Nem a mi problémáink
Neil LaBute: Ha lenne valakim – Orlai Produkciós Iroda
A Ha lenne valakim (If I need someone) című darab leírása alapján olyan szórakoztató előadásra számítottam, amelyben egyrészt a két főszereplő között kialakul egy olyan dinamika, ami képes lefoglalni másfél órára, másrészt hogy részben a generációm néha banális, csetlős, botlós, és az online tér miatt leginkább elidegenítő randikultúrájáról fog valamilyen kézzelfogható üzenetet megfogalmazni. Ehhez képest egyes pillanatokban egész vicces, míg máskor egyenesen kínos, a társadalmi változásokat sarkító, átgondolatlan előadást voltam kénytelen megtekinteni.
Az amerikai darab alaphelyzete nem mondható atipikusnak, vagy újítónak, de mégis izgalmas: egy lány, Kim, éjszaka enyhén ittasan felhívja magához Jimet, akit aznap este szólított le a lány a kocsmában.
Nem szorul igazán bővebb magyarázatra, mi következik ilyenkor, mégsem mennek olyan gördülékenyen a dolgok, mint ahogy a nézők vagy azt Jim elképzelte: mikor a fiú közeledni próbál Kimhez, a lány az utolsó pillanatban elhárítja a fiú érintéseit, majd a takarójából egy vonalat formázva egy szeméremöv funkcióját ellátó határt is elhelyez kettőjük közé. A parancs világos: Jim nem lépheti át a takaró vonalát, különben indulhat haza. Ennek ellenére Kim folyamatosan kettős jeleket küld a fiú felé, amivel az este folyamán Jimet (és a nézőket is) szinte az őrületbe kergeti.
Aztán beszélgetnek, vagyis inkább vitáznak, civakodnak, szívatják egymást és a vitában mindig a lány, Kim a veszekedés kirobbantója. Kim mindig a legrosszabbat feltételezi Jimről, folytonosan egy negatív, támadó háttérjelentést feltételez a fiú szavai mögött, ezzel szemben a fiú vagy rá szeretne mozdulni a lányra, vagy amikor már látja, hogy semmi esélye, normális beszélgetést próbál kezdeményezni. És már az első negyed órában felsejlik Neil LaBute darabjának egyik legnagyobb hibája: a hisztérikus, a nézők idegein táncoló női karaktere. Kim, ahogy telik az este, aligha tud pozitív jellemvonásokat felmutatni, egyre inkább felsejlik a támadó, dührohamokkal telített és cinikus személyisége. Egy antipatikus szereplő behozatala egy színházi darabba nem újdonság, és nem is tilos, azonban egy olyan kamaradráma esetén, amiben csupán ketten szerepelnek, ha az egyik szereplő ellenszenves, nehéz megteremteni azt a dinamikát a két karakter között, amiben a vitájuk inkább szórakoztatóvá válik, mintsem idegőrlővé.
Kim hisztérikus, támadó megszólalásait Jim kedves, türelmes és megértő hozzáállásával próbálja kompenzálni. Kim nem csupán kiforgatja a fiú szavait, de amikor Jim kitárja előtte a lelkét, akkor lekicsinyíti, és lesajnálóan beszél a fiú érzéseiről, és magalázóan beszél a problémáiról. Ekkor érünk el a darab másik fontos kérdéséhez: Milyen motivációi vannak Jimnek arra, hogy maradjon, ha az este folyamán Kim minden megszólalása után porig alázza őt? Jim többször megpróbál hazaindulni, de Kim az érzelmi játszmáival folytonosan maradásra készteti: „Én nem mondtam, hogy menj, de ha menni akarsz…” – mondja Kim minden egyes alkalommal.
A két karakter toxikus dinamikája mellett még egy fontos téma köré építette fel LaBute a történetet: a metoo-mozgalomra, a feminizmusra és a férfi-női elnyomás egymáshoz való viszonyára. Így ahelyett, hogy a fiatalok valódi problémáit tárná a nézők elé – mint például az online ismerkedés nehézségei, a situationshipek, illetve az elköteleződési problémák– egy elképzelt „általános társadalmi problémák” elnevezésű listán szereplő témák közül igyekszik minél többet kipipálni. Például: a felszínre került zaklatási botrányok miatt a nők többé nem bíznak a férfiakban (pipa), a nők több száz évig szenvedtek, és még most is lenézik őket (pipa), minden férfi csak szexet akar a lányoktól (pipa), már nem bízunk a rendes fiúkban a több száz bunkó után (pipa). Emiatt olyan érzésünk van, mintha a szerző ezeknek a témaköröknek egy sarkított és átgondolatlan verzióját adná a szereplői kezébe.
