Mielőtt a 90-es években megjelent volna a színen, orvosi műszerekkel kereskedett, és már csak azért sem gondolt arra, hogy színházi producer lesz, mert ilyen hivatás ötven éve nem létezett Magyarországon, az államszocializmus eltörölte. Ő azonban nem egyszerűen visszahozta az üzleti alapú gondolkodást a művészet mögé, de kitaposta az utat sokak előtt, akik ma próbálkoznak ezzel. Húsz év alatt nemcsak színházat és félig-meddig társulatot alapított, több száz előadáshoz teremtett hátteret, visszaadta a tájelőadások becsületét, és elvitte a legrangosabb művészeket a kisvárosi kultúrházakba, de egyfajta Keresztapa-figurává is vált a szakmában: sokan fordulnak hozzá segítségért. Egyre többen. Ilyen válságot azonban, amilyennel most szembesül a szakma, még ő sem élt meg, ezért most is a megoldásokat keresi. Gyárfás Dorka interjúja Orlai Tiborral, az Orlai Produkciós Iroda alapítójával.
Gyárfás Dorka/WMN: Színészek gyakran mesélik, hogy egyszer csak belecsöppentek a szakmába, aztán ott ragadtak, színházigazgatók viszont ritkán mondhatják el ezt magukról. Ön nemcsak ejtőernyősként lett színházcsináló, de még egy régóta bemerevedett struktúrát is megmozgatott azáltal, hogy bebizonyította: lehetséges magánszínházat működtetni Magyarországon. Hogyan fogadta el a szakma?
Orlai Tibor: Színházcsinálónak nem mondanám magam, ezt a kifejezést a színházat komplexen látó alkotókra mondják. Színházat csinálónak nevezném magam, ha már ezzel a kifejezéssel játszunk. Az, hogy ide eljutottam, természetesen sok idő és hosszú munka eredménye.
Mindent megkaptam az édesanyámtól, amit egy polgári családba született gyerek megkaphat: megmutatta a színházat, a balettet, az operát, a képzőművészetet, mindenhová magával vitt. Engem az első pillanattól a színház kötött le a leginkább. A 70-es években vagyunk, amikor már megkezdődött a burkolt szókimondás a színpadokon, és érzékeltem, hogyan lehet kimondani a véleményt a sorok között. Aztán közgazdászként végeztem, és egy orvosi műszerekkel foglalkozó céghez kerültem, a színház pedig megmaradt szórakozásként, mint ahogy egyebek közt a bridzs is.
A munkámban úgy éreztem, nincsenek lekötve a vegyértékeim, ezért mindenféle másba kezdtem: kereskedőházat építettem, matchboxokkal kereskedtem, a 90-es években pedig mi voltunk azok, akik behozták Magyarországra a Fruit of the Loom márkát. Ezt csak azért mesélem el, mert a sok próbálkozás később a színházi életemben is segített. A 90-es évek végén meghívtak egy baráti társaságba, ahol megismerkedtem Eszenyi Enikővel, aki egyetlen beszélgetés után meglátta bennem a színházi producert. Valamikor karácsony előtt volt ez a buli, és azt mondta, találkozzunk január elején, mert ő készül valamire, és folytassuk ezt a beszélgetést.
Január elején aztán becsöngettem hozzá, a lakásban ült vagy tizenöt vadidegen ember, Enikő pedig azt mondta: „Engedjétek meg, hogy bemutassam Orlai Tibort, aki a lemezem producere lesz.” Így kezdődött.
Annyi volt a dolgom, hogy a különböző szálakat mozgassam, de a szakmai részbe természetesen nem szóltam bele. Akkor pillantottam be először a színház világába a függönyön túl, és rögtön egy csomó új kifejezést kellett megtanulnom, olyanokat, hogy mi a „markírozás”, vagy hogy mi a különbség az „olvasópróba” és a „rendelkezőpróba” között. A lemez megjelenése után ugyanis Enikővel sok önálló produkciót csináltunk együtt egészen a kétezres évek elejéig. Rengeteget köszönhetek neki. Akkor váltak el az útjaink, amikor ő már a Vígszínház vezetésére készült, én pedig oda már nem szerettem volna vele tartani.
