Neil LaBute: A randizás manapság szinte olyan, mintha egy éles aknákkal teli mezőn kellene átjutni

Papp Tímea / 2024. december 8.

A filmrajongók a Férfitársaságban és a Betty nővér miatt ismerik, a sorozatnézőknek a Van Helsing ugrik be, a színházbajáróknak pedig ő a Szentek fecsegése, a Bash, Valami csaj(ok), a Fat pig szerzője. Neil LaBute médiumot tekintve is sok műfajú alkotó, ír drámát és forgatókönyvet, rendez a maga örömére és mások felkérésére. Friss színdarabja, a Ha lenne valakim magyarországi premierje előtt beszélgettünk.

Ki fedezte fel önben a történetmesélés tehetségét? Folyamatosan épült a szakmai önbizalma, vagy volt olyan esemény, ami megerősítette, hogy ez az ön útja?

Azt hiszem, mindenért kizárólag én vagyok a felelős. Persze nagyon sokat köszönhetek az édesanyámnak, aki gyerekként vitt magával a könyvtárba, és amint megtanultam olvasni, faltam a könyveket. Imádtam elveszni az olvasott történetekben, és moziba járni is rettenetesen szerettem. Azt hiszem, az olvasás hozta magával az írást. Egész egyszerűen annyira izgattak a történetek, annyira szerettem, hogy papíron és a vásznon is történeteket mesélnek nekem, hogy elkezdtem azt gondolni magamról, hogy talán én is tudok mesélni. Színház nem volt a közelünkben, ezért az sokáig kimaradt az életemből. De már az első előadás után rájöttem, hogy van számomra valami különleges ebben a művészeti formában.

Bár kisebb projekteket jegyzett színházban, csak a filmes sikerek után nyíltak meg ön előtt a színházi ajtók. Ezt hogyan élte meg?

A filmek előtt is foglalkoztam színházzal, de azokat a dolgaimat csak nagyon szűk körben ismerték. Mondjuk úgy, voltak, akik felfigyeltek rám, amolyan helyi hírességnek számítottam, de ez még nagyon messze volt a Broadwaytől. Aztán csináltam egy kisebb, majd egy nagyobb filmet, ez pedig jóval nagyobb nyilvánosságot jelentett. Többen rám csodálkoztak, ki vagyok, mi vagyok, sőt feltették azt a kérdést is, hogy mit szeretnék még csinálni. Elmondtam, hogy színházban is rendezek, a forgatókönyvek mellett darabokat is írok, sőt azokat meg is lehet nézni. Volt abban valami ironikus, hogy még a színházi világból is többen csak a filmes sikereim után konstatálták, hogy a vásznon túl vagy inkább az előtt is van egy életem, egy pályám.

Miért fontos a színház önnek?

A film és a tévé annyira nagyszabású a költségeit, az elérését, a hatását illetően, ami nem mérhető össze a színházzal. A moziban lekapcsolják a villanyt, a hatalmas vásznon mindenféle hatásvadász elemekkel „megsegítve” látható egy történet, ami nem élőben zajlik, mégis valóságosabbnak hat, mint az itt és most-ra építő színház, ahol a legigazibb dolgok is műviek. A színpadon valódi emberek vannak, de látjuk, hogy csak úgy tesznek, mintha autót vezetnének. Ezzel szemben a filmen soha nincs mintha.

De annak ellenére, hogy a színházban játszanak, színlelnek a színészek, mégiscsak beszippant a történet, erősebben, mint bármilyen más médiumban.

Nézőként felfüggesztjük a hitetlenségünket, mert tisztában vagyunk a megismételhetetlenség tétjével. A varázslat ebben rejlik számomra.

Harold Pintert és David Mametet szokta említeni mint azokat a drámaírókat, akik a legnagyobb hatással voltak önre. Mit tanult tőlük, és van-e olyan darabjuk, amit irigyel tőlük, amiről azt gondolja, bárcsak ön írta volna?

Az emberi játszmák dinamikájáról, a hatalmi helyzetekről mindkettejüktől rengeteget tanultam. Legelőször is azt, hogy lehetnek érdekesek a teljesen hétköznapi emberek. Jó pillanatban találkoztam a darabjaikkal, és megerősítettek abban, hogy azok a történetek, amelyekben én teljesen átlagos, „normális”, bárki számára ismerős emberek történeteit írtam meg, érdeklődésre tarthatnak számot.

