Az amerikai drámaíró, filmrendező, forgatókönyvíró, producer aktívan ingázik a színház és a film világa között, mindkettőben egyedi látásmóddal és nem szerény sikerrel. Most az Orlai Produkció mutatta be Ha lenne valakim című kétszereplős színművét: a darab azt járja körül, mennyire ellehetetlenült a Me too utáni világban férfi és nő ismerkedése. A premier apropóján a drámaíróval Zoomon beszélgettünk.
A 2020-ban írt, nálunk most bemutatott darabja egy lány és egy fiú buli utáni, igencsak nyögvenyelős ismerkedését helyezi fókuszba, és már a párbeszédek szintjén is nagyon erősen érződik, mennyi szorongás van a fiatalokban az ilyen helyzetekben. Hogy már semmi sem azt jelenti, amit korábban, se verbálisan, sem fizikailag, sem sehogy. Ennyire megváltozott az ismerkedés folyamata a Me too-mozgalom után? Ennyire nem megy ez ma nekünk?
Ennyire. Mivel semmit nem tudunk a másikról, minden feltett kérdés, ami a névvel, a származással, a genderügyekkel vagy a nemi irányultsággal kapcsolatos, olyan kényes lett, hogy egyetlen perc alatt akár utolsó mondattá válhat egy beszélgetésben. Ha a másiknál érzékeny pontot érintünk, azonnal véget érhet a találkozás, az ismerkedés. Mára kiszámíthatatlan lett egy beszélgetés. A múltban sokkal könnyebb volt: az ember egyszerűen fizikailag jobban érezte, benne van-e az ügyben vagy sem, volt egy flow, most meg annyi szabály van, annyi mindenre kell odafigyelni. Ez nem feltétlenül baj, de rengeteg különböző próbálkozásra és tévedésre ad lehetőséget, és ettől az emberek sokkal óvatosabbak és kevésbé nyílnak meg. Tulajdonképp már vicces is ez a helyzet, akár romantikus komédiaként is olvasható.
Hat darabját mutatták be eddig Magyarországon, A szentek csevegését, A kegyelem napját, A modellt, A Valami csaj(ok)at, A kövér disznót, legutóbb pedig a Ha lenne valakim címűt. Amerikában melyik darabnak volt a legélénkebb visszhangja? Melyiknek volt a legerősebb társadalmi üzenete?
Mindegyiknek élénk visszhangja volt, de mindegyiknek más. A Kövér disznó akkor, amikor írtam, fontos volt számomra, A modell is. A szentek csevegése pedig szerintem az egyik legérdekesebb darabom, mivel monológokból áll össze. Én magam nem tudok választani közülük, ahogy a gyerekei közül sem tud választani az ember, de szeretem a kétszemélyes színműveket, és gyakran írok monodrámákat is. Ez a színészeknek is nagy kihívás, mert rajtuk múlik, megragadják-e a közönséget vagy sem.
Mit gondol, miért olyan sikeresek a színdarabjai? Azért, mert a jelenkorra reflektálnak, vagy mert általában van a szerkezetükben egyfajta csavar?
Az mindenképp fontos, hogy a mai kor problémáira reflektálok. Néha persze meglep a közönség, amikor valamit viccesebbnek vagy szomorúbbnak gondol, mint én, de egy színdarab sikere mindig a nézőkön múlik. Talán a Kövér disznó a leguniverzálisabb darabom. Mivel a gyávaságról szól, valamennyien beleláthatjuk magunkat. Két ember találkozik, megszereti egymást [egy nagyon kövér nő és egy jóképű fiatal férfi – K. A.], de a társadalmi nyomás, a környezet miatt mégsem elég magabiztosak ahhoz, hogy felvállalják egymást és saját döntésüket. Meglehet, ez a legszomorúbb befejezésű darabom, tulajdonképp egy karaktertanulmány. A két ember külön-külön elég erős, de végül sajnos mégis realizálniuk kell: olyan erős a környezet elvárása, a társadalmi nyomás, hogy ki kell mondaniuk, az erejük nem elég ehhez a kapcsolathoz, bármennyire is szeretik a másikat. Számomra ez szomorú felismerés volt.
Neil LaBute darabjait több mint két évtizede játsszák Magyarországon. A szentek csevegését Margitai Ági rendezte a Thália Színházban, a Pesti Színház A modellt tűzte műsorra nagy sikerrel, közel húsz éve pedig Schilling Árpád a Krétakörrel mutatta be a szerző A kegyelem napja című színművét. Az angolul a The mercy seat című darab érdekes, kicsavart nézőponttal reagál a szeptember 11-ei tragikus eseményekre. A Valami csaj(ok)at a Rózsavölgyi Szalon, a Kövér disznót A Karinthy Színház mutatta be. LaBute darabjai erősen kutatják a férfi-női kapcsolatok titkait, az Orlai Produkció által bemutatott Ha lenne valakim is ezt teszi. A modell (The shape of things) című színdarabját filmes verzióban is megírta és rendezte, a magyar származású Rachel Weisszel a főszerepben.
Valóban nagyon szomorú, hogy ennyire kondicionál minket a környezet, a társadalmi elvárások.
