Az évad elején járunk, de ha jól tudom, nem volt színházmentes a nyár sem számodra.
Ez így van, bár jutott idő pihenésre is, javarészt munkával telt. Még az évad végén, de már a nyárba belelógva tartottuk meg a Madám Bizsu előbemutatóját a Thália Nyárikertben, és ugyanitt játszottuk a Thália Nőt vagy életet és a Szajré című előadásait is, a Kultkikötőbe pedig a János vitéz és a Kippkopp és Tipptopp című gyerekelőadásokat vittük el. A THEALTER-en a Kárpáti Péter által írt és rendezett Térkép a túlvilágról című előadásunknak volt a bemutatója, amit szeptembertől játszunk a Trafóban. Ezeken kívül kétszer játszottuk a Nőt vagy életet előadást Debrecenben, nemrég pedig a VIDOR Fesztiválon voltunk a Szajréval.
A Madám Bizsut szeptember végén mutatjátok be, de ahogy említetted, Salföldön már játszottátok egyszer. Hogyan fogadta a közönség az előadást?
Salföldön más volt a tér, így máshogy érzékeltük a reakciókat mi is, de úgy tapaszaltam, hogy szerették. Külön örültünk, hogy az ottani körülmények között is működött a történet, annak ellenére, hogy a Nyárikertnek más miliője és hangulata van, mint az Arizona Stúdiónak, ahol szeptembertől játszani fogjuk.
Mit gondolsz: az, hogy rögtön a bemutató után következett egy három hónapos szünet, jót tett az előadásnak?
Nekem mindenképpen sokat segített abban, hogy jobban utána tudtam olvasni ennek a kornak. Rátonyi könyve az Arizona Mulató történetéről például egy csomó új dologra rávilágított, olyan titkokat és legendákat ismertem meg, amelyek azért nem kerültek bele az előadásba – noha akad benne jószerével így is –, mert szétfeszítették volna azt.
Az olvasottak, a megismertek alapján mennyire találod szimpatikusnak azt a kort, amelyben a darab játszódik? Szívesen részese lettél volna a mulatók világának akár vendégként, akár művészként?
Azt hiszem, szívesen éltem volna abban a korban. Vendégként anyagilag biztosan megterhelő lett volna. Drága mulatság volt az Arizona Mulatóba járni, hiszen egyetlen szendvics annyiba került, mint egy átlagos havi fizetés. De alkotóként, művészként sem lehetett könnyű, hiszen a hajnalig tartó mulatságok után másnap egy egészen új műsorszámmal kellett előállni. Viszont fantasztikus alkotókkal és géniuszokkal lehetett találkozni az Arizonában, mint például Rodolfo, Alfonzó vagy Cziffra György. Őket látni biztosan izgalmas lett volna. Ahogyan arra is kíváncsi lennék, hogy a fennmaradt legendák hogyan festettek a valóságban. A bébielefánt, akit Aidának hívtak és volt egy borotválószáma. Vagy a forgó csillár – aminek a helye egyébként ma is látható –, amelyen görlök lógtak. Vagy maga Miss Arizona, amint Diana istennőként kilenc őzbakkal megjelenik a színpadon…
Ez a darab is egy legendás és titokzatos nőnek, Madám Bizsunak állít emléket. Őt Molnár Piroska alakítja, aki azt nyilatkozta nyár elején, hogy ez lesz az utolsó próbafolyamata, új darabot már nem fog többé próbálni. Büszke vagy arra, hogy részese lehettél ennek – az akárhogy is nézzük – színháztörténeti eseménynek?
Engem már az örömmel tölt el, hogy Piroskával dolgozhatok. Amikor ideszerződtem, játszottunk együtt az Egy csók és más semmiben, illetve az Oscarban, amelyben átvettem egy szerepet. Most viszont egészen más, hogy láthattam, ahogy Madám Bizsu karaktere – aki ott volt a századelőn, például amikor felépült a Vígszínház helyén az Újvilág – találkozik Piroska lényével. Madám Bizsu egy titokzatos, játékos alakként jelenik meg Piroska megformálásában. Mindketten sokat megélt, sokat látott, nagyon szerethető emberek.
A darab ősbemutató is lesz egyben. Van benned plusz izgalom, hogy egy történet karaktereit ti keltitek először életre, és az utókor számára akár ti lehettek az etalon?