Aztán a különböző kapcsolati dinamikákat. Rengeteg olyan darabot írtam, nemritkán kétszemélyeseket, amely különböző leosztású, és nem is feltétlenül párkapcsolati, hanem szülő-gyerek, testvéri, baráti, beosztotti vagy lazább ismerősi, még csak az ismerkedés fázisában levő viszonyt vizsgálnak.

Abban, hogy ezeket hitelesen mutassam meg, a feszültségkeltéshez és annak fenntartásához ne mondvacsinált, átlátszó dramaturgiai fordulatokat használjak, sokat segített ez a két szerző.

Mamettől rengeteget tanultam a dialógusok ritmusáról, Pintertől pedig a csönd fontosságáról.

És hogy mely darabjaikat irigylem? Hadd gondolkozzak egy picit. Mamettől egy korai darabját, a Sexual Perversity in Chicago címűt, a témaválasztás bátorsága mellett azért, mert elhitette velem, hogy igaz történeteket látok, hogy ezek bárkivel megtörténhetnek. Az Oleannát is szeretem, mert szinte valós időben játszódik. A Pinter-drámák közül egyértelműen az Árulást választom, amiatt, ahogyan megteremti a veszély, a fenyegetés atmoszféráját.

Ön is sok kétszereplős darabot írt, amelyek története megegyezik a színpadi idővel, tehát a néző úgy izgulhat, mintha valós időben zajló eseményeket kukkolna. Miért vonzódik annyira ehhez a zsánerhez, és mi jelenti írás közben a legnagyobb kihívást?

Ahhoz tudnám ezt hasonlítani, mint amikor fent kell tartani a labdát a levegőben, nem szabad engedni, hogy leessen, vagy amikor feszültség van a szobában tartózkodók között, és folyton ott motoszkál bennünk, vajon miért nem megy ki valaki, miért nem hagyja ott a többieket. A Ha lenne valakim-nél is ezzel játszottam. Van egy fiú és egy lány, egy bulin megismerkednek, a kelleténél többet isznak, felmennek a lányhoz, és elindul egy húzd meg-ereszd meg játék. A nézőnek természetesen léteznek egy ilyen helyzetre várakozásai, már-már elvárásai a sztereotípiák mentén, én viszont nem akartam mindent klisékből megoldani.

Ez egy olyan szituáció, ahonnan nincs menekvés, döntést kell hozni – a valóságban sem lehet hirtelen átugrani egy újabb jelenetre, ezért arra gondoltam, abból az időből kimetszett másfél órát mutatom meg, ami a fiú és a lány lakásba való belépése pillanatától a lány elalvásáig történik. Az elalvás hogyanját most nem spoilerezem el, elég legyen annyi, hogy amikor a Ha lenne valakim elkészült, és megmutattam az ügynökömnek, ő kerek perec azt mondta, egy ilyen nővel sosem maradna egy szobában. Számomra az volt a legszórakoztatóbb, egyben a legnagyobb kihívás az írás közben, hogy ne veszítsem el a néző érdeklődését. Hogy végig kíváncsi maradjon, hogy drukkoljon nekik, mert egyértelmű, hogy a fiú és a lány passzolnak egymáshoz, sőt, az is izgassa egy picit, mi történik velük a következő reggel. És talán még ezzel sem spoilereztem!

A szakmai kihíváson túl mi motiválta még a darab megírásában?

Az, hogy látom, mennyire nehéz ismerkedni, és az ismerkedés után továbblépni egy kapcsolat felé.

A metoo után a randizás manapság szinte olyan, mintha egy éles aknákkal teli mezőn kellene átjutni.

A szabályok, a felkiáltójelek, a tiltások miatt a verbális és a nonverbális kommunikáció alapvető eszközeit óvatosan használjuk, folyamatosan felülviselkedjük a helyzeteket, nem merünk őszintén fogalmazni, a vágyaink beteljesítése érdekében aktívan tenni, mert attól tartunk, félreértenek bennünket. Mivel az alkohol természetes módon oldja a korlátokat, huszonévesen pedig még másképp iszogat az ember, ezért ezek a huszonéves fiatalok pár doboz sört megisznak a darab alatt.