Gy. D./WMN: Ő szerette volna?
O. T.: Úgy érzem, ő számított rá, de én akkor még nem tartottam ott, hogy feladjam a polgári életemet. Viszont akkoriban történt, hogy teljesen véletlenül megkeresett Ilan Eldad, egy magyar származású izraeli rendező, aki több előadást is rendezett Budapesten. Elmondta, hogy megnézte az egyik Enikővel készült előadásunkat, és mivel én vagyok annak a producere, szeretne mutatni nekem egy darabot, amiben nagyon hisz, és amit színpadra állítana Vári Évával és Kulka Jánossal. Ez volt a Hat hét, hat tánc. Elolvastam, és úgy éreztem, annyira amerikai, hogy abban a formában nem tudna kapcsolódni hozzá a magyar közönség, ezért megkértük Parti Nagy Lajost, hogy írja át, készítsen belőle egy új szövegkönyvet. A többi már történelem… A Hat hét, hat tánc 270 előadást ért meg, óriási siker lett, engem pedig Vári Éva és Kulka János legitimált a színházi szakmában. Ezt meg nekik köszönhetem, amit azzal próbáltam meghálálni, hogy tovább építettem, amit elkezdtünk.
Gy. D./WMN: Eszenyi Enikőre muszáj visszatérnünk. Tíz évig dolgoztak együtt, ezalatt volt vele olyan tapasztalata, mint ami később az igazgatói működése végéhez vezetett?
O. T.: Mi nem voltunk olyan viszonyban, nem volt köztünk alá-fölé rendeltség. Enikő egy rendkívül impulzív személyiség, amit csinál, amiben hisz, azt tűzön-vízen át véghez viszi. Ilyenkor nem válogat a módszerekben, ami sajnálatos módon időnként vállalhatatlan szélsőségekhez is vezethet.
Gy. D./WMN: De volt ilyen helyzetnek tanúja próbán?
O. T.: Azok kevés szereplős előadások voltak, például Enikő akkori szerelme, Milan Mikulčík játszott vele az egyik produkcióban, amely egyrészt kevésbé feszült próbahelyzet, másrészt fontos információ, hogy én a művészeti kérdésekbe akkor sem szóltam bele, és most sem teszem. A készülő produkcióknál csak az olvasópróbán és a főpróbahéten vagyok jelen, a köztes időszakban pedig, ha szükséges, rendelkezésre állok, de hagyom a művészeket dolgozni, kísérletezni, keresgélni, a maguk útját járni. Mivel a felkéréssel bizalmat szavaztam nekik, az én dolgom az, hogy megteremtsem a nyugodt munka lehetőségét.
Már közgazdászként is abban hittem, hogy mindenkinek meg kell adni a munka szabadságát. Ebben az értelemben én most is közgazdász üzletember vagyok, nem művész. Hiszek abban, hogy mindenkinek jobb, ha a suszter marad a kaptafánál. Nem szeretném magam művészi szakemberként feltüntetni – nem vagyok az. Én egy művészi érdeklődéssel megáldott gazdasági ember vagyok, aki kellő alázattal viseltetik a művészet iránt, ezt tartom az egyik fő erényemnek.
Gy. D./WMN: Akkor térjünk vissza a Hat hét, hat tánc sikerére!
