kultura.hu / 2024. október 20.
A legizgalmasabb írásainkra visszatekintő e heti összeállításunk életmódfókuszú lett – és ez a véletlen műve ugyan, de mindannyiunkat arra emlékeztet, hogy amit kultúrának nevezünk, nincs múzeumok és hangversenytermek falai közé zárva, hanem a legszorosabban hozzánk, a mindennapjainkhoz tartozik. Hiszen a házak, amelyekben élünk, az ételek, amelyek fölé családi körben hajolunk, a közösségi alkalmak, amelyek során a szélesebb ismeretségi körünkkel összejövünk, éppúgy a kultúránkhoz tartoznak, mint az, hogy kedvenc színészeink és együtteseink vannak. Éhezzük és fogyasztjuk a kultúrát.
A kocka, amely sokak számára jelentette az otthonosságot és a felemelkedést
A Kádár-kocka mindmáig meghatározza a vidék képét, a szentendrei Skanzenben október 31-éig megtekinthető kiállítás történelmi félmúltunknak ezt a vegyes megítélésű épülettípusát mutatja be képzőművészeti vetületével együtt, és eredeti ötletként az idén ötvenéves Rubik-kocka motívumát is felhasználja hozzá. „A néprajzosok és az építészek lenézték ezt a háztípust: az előbbiek azért, mert eltért a paraszti hagyományoktól, az utóbbiak pedig az utcakép változása, illetve homogenizálódása miatt bírálták. A benne élők azonban a modernizációt, a szépet és a kényelmet látták benne” – írja Kocsis Katica.
„A falakon kortárs képzőművészeti reflexiókat látunk olyan művészektől, akik életének még szerves része volt a kockaház, de olyanoktól is, akik már nosztalgiával és érzelmi távolságból közelítenek hozzá. Birkás Ákostól és Bukta Imrétől Nemes Csabán és Katharina Rotersen át Weiler Péterig és Sibitka Panniig terjed az alkotók sora. Érdekes megfigyelni, hogy míg az idősebb generáció a kockaházat a mindennapi élet szerves részeként jeleníti meg, addig a fiatalabbak már sokkal kritikusabban vagy szarkasztikusan közelítenek hozzá. A kiállításon szerepel egy hosszú dokumentumfilm, Zolnay Pál 1975-ben készített, A ház című alkotása, amelyben a Műszaki Egyetemre járó vagy frissen végzett építészek próbálják meggyőzni a kockaházat építő vidéki embereket, hogy inkább az általuk készített, a népi építészet elemeit felhasználó terveket építsék meg. Akciójuk mindenhol kudarcba fulladt, és a filmben is épp azok a válaszok jelennek meg, amelyeket a saját gyűjtéseink is visszaigazoltak: a falusiak számára a kockaház jelentette a modernizációt és az urbanizációt” – nyilatkozta a Kultúra.hu számára Sári Zsolt kurátor.
A legjobb szegedi halászlé és harcsapaprikás nyomában Bornai Tiborral
Hogy honnan jövünk, hol vagyunk otthonosak, hova kötnek a gyermekkori élményeink, milyen települések, városok iránt táplálunk gyengéd érzelmeket, az egész életünkben bennünk dolgozik, meghatározza a világlátásunkat. Bornai Tiborral szegedi gyökereiről beszélgetett Csikor Ottó. Megtudjuk, hogy a szegedi szál édesanyja révén annyira erős volt az életében, hogy a gyermekkori nyarait mindig a városban töltötte, és őszre már mindig az ottani nyelvjárásban, őzősen beszélt – úgy kellett visszaszoknia a pesti mekegésre. A KFT Szeged című számát az ő kamaszkori szerelmének emléke ihlette.
