Szeptember végén ősbemutatóval indította idei premierjeinek sorozatát a Thália Színház: a titokzatos Madám Bizsu története az Arizona Mulató egykori helyén, az Arizona Stúdióban mutatkozott be.
Kicsoda Madám Bizsu? Ez az a kérdés, amelyre senki nem tudja a választ. Az is lehet, hogy madám volt, az is lehet, hogy kurtizán vagy félpucér táncosnő az orfeumban. Vagy egy német tábornok elvált felesége. Vagy idős gazdag urak kitartottja. Sőt, azt is pletykálják, hogy 17 évesen egy francia szimbolista költő szeretője volt. De az is lehet, hogy kém. Ezek természetesen mind csak spekulációk, annyit tudunk róla bizonyosan, amennyit a fotók megőriztek: egy idősebb, testesebb nő, aki imádta a hamis ékszereket, a bizsukat.
Ez a fotó – amely az előadásban a kivetítőn is megjelenik – keltette fel Göttinger Pál, a darab írója és rendezője figyelmét is. Azt nehezen lehetne megmondani, hogy a Madam Bizsu írásakor az lebegett a szeme előtt, hogy korunk egyik legnagyobb színésznőjének, a 79. életévét a napokban betöltő Molnár Piroskának, a Nemzet Színészének írjon egy darabot, vagy éppen az, hogy emléket állítson a Nagymező utcában egykoron működő mulatóknak és ennek a letűnt világnak, de a végeredmény szempontjából mindegy is. A Madám Bizsu ugyanis úgy idézi meg a múltat, hogy közben egy óriási színészi pálya előtt is tiszteleg, a nézők jutalma pedig nem csak a magával ragadó játszási mód lesz, hanem egy igazi dokumentum-előadás is, amelyből sok mindent megtudhatunk arról a korról, amikor a világ minden pontjáról nagynevű emberek zarándokoltak Budapestre, hogy részesei lehessenek az orfeumok és mulatók nyújtotta, máshoz nem fogható világának.
Az 1800-as évek második felében és az 1900-as évek első évtizedeiben ugyanis igazi „úri muri” hangulat uralta a Nagymező utcát és környékét. A Játékszín, a Thália Színház és a Budapesti Operettszínház helyén ugyanis mulatók gondoskodtak az igazán előkelő és gazdag urak szórakozásáról (gondoljunk csak bele: egy szendvics kerül annyiba ezeken a helyeken, mint egy átlagos havi fizetés!), de azoknak sem kellett messze mennie, akik egy megfizethetőbb kalandra vágytak, ugyanis számos bordélyház működött a környéken. Egy ilyen örömtanyáról származik – legalábbis jelen történet szerint – az a nő is, akit az előadásban Madám Bizsuként ismerhetünk meg, és aki egészen fiatalon kap egy jóslatot, amelynek beteljesülésére egészen élete végig várnia kell. Apját soha nem ismerte, a férfi számára az anya csak egy kalandot jelentett, és már ez a kezdet szinte predesztinálta az asszonyt a leendő sorsára.
Miután Madám Bizsu anyja meghalt a zengerájban, a fiatal lány új társaságba keveredik, a kávékimérésből pedig átkerül az Ős-Budavárába, amely egykoron a Városligetben állt. Életében ezen a helyen volt először igazán boldog: befogadták, szerették őt, szívesen is dolgozott. Az épület lerombolásával azonban neki is gyökerestől megváltozik az élete: egy régi ismerősének köszönhetően kerül be a Télikertbe. Ezután már csak a hatalmon lévő, ám lélekben végtelenül gyermeki asszonyt látjuk, akinek igen messzire elér a keze, sok mindent el tud intézni – de hogy hogyan, azt senki sem tudja. És viszonzásként nem vár mást, csak bizsukat…
Az előadás címszerepét Molnár Piroska alakítja, aki már a színpadon ülve, arcát eltakarva fogadja a nézőket. A fotelt pedig a másfél órás darab alatt csak a legvégén hagyja el, ám játékával és lényével így is képes betölteni az egész teret. Már A koponya című előadás nézése közepette megfogalmaztam magamban, hogy van abban valami ámulatra méltó és tiszteletteljes, hogy Molnár úgy is képes magára vonzani az ember tekintetét, hogy semmi mást nem csinál, mint ül egy fotelben és mesél. Mert az arcával és a hangjával úgy tud játszani, ahogyan senki más. Részben ezért is érdemes megnézni a Madám Bizsut, hiszen az Arizona Stúdió kamarajellege miatt szó szerint karnyújtásnyiról csodálhatjuk egy igazi színészlegenda játékát. És annál is inkább érdemesebb jegyet váltani erre az előadásra, mert ez lesz az utolsó darab, amelyben Molnár Piroskát játszani láthatjuk, több szerepet már nem fog vállalni. Egy olyan ősbemutatóval zárni a pályát, amelyet kimondottan neki írtak, mi is lehetne más, mint igazi csúcspont?
De igazságtalan lenne, ha Molnár Piroskán kívül nem ejtenénk szót a többi művészről, akik egyszerre gondoskodnak a felhőtlen szórakozásunkról és ismereteink bővítéséről. Hevesi László játszik az előadásban minden férfiszerepet, ezek közül magasan kiemelkedik Lator Jenőke, aki a történet egyik legszórakoztatóbb figurája. Hevesi játékstílusával megidézi a magyar színjátszás aranykorának alakjait, különösképpen Kabos Gyuláét. A fiatal színész pillanatok alatt képes egyik szerepből a másikba ugrani, miközben ugyanúgy énekel, táncol, mint többi színésztársa, és eközben komikus vénájának nagyságáról is tanúbizonyságot tesz. Mórocz Adrienn és a társulathoz vendégművészként érkező Bordás Barbara kelti életre az összes többi nőt: pincéreket, kurtizánokat, az anyát, barátokat és ellenségeket. Mórocz hozza magával a tőle megszokott játékosságot, ahogyan Bordás – akit a nézők eddig főként opera- és operettszerepeiből ismerhettek, és klasszikus énektudását most is megcsillogtatja – is igazán kellemes meglepetés prózai szerepben. És nem lenne teljes a felsorolás Dinyés Dániel nélkül, aki a zenei aláfestésről gondoskodik, és aki igazán szívvel-lélekkel kelti életre Stein Pupi az előadáshoz írt dallamait.
A díszlet és a jelmez minimalista, szinte csak jelzésértékkel bír, mert – ahogyan ez a darab során többször el is hangzik – a nézőknek itt és most a képzeletüket kell használni. Ebben semmi költséghatékonyság sincs, ez a kérés a színészek felől teljesen beleillik a képbe, hiszen mi is lehetne jobb díszlet annál, minthogy azon a helyen foglalunk helyet, ahol egykoron a mulató vendégei is. Láthatjuk a csillár helyét, megmutatják, hol volt a forgószínpad, ahogyan a falak is ugyanazok több mint száz éve. Ezek a falak pedig a mai napig őrzik a múlt nagyságait és azok szellemét, ahogyan őrizni fogják ennek az előadásnak és Molnár Piroska játékának az emlékét is. Nekünk pedig nincs más dolgunk, mint kifelé menet egy pillanatra becsukni a szemünket és megérinteni a falakat: így bármikor visszarepülhetünk mi is a múltba.
forrás: https://deszkavizio.hu/