Hezitálok, hogy fel merjem-e tenni ezt a kérdést, mert ha már ön nem spoilerezett, ne legyek én se ünneprontó. A karaktereit gyakran irányítja vak düh, gyávákat zár össze szörnyetegekkel, a férfiak és a nők játszmái nemegyszer fordulnak erőszakba, a Ha lenne valakim viszont minden, csak nem egy tipikus LaBute-darab.

Hát igen, valóban ritka nálam a tisztán szerelmi történet és a happy end. De azért itt is felsejlik, hogy mind a fiú, mind a lány múltjában vannak kisebb-nagyobb traumák, úgyhogy talán nem véletlen, hogy azok, akik a darabot az elsők között olvasták, azt várták, hogy lesz itt is valami tragikus, nyomasztó fordulat. Volt, aki azt mondta, az utolsó oldalig azt várta, valamelyikük egy kést ránt elő. Szóval itt az a csavar, hogy nincs csavar. Ez a fiú és ez a lány boldogan élnek, ha nem is addig, míg meg nem halnak, de az biztos, hogy túlélik az éjszakát. Hoppá, spoilereztem! De ennyi talán még belefér.

A darab angol címét, az If I Needed Someone-t egy Beatles-daltól, a szereplők nevét, Julest és Jimet pedig Truffaut-tól kölcsönözte. (A magyar fordításban Kim és Jim a két karakter – a szerk.) Ezek az easter eggek önt szórakoztatják, vagy a Beatles- és a Truffaut-rajongókat célozzák?

Különösebb jelentéssel vagy jelentőséggel nem bírnak, ha más is észreveszi, annak örülök. Hogy miért épp ez a cím? George Harrisont nagyon szeretem, ez meg az ő dala, a címe is tökéletes, a Rubber Soul album pedig, amelyen megjelent, elég hosszú ahhoz, hogy amikor a fiú felteszi, a szakértő néző tudja, miért erre esett épp arra a választás. De ez az előtörténet vagy háttértudás nem ad radikálisan új jelentést, ezeket alapvetően a magam szórakoztatására csinálom.

Ír színdarabokat és filmforgatókönyveket, rendez színházban, dolgozik sorozatokon, filmeken. Melyik műfaj miért izgatja?

Rettenetesen szerencsésnek érzem magam, hogy ennyire különböző területeken próbálhattam ki magam, és azt kell mondanom, mindegyik műfaj jó volt hozzám, igazán kegyesen bánt velem. A kizárólag az üzleti szempontokat figyelembe vevő Broadwaytől a kis független produkciókig, az Egyesült Államoktól Nagy-Britannián át legutóbb Romániáig sokfelé dolgoztam, és láthattam azt is, hogy a darabjaim mennyire sokféleképp kerülhetnek színpadra. Izgalmas és örömteli azt látni, hogy mi az a szikra, ami fellobbantja egy színházcsinálóban az alkotási vágyat.

Készítettem tévére saját anyagból is filmet, sorozatot, de dolgoztam már alkalmazott rendezőként is.

Ez utóbbi különös tapasztalás: odamész, belépsz egy valaki más által létrehozott univerzumba, megrendezel néhány epizódot, távozol, és a gépezet pontosan ugyanúgy működik tovább.

Ebbe is bele kell tenni a lehető legtöbbet, itt is azonosulni kell egy világgal, de ez a munka alapvetően nem rólam szól, hiszen ha nem én, akkor valaki más szinte teljesen ugyanúgy csinálná meg. Amit ebben a fajta alkalmazotti létben meg lehet tanulni, az például a forgatásokat érintő technikai szakmunka, amit jól át tudja forgatni az ember a saját projektjeibe.

Volt olyan filmem, ami saját forgatókönyvből készült, és volt olyan is, ami máséból, dolgoztam komoly büdzséből készült, nagy stábot mozgató, mivel széles közönségréteget célzott, nevesebb színészeket foglalkoztató stúdióprodukcióban és független filmeken is. Egyébként most is egy ilyen forgatásában vagyok. Egy barátom révén lett rá pénz, és felkértem három színész ismerősömet. Az anyag egyik fele kész, azt egy hét alatt forgattuk le, a másik fele télen játszódik, azt hamarosan leforgatjuk, de arra is egy hetet szánunk. Senki nem tud róla, nincs nagydobra verve, minden irányítás az én kezemben összpontosul, nem kell a stúdióvezető meg a producerek kéréseihez alkalmazkodnom, nem kell nekik magyarázkodnom, hogy miért nem cukibb ez vagy az a jelenet.

