszerepet játszottak a Mesterjátszmában.
Egy kicsit hagyomány, hogy apróbb szerepekbe rakom őket. Van egy négytagú, felszálló család a vonatnál, az apát – akit Rada Bálint alakít – nem engedi fel a kalauz. A feleség viszont a feleségem, a két gyerek pedig a sajátom. Vicces lett volna, ha én játszom az apát, de egy rendezés hatalmas stressz, pláne éjszaka egy vonatpályaudvaron, ahol egy gőzmozdonyra rálőnek, mindenhol ott vannak a kaszkadőrök és a statiszták – sikerült magamat meggyőzni, hogy ne én legyek az apa szerepében. A harmadik gyerekem pedig egy anyját kereső gyereket játszott a vonaton, közben meg egy anyuka keresi a gyerekét, de végül kiderül, hogy nem egymáshoz tartoznak. De a példa ragadós, mert Matyi fiam, Tóth Mátyás a Nyugati nyaralásban is főszereplő volt, és most a Királytalálkozó című Pozsgai Zsolt-filmben is főszereplő lesz, úgyhogy mások is látnak benne valamit. Külön öröm és büszkeség, hogy ez így történik, de nem cél, és nem is nyomjuk ebbe az irányba. Ameddig élvezi és keresik, addig ez lesz.
forrás: https://kultura.hu