O. T.: A kétezres évek elején vagyunk, amikor megszűntek a tévéjátékok, nagyjátékfilmek alig készültek, a képernyőt elárasztották a külföldi szappanoperák. Azt tapasztaltam, hogy vidéken egyre kevésbé ismerik a nagy formátumú művészeinket. Még Enikővel kezdtünk el az előadásainkkal vidékre is járni, és ennek révén kiépült egy kapcsolatrendszer, ami jó alapnak bizonyult a többi előadáshoz is. Voltak, akikhez én jelentkeztem be, mások maguk hívtak, és innen jutottunk el oda, hogy előadásaink 40 százalékát vidéken játsszuk. Ma kisvárosokban jelentős művészeket alig látnak az emberek élőben, mert a celebvilág mindent átrendezett.
Gy. D./WMN: És milyen érzésekkel nézte, ami Eszenyi Enikővel történt aztán?
O. T.: Mi akkor már 8-10 éve nem dolgoztunk együtt, csak néha találkoztunk egy-egy bemutatón. Enikőt nagyon tehetséges művészembernek tartom, aki olyan feladatokat vállalt, ami nem az ő útja lett volna (nagy hallgatás).
Gy. D./WMN: És mit gondol a cancel culture-ről?
O. T.: Ugyanolyan hibás dolognak tartom, mint a hatalommal való visszaélést. Egy köztörvényes bűnöző is letölti a büntetését, aztán megkapja a lehetőséget arra, hogy visszatérjen a társadalomba. A kultúra területén is meg kellene adni az őszinte önvizsgálat és a saját felelőséggel való szembenézés után a visszailleszkedés lehetőségét – természetesen a visszaélés lehetőségét totálisan kizárva –, még akkor is, ha a bűnös sok embernek ártott, esetleg maradandó károkat okozott. Ebben a kérdésben is hajlamosak vagyunk átesni a ló túloldalára. Amerikában egy fiatalember már nem mer beszállni egy olyan liftbe, ahol egyedül maradna egy nővel, vagy amikor nővel kell tárgyalni, nyitva kell hagynia az iroda ajtaját – ezek szintén túlkapások.
Gy. D./WMN: De mi itt, Magyarországon elég messze vagyunk ettől.
O. T.: Nálunk is vannak erre jelek, ugyanakkor tény, hogy mi itt, Magyarországon még mindig feudális hatalmi struktúrában élünk, nem pedig polgári rendszerben, így nálunk a fékek és ellensúlyok a főnök–beosztott viszonyban sem alakulnak ki. Egészen mást gondol az a társadalom a hatalmi visszaélésről, ahol női vezetők is vannak, mint amelyik patriarchális berendezkedésen alapul.
Gy. D./WMN: Az Orlai Produkciónál mi a helyzet ebből a szempontból?
O. T.: Én ebben a tekintetben teljesen másképp gondolkodom, és igyekszem elsősorban olyan alkotótársakkal dolgozni, akik hozzám hasonló liberális közösségi, emberi értékeket vallanak. Nem mondom, hogy nálunk nincsen feszültség a próbaidőszakban, vagy üvöltés, sírás és sértődés is néha, de nagyon nem mindegy, hol a határ. Nem tartom lehetségesnek, hogy nálunk egy metoo-ügy előforduljon. És nem csupán azért, mert évek óta jó néhány előadásunk foglalkozik ezzel vagy a családon belüli erőszak témájával: csak ebben az évadban három, ezt tematizáló bemutatónk is volt.
Szerintem az egész színházi szakmában mi foglalkoztunk először a családon belüli erőszakkal a Minden ötödik órában című, 2013-ban bemutatott darabon keresztül. Vagy ott volt 2019-ben a Magyarországon általunk 23 perc címmel bemutatott darab Járó Zsuzsával, amit a Loupe Színházi Társulás Lányok, fiúk címmel nemrég tűzött műsorra. Ez a családirtás jelenségéről szól, és mi akkor vettük elő, amikor itthon ehhez még nem olyan mértékben szolgáltattak példát a hírek, mint manapság.
Gy. D./WMN: Mikor ébredt rá arra, hogy a színházi szakma része lett?