Ebből fakadóan a metoo-mozgalom kapcsán is igencsak melléfog a szerző. A darab egy pontján az egyik vita hevében Kim kifakad, hogy egy munkatársa egy évig zaklatta őt a munkahelyén. Az a zaklatássorozat, amely a nőket nap-nap éri a munkahelyükön vagy bárhol, komoly téma, amellyel többen is azonosulhattak a nézők között, de mivel a monológ előtti részben egy antipatikus karakterként tűnt fel Kim, így nehéz vele a darab ezen pontján együtt érezni.
A másik fél, Jim pedig ezzel szemben próbálja a metoo árnyoldalára is rávilágítani a figyelmet, és több alkalommal az ő érvelésével és személyes történeteivel könnyebben tudunk azonosulni, mint Kim támadó, ellenséges kirohanásaival. Mivel a metoot képviselő szereplőt, Kimet antipatikusnak és túlzónak látjuk, az ellenérveket képviselő Jim pedig egy pozitív karakternek tűnik fel, így a darab inkább egy metoo-ellenességet áraszt magából. Ami nem azt jelenti, hogy a metoo kapcsán nem lenne érdemes a mozgalom negatív hatásairól is beszélni – mint például a nőktől érkező hamis vádaskodásokat a férfiakkal szemben – viszont a metoo és a feminizmus mellett kiálló női karaktert hisztérikusnak bemutatni nem egy feltétlen átgondolt döntés volt LaBute-től.
Míg nem veszi azt figyelembe, hogy a zaklatási botrányokat tárgyaló pereskedések sorozata előtt is kerültek már a nők olyan helyzetbe, hogy egy elnyomó, mérgező munkahelyi környezetben kelljen dolgozniuk, most viszont az a különbség, hogy már beszélhetnek is róluk. Kérdés, hogy valóban az erről való beszéd változtatta meg az ismerkedést, vagy az, hogy a munkahelyi és akár interneten történő szexuális zaklatások miatt, a nők már egy fokkal óvatosabbak a férfiakkal szemben, vagy valamilyen teljesen más miatt „ilyen nehéz manapság ismerkedni” a szerző szerint. A darab írója viszont mintha nem gondolt volna bele sem a metoo-mozgalom hatásaiba, sem az Z generációt érintő ismerkedési nehézségeibe, csupán egy-egy poén erejéig felvillantotta a témákkal kapcsolatos ezerszer átfutott prókat és kontrákat.
A történetben az oda-vissza adott verbális pofonok elkezdenek alábbhagyni, és a végére a két huszonéves elkezd egymáshoz közelebb kerülni. Megértjük, hogy Kim a korábban ért traumái miatt ilyen támadó Jimmel szemben, és egy pillanatig megcsillan a lány törékeny, szerethető oldala. Ez pillanat viszont gyorsan el is száll, és Kim újra visszatér a régi önmagához, nem képes megnyílni számára. Igen, mondhatnánk, hogy Kim ellenszenves természete a korábbi negatív tapasztalataival magyarázható, azonban legyünk akár megértőek és kedvesek, vagy hisztérikusak és gonoszak, nem attól vagyunk azok, akik, ahogyan korábban a traumáinkat és minket ért élményeket kezeltük? Nem lehet Kim attól aki, mert korábban sohasem próbált meg igazán megküzdeni a démonjaival? Ezekkel a kérdésekkel nem igazán foglalkozott az előadás, a röpködő társadalmi problémák megvitatása mellett, nem igazán maradt idő a karakterek kibontakozására.
Az író papírra vetett komédiájának hibáit, azonban nem lehet a Kimet és Jimet megformáló színészek, Barta Ágnes és Mészáros Martin szemére vetni. A darab nem adott igazán teret színészi készségeik megvillantására, de bizonyos gesztusaikkal sokat hozzátettek egy-egy poén sikeréhez vagy a karakterek érzelmi kirohanásaihoz. Az, hogy a poénok hol viccesek, hol inkább kényelmetlenek voltak, szintén inkább az író számlájára lehetne írni, mintsem az övéikre.
Végső soron színészeknek és a rendezőnek, Göttinger Pálnak sem egy élvezhetetlen darabból kellett építkezni, LaBute darabja bizonyos pontokon valóban szórakoztató, viszont a nagy részében a női karakter ellenszenvessége miatt, inkább idegtépőnek érződik ez a véget nem érő huzavona, mintsem egy csattanókkal, és izgalmakkal teli dinamikának a két karakter között. A generációm ismerkedési nehézségeihez sem kerültem közelebb, de ehhez képest a metoo-mozgalom ezerszer lerágott kliséin lehetőségem volt újra végigrágni magam.
forrás: https://art7.hu/