Őszintén szólva, ez idáig nem fordult meg a fejemben. Az viszont már inkább, hogy nagyon jó lenne, ha ezt a darabot sokáig tudnánk játszani. Szeretem benne, hogy mozgalmas, intenzív jelenlétet és sok munkát igényel. A bemutató után is kihívás lesz megtalálni azt a könnyedséget, amit az Arizona játékhagyománya sugall. Négyen vagyunk az előadásban színészek– Piroska mellett Bordás Barbara, Mórocz Adrienn és jómagam –, egyedüli férfiként pedig én testesítek meg minden férfiszereplőt a történetben. Roppant izgalmas, hogyan lehet ezeket külön választani, ráadásul van benne némi interakció is – éppen annyi, ami anno a mulatókban is jelen volt.
Színészként megterhelőbb számodra több karaktert alakítani?
Feladatnak feladat, de nagyon élvezem. Szórakoztató és ettől válik az egész jó értelemben vett játékká. Barbi és Adri is több szerepben jelennek meg, ráadásul az előadás tele van tánccal, dalokkal, alig van lélegzetvételnyi szünetünk. Megpróbáljuk megteremteni azt a hajtást és mámoros fülledtséget, ami ezeket a mulatókat jellemezte. Hiszen az Arizona olyan precízen működő gépezet volt, amely soha nem állt le, és azért működött, hogy az emberek úgy érezzék magukat ott, mint sehol máshol a világon.
Mennyire áll hozzád közel az előadás zenei világa?
Maximálisan. Imádom Stein Pupi slágereit, fantasztikus kuplék, sanzonok, amelyek remek érzékkel lettek összeválogatva Kőhalmy Pál által. A zenében is törekszünk visszaadni az Arizona sokszínűségét. Így például az előadásban is megjelenik az a változás, amikor már a költői képeket és a jazzt megunó közönség gajdolni és tivornyázni akar, és annyira bevadul, hogy meg kell nyitni a házban a Pipacs Szalont – ahol már cigányzenekar húzza. De vannak az előadásban opera-, operett-, sőt még szteppbetétek is, Adrival még tangót is járunk.
A darab szövegkönyvét Göttinger Pál írta, aki az előadás rendezője is egyben. Mennyire alakult-változott a szöveg a próbák alatt?
Az az igazság, hogy Pali egy annyira jól megírt szövegkönyvvel érkezett, hogy azon változtatni már nem nagyon kellett. A Thália Nyárikertes bemutató is azt bizonyítja, hogy a legendákból, dokumentumokból építkező anyag remekül működik. Az Arizona Stúdióban viszont még izgalmasabb lesz, mert ugyanabban a térben fogjuk játszani, ahol mindez valóban megtörtént. Meg tudjuk mutatni, hogy hol volt a csillár, hol volt a forgószínpad, és hol voltak az emelkedő-süllyedő páholyok. Pali a próbák alatt rendkívül nyitott volt, mi is hoztunk ötleteket, mindenki hozzátette a magáét.
Az, hogy az előadásnak az egykori Arizona Mulató ad otthont, ad egyfajta plusz szakralitást a darabnak?
Teljes mértékben. Kultikus élmény. Rám nagy hatással volt, hogy láttam a régi fotókat az Arizona Mulatóról, és hogy tényleg ugyanazok a falak állnak most is. Német Tibortól, a színház műszaki igazgatójától azt is megtudtuk, hogy amikor felújították a teret, és felszedték azt a húszcentis betonréteget, amit még az államszocializmus idején tettek le, megtalálták a rothadó parkettadarabokat, a forgó helye is látszott, ahogyan az emelkedő-süllyedő páholyok hidraulikus szerkezete is. Unikális élmény, hogy olyan térben játszunk, ahol estéről estére létrejött a csoda, és ahová a világ minden tájáról érkeztek vendégek, hogy lássák azt. Az a szép ebben az előadásban, hogy nem törekszik arra, hogy rekonstruáljon vagy újra játsszon valamit, ami már nincs. A tér adott, és nekünk az a feladatunk, hogy ezt a teret megszólítsuk, elmeséljük a történetét. A forgó csillárnak a rajta lógó görlökkel együtt már a néző fejében kell megszületnie, és mi ehhez igyekszünk mindent megteremteni.
Végezetül: már elkezdtétek próbálni az évad első nagyszínpadi bemutatóját, A hülyéjét. Mik az első benyomásaid a darabról?
A hülyéje egy remekül megírt bohózat. Nagyon becsapós abból a szempontból, hogy az ember többet akar bele látni, mint ami. A képlet ugyanis elsőre nagyon bonyolultnak hat, ugyanakkor egyszerű – és ez a rendkívül szórakoztató benne. Az meg kiváltképp, hogy a főbb szerepeket most a társulat fiatal tagjai játsszák, ezáltal egészen más hangvétele lesz az előadásnak.
forrás: https://deszkavizio.hu/