A rokonságához mindmáig visszajár, és rendelkezik azzal a bennfentes információval, hogy mely éttermekben lehet a legjobb halászlét és harcsapaprikást fogyasztani – természetesen túrós csuszával, teszi hozzá (nekünk azonban sajnos nem árulta el a titkot). „A KFT-t a nyolcvanas évektől folyamatosan hívják a Tisza-parti Ifjúsági Házba koncertezni, idén tavasszal zenéltünk ott legutóbb. A Szegedi Nemzeti Színházban két musicalemet is bemutatták, a Mumust már többször is, a Hókirálynő zenéjét és dalszövegeit pedig kifejezetten a színház felkérésére írtam. Nagyon szeretnék egyszer valamelyik együttesemmel vagy musicalemmel a Szegedi Szabadtéri Játékokon is fellépni” – vallott végül az őt a városhoz fűző kulturális szálakról.
A pesti Broadway fénykoráról Molnár Piroskával a Thália Arizona Stúdiójában
Vig György színházi kritikájával fővárosunk kultúrtörténeti múltjába pillanthatunk. „A Madám Bizsu című darab Göttinger Pál dinamikus rendezői elképzeléseit kiváló ének- és időnként meggyőző tánctudással megvalósító három színész, valamint a puszta jelenlétével is erőteljes, de annál sokkal többet nyújtó Molnár Piroska látványos és muzikálisan gazdag történelemórája a régi pesti szórakozóhelyekről. Ezen belül is leginkább az egykori Arizona mulató huszadik század első felén átívelő emlékezetes évtizedéről” – tudjuk meg.
Hogy Pest mennyire gazdag volt mulatókban, szórakozási lehetőségekben, az még mai szemmel is csodálatra méltó, sőt ezzel szembesülve tulajdonképpen azon kezdünk el töprengeni, hogy manapság miért vagyunk e téren jóval szegényebbek. Az az élet jóval „életesebbnek” tűnik ugyanis, amely kollektív terekben, beszélgetéssel, társasági együttléttel telik, mint ami otthon, korábban a tévé, manapság a kijelzők előtt. Moziba is egyre kevesebbet járunk, és helyette ki-ki szűk körben vagy egyedül néz valami sorozatot, ami szintén idegen a kultúra közösségi természetétől.
„Göttinger Pál, a darab írója és rendezője Molnár Piroska karakterét egy magyar születésű világpolgár, bizonyos Halász Gyula által megörökített titokzatos hölgyről mintázta. Az eredetileg brassói Halászt, aki Brassaï néven vált a párizsi művészvilág megkerülhetetlen alakjává, amerikai drámaíró barátja, Henry Miller Párizs szemének hívta. Egyik klasszikussá vált fényképén látható egy titokzatos idős hölgy, aki rengeteg hamis ékszert viselt. Mivel ennél többet nem lehetett róla tudni, elnevezték Madame Bijou-nak. Göttinger Pál úgy döntött, hogy a hölgyet magyar legendává alakítja, aki mindent átélt és főleg mindent látott Pesten a millenniumtól Rákosiig – írja Vig. – Molnár Piroskánál alkalmasabb címszereplőt nem is lehetne erre a célra találni. Már csak azért sem, mert Göttinger Pál neki írta darabját, sőt az eredeti ötlet is Molnár Piroskától származik. Három kollégája – Bordás Barbara, Mórocz Adrienn és Hevesi László mindeközben átváltozóművészekként szemléltetik a történelem elképesztő lendületét, amely Pestet jellemezte a 20. század elejétől annak közepéig. A kiegyezés előtti poros, vidékies, feudalizmusból épphogy kinőtt település a millennium után néhány évtized alatt világvárossá, Európa egyik legmozgalmasabb helyévé nőtte ki magát. Minden épült, átalakult, dőlt a pénz, és akikhez dőlt, azok akkoriban sem ismertek olyan mulatságot, ami túl drága, túl erkölcstelen vagy bármi egyéb miatt elérhetetlen lett volna számukra.”
Rudolf Péter drámai arcéle
Pintér Laura írása október 15-én, Rudolf Péter hatvanötödik születésnapján jelent meg, és öt filmjéről ír annak bizonyítására, hogy ha az Üvegtigris alapján kizárólag komikus színésznek tekintjük, azzal a rettenetes tájékozatlanságunkat áruljuk el, és ráadásul pályájának meghatározó és kiemelkedő alakításait hagyjuk ki a számításból. Az 1956 decemberében játszódó, rengeteg sztár közreműködésével készült Szerencsés Dániel október 23-a miatt most különösen is aktuális.