O. T.: Azt hiszem, a Férfi és nő koncertturnén vettem észre, hogy a színházi szakma befogadott. Akkor már nemcsak a Hat hét, hat tánc futott sikerrel, hanem túlvoltunk a Fédra fitness bemutatóján is, ami vállaltan rétegszínházi előadás volt Tasnádi István darabjából a saját rendezésében.
Ez volt az első előadás, amivel külföldre is utaztunk. Ezután már én is kaptam meghívót bemutatókra, eljöttek a mi bemutatóinkra, és kezdtek meghívni szakmai fórumokra.
Gy. D./WMN: Ma pedig már követői is vannak: megjelentek a magánszínházak, és olyan üzleti alapon gondolkodó színházi vezetők, mint Puskás Tamás vagy Bank Tamás (akik igénybe vesznek ugyan állami támogatást is), vagy egy olyan független társulat, mint a Loupe, amelyik önfenntartó próbál lenni.
O. T.: Azért azt hozzá kell tennem, hogy abban, hogy mi ekkorára tudtunk nőni, a taónak hatalmas szerepe volt. Mi soha nem indultunk állami pályázaton, ez volt az egyetlen állami forrás, amit igénybe vettünk: az eladott jegyek után normatív ártámogatásban részesültünk, az állam pedig visszatérített valamennyi pénzt a társasági adón keresztül, ami évekig biztonságot adott.
Gy. D./WMN: Most már ötödik éve nincs tao.
O. T.: Igen, de amit még azzal kerestünk, igyekeztünk beosztani, így 2023-ban még volt olyan bemutatónk, aminek a jóval korábban megtermelt tao volt a forrása. Alapelv, hogy ne éljük fel, amit termelünk, ne vegyünk ki a cégből, hanem forgassuk a nyereséget vissza. Ennek köszönhető, hogy a mai napig 30 előadásból áll a repertoárunk.
Gy. D./WMN: Elvből nem pályázik azóta sem állami támogatásra?
O. T.: Így őrzöm a függetlenségünket. Másrészt pedig, ha magánszínháznak vallom magunkat, akkor annak megfelelően kell működnünk is, következésképp nemhogy nem ehetek, de nem is kérhetek ugyanabból a fazékból, mint a struktúrán belüli színházak.
Gy. D./WMN: De mintha a jelenlegi hatalom épp azt szeretné kikényszeríteni, hogy aki ma kultúrából akar élni – és nem azt érti kultúrán, amit ők –, az tartsa el magát, pontosabban, hogy a kultúrát tartsák el azok, akiknek erre van igényük.
O. T.: A kultúra állami támogatás nélkül nem tud létezni. Igenis vannak olyan színházak és más művészeti intézmények, amelyek fenntartása az állam feladata. A nemzeti színházak és művészszínházak mellett állami feladat a független társulatok fenntartása is, amelyekben megjelenik az a progresszió, amiből aztán a művészszínház táplálkozik.
Borzasztó nagy problémának tartom, ha a független színházi élet elsorvad, és amíg volt lehetőségem, támogattam is alkotókat és előadásokat, mert kötelességemnek éreztem. De a helyzet annyit romlott az elmúlt pár évben, hogy már nekünk is mindent újra kell értékelnünk. Én most, az év végén éreztem azt először az elmúlt tíz évben, hogy jelentősen csökken a fizetőképes kereslet.
Gy. D./WMN: Hogy már nincs pénze az embereknek színházba járni?
O. T.: Igen. Az átlagpolgárok érezhetően kevesebbet járnak színházba. Azt már egy-két éve tapasztalom, hogy rövidebb ideig tudjuk játszani az előadásokat, azaz az előadások élettartama lerövidült, vagy hogy míg korábban egy új előadást első hónapokban négyszer-ötször ki tudtunk tűzni, most maximum háromszor, és csak kiugró siker esetében merjük négyszer. És amíg 2019-ig évi 3-4 művész- vagy rétegszínházi produkciót tudtunk létrehozni, most maximum egyet-kettőt.
