Ha lenne valakim – Régen nem volt ez ennyire nehéz
Mostanában felfigyeltem arra, hogy bizonyos témák, társadalmi jelenségek több színházban is előtérbe kerültek. Alkotókat és nézőket egyszerre foglalkoztató kérdésekre keresünk közösen válaszokat, és számomra nagyon szimpatikus, hogy ugyanannak a felvetésnek többféle megközelítését és árnyalatát látom az egyes produkciókban. Nem pusztán egy konkrét jelenséget hangosítanak fel a művészeti műhelyek, hanem egy aktuális társadalmi tendenciának különböző megközelítését, kérdését, dilemmáját vetik fel, ki-ki a maga érdeklődésének megfelelő fókusszal.
Az, hogy a jövő záloga, a fiatalság hogyan él, kommunikál, ismerkedik, mi foglalkoztatja őket, miként tekintenek önmagukra és egymásra, hol helyezik el magukat a milliónyi hatással bombázó civilizáció koordinátarendszerében, kulcskérdések. Nincs könnyű dolguk és egyre kevésbé találnak megértést. A felgyorsult, villódzó világnak ők értik ugyan a nyelvét, de tapasztalásaikat egymáson kívül megvitatni nem nagyon tudják mással, mert szinte lehetetlen velük lépést tartani. Bár ez talán minden generációra igaz lehet, hogy kevésbé hagyatkozhat a szüleire, mert más időket élnek. Vannak viszont az életnek abszolút és nem változó elemei, ilyen például az ismerkedés, párkeresés dinamikája, ami mindig meghatározó, függetlenül attól, hogy milyen kort élünk éppen.
Az Orlai Produkciós Iroda előadása, mely Ha lenne valakim címmel került a 6szín színháztermében bemutatásra, két fiatal története. Egy fiú és egy lány megtetszenek egymásnak egy buliban, utána késő éjjel felmennek a lány lakására. A lehető legegyszerűbb kezdése ez egy történetnek, sokszor láttuk, sokunkkal megtörtént. Azt mondhatnánk rá: így szokott ez lenni. Az ember életének legizgalmasabb, legszebb, örök életre szóló emlékeket ígérő órái ezek. Neil LaBute friss darabja játékosan mesél arról, hogy ez a pár óra sosem volt még olyan nehéz, mint manapság.
Göttinger Pál rendező két fantasztikus színészt talált erre az egyáltalán nem könnyű feladatra. A lányt Barta Ágnes, a fiút Mészáros Martin játssza. Az elmúlt hetekben több csodás előadást is láttam, ahol felnőtt színészek tinédzserek bőrébe bújtak. Dunaújvárosban Csiby Gergelyt, a Loupe előadásában Trill Beatrix és Váradi Gergely színészeket, a 6színben pedig a két fantasztikus főszereplőt láttam ilyen szerepekben. Azért is szólok a csodálattal telt elismerés hangján, mert ahhoz, hogy egy alakítás, ahol a színész a sajátjáétól meglehetősen eltérő korú szerepet formál meg, hiteles tudjon lenni, rengeteg munkát kell beletennie. Azonosulni kell a karakterrel, a tekintet, a mozgás, a szóhasználat vonatkozásában is teljesen át kell lényegülni, ami szinte már varázslásnak mondható.
És valóban, Barta Ágnes és Mészáros Martin varázsolnak a színpadon. Másfél órán keresztül beszélgetnek egymással, senki más nincs rajtuk kívül a térben. És mégis, néma csend és feszült figyelem kíséri minden mondatukat a nézőtéren, mert egyszerre drukkolunk nekik –mármint az általuk megformált fiataloknak– és közben szembesülünk azzal is, hogy mennyire nehéz dolga van ma két normális fiatalnak, ha komolyan meg akarnak ismerkedni egymással.