„Nagy kérdés, egyáltalán hogyan készülhetett el 1983-ban, amely nemcsak a közelmúlt egyik legérzékenyebb pontjáról, de saját koráról is mesél – nem véletlen, hogy fél évig be volt tiltva, és egyik alkotó sem lehetett ott a cannes-i filmfesztiválon, ahol elnyerte a kritikusok díját” – írja Pintér. „Rudolf Péter néhány éve elmondta: általában nem szereti visszanézni a filmjeit, mert csak a hibáira figyel, de a Jób lázadása mindig a képernyőhöz szegezi. Kevesen tudják, de Gyöngyössy Imre és Kabay Barna rendezése versenyben volt a legjobb külföldi filmnek járó Oscar-díjért 1984-ben – egy évvel a Mephisto győzelme után. A jelölést sajnos nem sikerült díjra váltani; bánatunkat talán csak az enyhítheti, hogy Ingmar Bergman győzött le minket a Fanny és Alexanderrel.”
Az elfeledett, 1987-es Zuhanás közben-ben jólelkű taxisofőrt játszik, aki összeakad egy alkoholista angoltanárnővel (Pogány Judit) és egy seftes videókalózzal (Kaszás Attila). Sokáig nem érteni, miért és hogyan keresztezik egymást a párhuzamos életutak, a történet vége felől gondolkodva pedig arra jutunk, hogy nem érdemes rációt vagy felsőbb okokat keresni a találkozási pontok mögött: a cselekményt a pusztító véletlen szervezi. A 2015-ös, hatrészes Kossuthkiflivel rendezőként bizonyított (csak egy kisebb szerepben tűnt fel benne). Ő és alkotótársai nagy alázattal, rendkívül hűen követték az alapszöveget, és megmutatták, milyen egy jó kosztümös történelmi mozgókép.
A Moszkva tért is jegyző Török Ferenc 2017-es fekete-fehér történelmi drámája, az 1945 bizonyos szempontból a Jób lázadásának párdarabja volt: az utóbbi az elhurcoltakkal foglalkozik, az előbbi viszont azokkal, akik hasznot húzhattak a távozók megmaradt ingóságaiból. A Szántó T. Gábor Hazatérés című elbeszélése nyomán készült film falujának lakói esküvőre készülnek, amikor két idegen zsidó férfi érkezik a vasútállomásra. Megjelenésük különösen az örömapát, a helyi kiskirályt, a Rudolf Péter által alakított jegyzőt bosszantja. Rudolf tizenöt kilót hízott ezért a szerepért, amely a legjobb férfialakítás kategóriájában meghozta neki a magyar filmkritikusok díját.
Csík János búcsúzik, de azért vendégként még láthatjuk majd Csík-koncerteken
Október 16-án a zenekarától ez év végével elbúcsúzó Csík Jánossal Nagy Daniella által készített interjú jelent meg nálunk. Különös a hangulata, mivel bizonyára nem vagyok egyedül azzal a képzetemmel, hogy Csík, az alapító nélkül már soha nem lehet ugyanaz a zenekara, hiába marad ugyanaz a neve. Aki bátran elolvassa, mégsem lesz letargikus, mivel jó pár fájdalomcsillapító elem is el van benne helyezve. Ilyen például a duplázott búcsúkoncert (amelyen az óévtől és Jánostól egyaránt elköszönhet a közönség), meg az az információ, hogy a leköszönése nem teljes körű.
„Továbbra is támogatom őket, ha szükség van rá, és biztos lesz olyan rendezvény is, ahova meghívnak vendégművészként. Az én döntésem, hogy ezt követően lassabb tempóval élem az életem, de bevallom, előadóként nem tudom és nem is akarom teljesen elhagyni a színpadot. Van jó néhány olyan produkció – irodalmi és adventi műsorok –, amelynek továbbra is részese leszek.” Az sem mellékes, hogy Gál Tibor belépésére, aki őt fogja (vagy legalábbis próbálja) majd helyettesíteni, ő is áldását adta.
forrás: https://kultura.hu/