Ez univerzális, mindenhol így működik. Én is találtam magam hasonló helyzetben, volt egy barátnőm, akit a szüleim nem fogadtak el, és fordítva is előfordult, amikor a barátnőm szülei mondták, na, ki ez a „zsidó fickó”? Nem vagyok zsidó, de ezzel akarták kifejezni a nemtetszésüket. Valahol mindannyian gyávák vagyunk, ilyen az emberi kapcsolatok erődinamikája, legyen az üzleti, családi, baráti, szerelmi vagy bármilyen kötelék. De ezt kezelni kell, kezdeni vele valamit.
Magyarországon a drámaírók, a színdarabok nagyon lassan reagálnak a jelenkori történésekre, szinte alig születik kortárs színdarab, ellenben az amerikai drámairodalom, innen nézve legalábbis, nagyon gyors reagálásúnak tűnik. Ön szeptember 11-e után is írt darabot, a Me too-mozgalomra pedig már 2020-ban egyfajta választ adott a Ha lenne valakimmel. Mi lehet a magyarázata annak, hogy az amerikai drámaírás ennyire gyorsan reagál az eseményekre?
Nem hiszem, hogy az amerikai drámaírók gyorsabban reagálnának, egyszerűen csak nagyobb ország vagyunk, jelentősebb a piaci volumen, több a platform, a megnyilvánulási lehetőség, és ez kitermel válaszokat. Több darab születik, van, aki magánerőből szedi össze az anyagi forrást, és egyszerűen kiteszi valamilyen médiumra. Mi nem igazán vagyunk politikus színház abban az értelemben, ahogyan például az angol színház az – persze nem a West Endről beszélek, amely elsősorban a musicalekre és Shakespeare-átiratokra fókuszál –, amelynek van egy erős, az aktuális problémákra, közéletre fókuszáló politikai vonulata. Nem tudom, önöknél hogyan működik, de tavaly nyáron Romániában dolgoztam, és úgy tapasztaltam, az állami színházak teljesen másképp működnek a nagy társulati tagsággal, én itthon egészen más közegben, máshogy dolgozom.
Még mindig tanít drámaírást?
Most már inkább workshopokat tartok szerte a világban, illetve az Egyesült Államokban.
Mit gondol, a színdarabírás mennyire tanítható, illetve mennyire tehetség, zsenialitás kérdése?
Mint a legtöbb dolog, bizonyos fokig ez is elsajátítható. A drámaírás művészet, ugyanakkor mesterség is, ami annál jobban megy, minél inkább gyakorolja az ember. Csinálni kell, írni, újraírni, beszélni róla, és persze kitartás is szükséges. Meg természetesen szerencse. Két típusú drámaíró van, az őrületes tehetség meg az, aki nem annyira tehetséges, de kitartó. Az utóbbi is lehet sikeres.
Az ön pályáján is sokat számított a szerencse?
Rengeteget. A szerencse óriási szerepet játszik az életben, aki ezt tagadja, hazudik. Én inkább úgy mondanám, a „ha” helyett a „mikor” fogalmára kell fókuszálni. Nem azt kell hajtogatni, hogy „ha ezt meg ezt meg tudnám csinálni”, hanem azt, hogy „mikor fogom megtenni”. Vagyis, ha a helyzet adott, készen kell állni és élni a lehetőséggel. És ha hiszel benne, meg is fog történni. Dolgozni kell, írni a következő darabot és a következőt.
A saját darabjait mindig ön rendezi?
Nem mindig, mondjuk úgy fele-fele arányban. Attól függ, van-e rá lehetőségem. Ha éppen filmet rendezek, nem tudok a színházban dolgozni, de nagyon nyitott vagyok arra, hogy más megrendezze. Nem gondolom, hogy az én fejemben van a legpontosabb verzió. Örülnék, ha az összes darabomat megrendezhetném, de így is jó.
Hogy tudja az írói kreativitást a pénzügyi sikerrel egyensúlyban tartani?
A színházban azért sokkal kisebb a nyomás, bár, ha musicaleket írnék, más lenne. Íróként a kereskedelmi szempontoknak kevésbé kell megfelelnem. Amikor az ember megrendelésre dolgozik, számos tényezőnek, a producer, a stúdió elvárásainak kell megfelelni. A stúdió diktálhat, legyen ez a jelenet rövidebb, legyen a női szereplő nagyobb sztár, satöbbi, satöbbi, s a végén mindig a pénz számít. Ilyenkor nem biztos, hogy a legjobb verzió valósul meg, de hát ez van, ez így működik. Mindenesetre nem úgy indulok munkába reggelente, hogy miként lehet ebből minél több pénzt kihozni, én a történetet akarom elmondani, méghozzá a lehető legjobban. Persze ebben a felállásban előfordul, hogy nem sikerül a legjobban.
Önnek ki a kedvenc drámaírója?
Csehov.
És a kortársak közül?
Claire Kiechel [New York-ban élő amerikai drámaíró – K. A.]. Fantasztikus, ahogy folyamatosan megújul, mindig újabb és újabb dolgokkal rukkol elő. Néhány darabjára azt mondom, bárcsak én írtam volna. Bizonyára jómódú férje van, vagy gazdag családból származik, mert megteheti, hogy csak színházzal foglalkozzon. Csodálom.
forrás: https://www.artisbusiness.hu