Gy. D./WMN: Mert nem kelnek el a jegyek?
O. T.: A művészszínházi előadásokat csak keresztfinanszírozással tudja egy magánszínház kitermelni, egy ilyen produkció önmagában soha vagy csak nagyon ritkán termeli ki a költségeit. Mindezen felül egy kiemelt rétegszínházi előadás olyan energiát – például marketinget – igényel, ami felboríthatja az egyensúlyt a többi produkció kárára. Mi Budapesten három állandó játszóhelyen vagyunk jelen: a Belvárosiban, a Jurányiban és a 6színben.
A magánszínházi működés alapkritériuma, hogy amikor befektetünk egy előadásba – úgy 10 és 30 millió forint közötti összeget –, úgy kell megterveznünk az életpályáját, hogy az mihamarabb megtérüljön, azaz minden előadás kitermeljen az operatív költségeken túl annyi pluszt, amivel a befektetéseket visszatermeljük. Hiszen a saját pénzünket fektettük be, és nagyon nem mindegy, hogy ez mennyi idő alatt térül meg, mert ettől függ, hogy mikor tudunk újabb előadásokba befektetni. Ezért van állandó játszási kényszerünk, miközben az operatív költségeink jelentősen növekedtek az elmúlt években – és ez nemcsak a rezsi, de a humán erőforrás, a díszlet, a kellék, a jelmez, és a szállítás tekintetében is érvényes –, miközben a bevételek nem a költségnövekedés arányával megegyezően mértékben emelkednek. Leegyszerűsítve: a jegyáremelés nem fedezi a költségnövekedést.
És hogy ne csak rébuszokban beszéljek: régen 40-50 előadással eljutottunk egy produkcióra szánt befektetés nullszaldójának közelébe, ma pedig 60, sokszor 70 felett érjük el, hogy megtermelje az „árát”. Ez elég jelentős differencia, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy az előadásszámok csökkenő tendenciát mutatnak.
Gy. D./WMN: Budapesten. Vidéken sem jobb a helyzet?
O. T.: Egyre több helyen elvárás, hogy a meghívó művelődési házak, színházak, rendezvényközpontok is kitermeljék a maguk költségét a meghívott produkció jegyárbevételéből. Ez viszont a rendkívül megnövekedett utazási és szállítási, illetve humánerőforrás-költségek miatt oda vezet, hogy inkább kevesebb szereplős kamara-előadásokat hívnak nagyszínpadi körülmények közé, a sokszereplős, nagyobb háttérapparátust igénylő, nagydíszletes előadások pedig egyre kevesebbet tudnak utazni.
A fő probléma az, hogy az operatív költségek terén nincs több tartalékunk. Az elmúlt tíz évben bejártuk azokat az utakat, amikkel a költségeinket tovább tudtuk csökkenteni. Nem leszek népszerű azzal, amit mondok, de a struktúrán belüli kőszínházak sok esetben úgy működnek, mint a szocialista nagyvállalatok – ezt a működést mi az elmúlt tíz évben felszámoltuk. Úgyhogy most komolyan felmerül a kérdés, hogyan lehet ma úgy működtetni egy színházat, hogy a szakmai munka ne lássa kárát. Mert még egy magánszínháznál sem kerülhetnek fiskális szempontok a művészi szempontok elé.
Az persze szakmai döntés, hogy meddig nyújtózkodunk, mit vállalunk, milyen darabokat mutatunk be, de nekem az is fontos, hogy reggelente tükörbe tudjak nézni. Kell kompromisszumokat kötni, hiszen felelős vagyok a kollégáimért, de nem mindegy, mekkorákat. És azt is gondolom, mára felépítettünk egy olyan brandet, amit nem lenne jó lerombolni.
Gy. D./WMN: Milyen brandet? Ön hogyan határozná ezt meg?