Én kontrollálok mindent, de ez a kontroll maga a szabadság. Persze, a nagy munkáknak is megvan a maga előnye, mert azokból származik az ismertség, ez a kredit pedig kinyithat újabb ajtókat, de tisztában kell lenni azzal is, hogy a történetet nem feltétlenül úgy mesélheted el, ahogy szeretnéd. És nem arról van szó, hogy én jobban tudom, mint bárki más, hanem inkább arról, hogy én egy bizonyos módon akarom elmesélni a történetet.

Melyiket választaná élethosszig tartó megélhetésként?

Húha… A mozi volt az első, filmeken nőttem fel, talán ezért is ragad magával jobban egy történet filmen, mint színházban. Mégis, ha lehetne, inkább a színházzal foglalkoznék. Nehezet kérdezett, mert a színház az színház, a film az film – és ez anyagi értelemben is igaz. A színház nem a megélhetés legkönnyebb útja, nálunk erősen üzleti érdekek befolyásolják. Európában irigylésre méltóan más a helyzet. A nyáron Nagyszebenben a Ványa bácsit rendeztem nagyszerű színészekkel, nagyszerű tervezővel.

Volt egy vízióm, de nem volt rajtam nyomás, nyugodtan próbáltunk, együtt építettünk fel egy világot. Összességében nagyszerűen éreztem magam. Jó, az egy kicsit meglepett, hogy a színészek nem voltak hozzászokva ahhoz, hogy kikérik a véleményüket a szerepeikkel kapcsolatban, hogy meghallgatják az ő értelmezésüket is, de ezen hamar változtattunk. Ezzel szemben a filmeknél minden a gazdaságosság jegyében történik. Nem sorrendben forgatunk, mert ezt a színészt csak erre a napra kapjuk meg, vagy olcsóbb, ha ezen a napon ide megyünk, nem oda. Rémes. A színház folyamatszerűen működik, ott minden az elején kezdődik, a végén ér véget.

A Ha lenne valakim magyarországi premierje adja az apropót a beszélgetéshez. (Az Orlai Produkció Göttinger Pál rendezésében és fordításában, Barta Ágnessel és Mészáros Martinnal december 8-án a 6színben mutatja be – a szerk.) Követi a darabjai utóéletét, figyeli, merre, milyen sikerrel játsszák őket?

Igyekszem, mert lenyűgöz, hogy valaki elolvassa a darabomat, azt érdekesnek találja, meg akarja rendezni, de másképp rezonál a történetre, mást gondol róla, mint én. Az sem zavar, ha apró módosítások történnek, számomra nem probléma, hogy a magyar produkcióban Jules és Jim helyett Kim és Jim van.

Az, hogy a darabjaim léteznek, azt is jelenti, hogy önálló életre kelnek; nem is szeretném, ha a belőlük készült előadások a világ minden pontján ugyanolyanok lennének.

Legalább huszonöt Hamletet láttam már életemben, volt köztük jó is, rossz is, és nem egy egészen középszerű – ami színházban a legrosszabb –, de a mag, a történet még a legérdektelenebb produkcióban is zseniális marad, hiszen Shakespeare megengedi, hogy valaki több száz évvel később tovább gondolkozzon rajta, ugyanakkor még a dilettánsokkal szemben is képes az ellenállásra. Tegyük fel, hogy van egy film, ami akkora kasszasiker, hogy még az életedben remake-elik vagy rebootolják – de vajon hányat csinálhatnak belőle? Kettőt-hármat maximum. Hamletből meg huszonötöt. És mindegyikben, még a legunalmasabbakban is mindig találni valami egyedit. Ez az egyediség a színház szépsége. Hogy van az üres tér, ahová bejön valaki, ő mond valamit, mások nézik, és a színpad tényleg bármivé alakulhat. Van ennél szórakoztatóbb dolog a világon?

forrás: https://kultura.hu/