A darabot látva bennem a húszas éveim emlékei pörögtek egyre elevenebben. Ismerős mondatok, gondolatok, reakciók, megerősítő és elbizonytalanító érzések cikáztak bennem, de közben végig tudtam, hogy ezeket a kérdéseket anno nekem is fel kellett tenni és az élményeket át kellett élni, mert bár ma már másképp gondolok vissza a fiatalságom nagy dilemmáira, de szentül hiszem, hogy az akkori eszemmel ma is mindent ugyanúgy csinálnék. Ahogy ez a két fiatal a darabban.
A szinopszisban megragadta a figyelmemet az alábbi mondat: „De nem félnek egymástól, ezért ma este megkisérlik a lehetetlent: megpróbálják jól csinálni.” Utólag furcsa volt ezt olvasni, mert szerintem félnek egymástól. És önmaguktól is. Meg attól is, hogy kárt tesznek egymásban, magukban. És hogy miért félnek mindettől? Azért, mert mindketten túl vannak már jó pár csalódáson, és nem akarnak ismét sérülni. De elengedni egymást főleg nem akarják. Ha nem lenne bennük félelem, nem menne köztük folyamatosan az adok-kapok, a zrikálás. Érzik, hogy a találkozásuknak tétje van, ugyanakkor nem akarnak elkapkodni semmit. Közben meg persze lemaradni sem akarnak egymásról.
A beszélgetésük, ismerkedésük során érezhető, hogy szeretnének a másik fejébe látni: a valódi szándékokat és motivációkat megismerni, megtisztítva minden hazugságtól, csúsztatástól és manipulációtól. De valójában nem tudhatjuk a másik emberről, aki vonzó számunkra, hogy nem egy pszichopata gyilkos-e. Igen, van kockázat. A csalódás, az újabb sérülés benne van a pakliban, de vajon megengedik-e maguknak azt a luxust, hogy azért maradnak le egy nagy szerelemről, mert engedtek a félelmeiknek?
Amellett, hogy nosztalgikus élmény volt kívülről figyelni a két fiatal történetének alakulását, és számos ponton harsányan felnevettünk a párbeszédek remekül működő humorán, bennem azért volt keserűség. Mégpedig olyasmi miatt, amit ma már szintén nosztalgiával szemlélve, de magam is megéltem. Olyan világban élünk, amelyben adott két normális fiatal, de annyi szarság veszi körül őket minden irányból, hogy nem mernek nyitni egymás felé. Már nem hiszik el, hogy jó lehet. Hogy működhet. Magam is sokszor tapasztaltam meg, hogy valaki inkább lebeszélte saját magát rólam, csak mert nem hitte el, hogy az vagyok, aki. Vagy mások beszélték le. Ó igen, azok a „barátok”. És ha kicsit távolabb megyünk a konkrét történettől, látunk egy lassan elnéptelenedő országot, ahol mindazok, akiknek meg kellene ismerkedniük, elzárkóznak ettől. És vagy meg sem születnek a gyerekek, vagy már külföldön születnek meg.
Ezek a fiatalok nem azért óvatosak, mert össze lennének zavarodva. Sokkal inkább azért, mert körülnéznek, felébred bennük a felelősség érzése, mérlegelnek, gondolkodnak, keresgélik a megoldást, majd egyszerűen azt mondják: nem. És ez a mérhetetlenül szomorú. És teljesen érthető is. A mérleg másik serpenyőjében közben mások -esetleg kevésbé szofisztikáltan végiggondolva ugyanezt- a megélhetési gyerekvállalás útjára lépnek, felveszik az ehhez elérhető hiteleket is, amiből aztán autó és lapostévé lesz, aztán megérkezik a gyerek, a pénz meg már sehol…
Messzire vezet ez. Ahogy nagy utat jár be a lány és a fiú beszélgetése is. Sajnos manapság én nem nagyon hallok ilyen beszélgetéseket fiatalok között. Nem látom ezt a kíváncsiságot sem, ami a darabban végig jelen van. De szeretném hinni, hogy vannak köztük ilyenek, és keresik is egymást. Nagyon drukkolok nekik, hogy meg is találják. Legyen valakijük, és legyen egy kicsit jobb ez a hely.
forrás: https://szinhazatnekunk.hu/