O. T.: Modern kori népszínházként működünk. A legtöbb előadásunk szórakoztató céllal jön létre, de nem mindegy, milyen alapanyagból, milyen színvonalon, milyen színészekkel, milyen alkotócsapattal, milyen hozzáállással készül. Vannak kevésbé jól sikerült produkcióink is, kísérletek, amik nem úgy sülnek el, ahogy szerettük volna, de ez ebben a műfajban természetes, benne van a pakliban. A munkát azonban sosem spóroljuk ki egyetlen alkotófolyamatból sem. És ebben rendkívüli jelentősége van az alkotóközösségünk tagjainak és a háttérben dolgozó kollégák áldozatkész munkájának.
Gy. D./WMN: Hisz még abban, hogy a magánszínház működőképes Magyarországon?
O. T.: Csak rétegszínházként, művészszínházként nem. És ha visszatérhetünk még egy szóra az állami támogatáshoz: nemcsak az nem mindegy, hogy mennyi pénz jut az államtól kultúrára, és hogy azt hogyan, kiknek osztják el, de az sem, hogy ezt a pénzt a támogatottak hogyan használják fel.
2025-ben Európában rendkívül nehéz fenntartani azt a rendszert, ahogyan ma például a vidéki színházak működnek. Nekik ugyanannyiba kerül egy produkció létrehozása, mint nekünk, de azok nagyon sok esetben csak 6-8, a legjobb esetben is maximum 25-30 előadást érnek meg, aztán kifut a bérlet, elfogy a helyi közönség, és le kell venni a műsorról. Ez olyan luxus, amit szerintem ma nem engedhetünk meg magunknak.
Az, hogy a színházak között nem indulnak meg regionális együttműködések – amibe be lehetne vonni pesti színházakat is –, hogy egy-egy új előadás ne csak egy városban legyen műsoron, hanem a környező színházakban is műsorra kerüljön bérletes formában, hogy több évadon át, ötven-hatvanszor játszhassák, szerintem elfogadhatatlan. Ezáltal jelentős anyagi forrást lehetne átcsoportosítani, és némi módosulással, de megmaradhatna a rendkívül értékes társulati színházi forma vidéken is.
Gy. D./WMN: Szóval reformot vár a színházi világban.
O. T.: Igen, és ezt belülről kellene elindítani. Mert ha nem indul el, és nem tudunk együttműködésben gondolkodni, hanem mindenki csak a saját pecsenyéjét sütögeti, az tragédiához vezet.
Gy. D./WMN: Az elmúlt évek összes megszorítása és nehézsége csak abba az irányba vezetett, hogy még nagyobb legyen a széthúzás, nem az együttműködés irányába…
O. T.: Sajnos sok ilyen tapasztalat van, igen. Ez a mi társadalmunk betegsége, és ha a történelmünkre nézünk, ez mindig is így zajlott.
Gy. D./WMN: De ön azért kitart?
O. T.: Persze, szeretnék tovább menni, tovább csinálni. Nem mondom, hogy nem merül fel bennem néha, hogy vajon meddig folytathatom, a körülmények meddig teszik lehetővé, és egyáltalán: meddig bírom. 67 éves vagyok, a szakmai életemben egész biztos, hogy több van mögöttem, mint előttem. Bennem állandóan motoszkál, hogy át tudom-e majd adni valakinek, amit eddig felépítettem, vagy ha abbahagyom, az Orlai Produkciós Irodát fel kell számolni. Folyamatosan keresem az új utakat: nem lehet annyi új saját bemutatót vállalni, amennyit eddig, ezért együttműködéseket keresek más színházakkal, ahogy korábban volt koprodukció a Katonával és az Örkénnyel. Az Átriumban működő társulatokkal is szeretnék közösen gondolkodni, ebben viszont a kölcsönösség a kulcs, az, hogy mi inspirálja őket is, meg a mi színészeinket is.
Gy. D./WMN: Nagy stresszben él az utóbbi időben?
O. T.: Igen. És azt is észrevettem magamon, hogy rosszabb a stressztűrő képességem. Ez egyrészt nyilván korral is jár, de alapvetően szorongó vagyok, és a váratlan események mostanában jóval könnyebben ki tudnak billenteni az egyensúlyomból, bármennyire próbálom is racionálisan kezelni őket. És azt is tapasztalom, hogy azoknak az alkotóknak a toleranciája és terhelhetősége is csökken, akikkel az elmúlt években együtt dolgoztam. Ezért is nagyon fontos a fiatal alkotók, kollégák integrálása a rendszerbe. Nagyon örülök és nagyon büszke vagyok arra, hogy kineveltünk egy fiatal generációt, amelynek tagjai nálunk indultak el a pályán, és azóta meghatározó művészekké váltak.
Gy. D./WMN: Milyen kilátásai vannak ön szerint a színháznak a közeljövőben?
O. T.: Azt látom, hogy az állam részéről a következő 5-10 évben biztos nem jut több pénz a kultúrára. Nem látszanak a források, de ami ennél komolyabb probléma, hogy a szándékot sem érzékelem.
Láthatóan a romló gazdasági lehetőségek miatt a nagyszabású magánprodukciók, show-műsorok sem tudják eltartani magukat, nem véletlen, hogy kevés kivételtől eltekintve nem készülnek nagy rendezvényközpontokba, sportcsarnokokba szánt mega szórakoztató produkciók.
A fizetőképes kereslet tovább fog csökkenni. Egyre szűkül a tér, és akkor még ott a kérdés, lesz-e nézőutánpótlás, sikerül-e kinevelni egy fiatal közönséget, fognak-e még a mai huszonévesek színházba járni. A témákról és a formákról is el kell gondolkodnunk: színház mennyire tud reagálni a felgyorsult kor próbatételeire, az online lét romboló valóságára, a társadalmi közömbösségre?
Előadás előtt, még a premieren is tapasztalom, hogy az az első, sőt sokszor egyetlen kérdés: milyen hosszú? Vagy amikor elkezdtünk színházi előadásokat létrehozni, minden produkcióról forgattunk egy 10-15 perces werkfilmet, amit közzétettünk a promóció részeként. Ez először lecsökkent 2-3, majd 1 percre, és most ott tartunk, hogy 20 másodperces teasereket néznek csak meg az emberek, de ha az első két másodperc nem kapja el őket, pörgetik tovább. Ennyire felgyorsult a világunk.
Gy. D./WMN: De úgy látom, ön mégsem pesszimista.
O. T.: Ha az ember pesszimista, akkor szögre akaszthatja a cipőt. Akkor nem szabad tovább csinálni.
Gy. D./WMN: Ön pedig mindent feltett erre, nem is olyan nagyon fiatalon…
O. T.: Így van, ezért, ha úgy érzem, nem tudom egyenes derékkal tovább csinálni, hogy a kompromisszumok felemésztenek, meg kell majd tudni hozni egy döntést. Még nem érzem, hogy itt tartanék, de ezt az opciót is számba kell venni. Egyelőre azt látom, hogy vannak még nézők, akiknek igényük van a színházra, a minőségre, a szórakoztató mellett tartalmas, elgondolkodtató történetekre. És vannak bőven fantasztikus alkotók, akik szeretnék ezt csinálni. Nekünk az a feladatunk. hogy megteremtsük azokat a körülményeket, amelyek között nemcsak taktikailag, hanem stratégiailag is képesek legyünk működni. Nem 2-3 évre, hanem 20 évre kell tudnunk előre gondolkodni. Sok fiatal alkotót látok, aki alkalmas a pályára ilyen távlatokban is, de az ehhez az egész színházi szakmának át kell lépnie a saját árnyékán.
Gyárfás Dorka
forrás: https://wmn.hu/
