2025. január 28. • Bóta Gábor
Molnár Piroska ezerféleképpen, roppant kifejezően tud ülni. Az is lehet, ehhez hozzásegítette, hogy nagyon megromlott a járása. Már a Keresztanyu címszerepét is úgy vállalta el, hogy abban ülhet. De a Ványa bá előadásában is jobbára ücsörög a Madam Bizsu-t pedig végig üli, úgy is énekel.
Nem feltétlenül könnyebb színpadon jelentőségteljesen ülni, mint akrobatikázni.
Fenemód kell összpontosítani, hogy a látszólagos moccanatlanság is érdekes legyen. Több mint 20 éve láttam Csomós Marit ilyen talentumosan ülni a Radnóti Színházban a Medea címszereplőjeként, Zsótér Sándor rendezésében, akinek egy időre mániájává vált a színészek ilyen „röghöz kötése”.
De azóta soha senki meg sem közelítette ezen a téren Csomóst. És most itt van Molnár Piroska, aki tán még felül is múlja.
Csak úgy tudunk belépni a Thália Színház Arizona Stúdiójába, hogy karnyújtásnyira tőle elmegyünk mellette. Önkéntelenül is megbámuljuk, mint egy kiállítási tárgyat. Kicsit olyan, mint Madame Tussaud panoptikumában valamelyik viaszbábú. Múzeumi darab, egy legendássá lett, némiképp misztikus figura előbűvölése a múltból. Most még, amennyire csak tud, mozdulatlan, de amint lehet, megelevenedik.
Végig nézi annak a világnak a megelevenedését, főleg az 1930-as évekét, amikor Budapest telis-tele volt műsoros éjszakai lokálokkal, és ő ezekben tanyázott éjszaka-hosszat. Rejtélyes alak volt, fura nénike, talpig felékszerezve dekkolt egy sarokban, figyelt, és érdekes történeteket mesélt. Most Molnár Piroska teszi ezt az ő képében, pontosan a néhai elegáns Arizona Mulató helyén, ahol Madam Bizsu törzsvendég volt.
Teszi ezt Göttinger Pál rendezésében, Sóvári-Fehér Anna, Hevesi László, Bordás Barbara partnerségével, Dinnyés Dániel zongorakíséretével.
Kopik a test
Pár éve még azzal riogatott minket, hogy ott hagyja a pályát, de szerencsére nem tette. Bár az Emberi hang című első és valószínűleg utolsó önálló estjén a Rózsavölgyi Szalonban már beszélt arról, hogy kopik a test, nehezére esik a járás, az is, ha sokat kell állni, de a nagy-nagy színészete egyáltalán nem kopott meg.
Az Emberi hang című estjén idősen is a vérforraló Carmen áriáját énekelte, egyáltalán nem tűzpirosba öltözötten, ahogy szokták, hanem fekete estélyiben, nem is igézően vonagló, csábos testtel, ahogy szintén szokták, de lázas tekintettel, belső lobogással, szétáradó hanggal, szóval abszolút hitelesen.
Dalok és összekötő szövegek segítségével visszamerengett az életére. Néhány éve még vagány vállalással kislányt is játszott a mostani szakmai otthonában, a Thália Téli Kertre keresztelt stúdiójában, a jelentősen átalakított egykori Mikroszkóp Színpadon, a Bernd Róza előadásában, a fölöttébb tehetséges és újító kedvű Tarnóczi Jakab rendezésében, merész ötlettel, a férfiak között őrlődő címszereplő kishúga volt.
Naiv, mindenre rácsodálkozó kislány. Hatalmas élettapasztalatával ezt is képes volt elhitetni, kislányabb volt a kislánynál. Tiszta lény, aki nemigen érti, mitől őrlődik fel a nővére, de azt egyre inkább érzi, hogy valami nincs rendben, aztán amit a zsigereivel „felfog”, az mind jobban tudatosul is benne.
Ugyanitt A koponya című fekete humorral teli, horrorba átcsapó vígjátékban egy egészen más stílusba is beleilleszkedik. Gyakran és szívesen játszik a Rózsavölgyi Szalonban. A Kései találkozásban és a romance.com-ban is az időskori magány, megperzselődés, szerelem témakörét járják körbe szelíd iróniával, fájdalommal, humorral, kedves partnerével, Jordán Tamással.
A kaposvári színház fénykorának vezető művészeként, meglehetősen karakteres és talentumos rendezők alaposan megedzették. Megtanult látástól vakulásig dolgozni, egyéni, akár meghökkentő értelmezéseket elfogadni, ha ezekben volt logika.
Ascher Tamás rendezésében, a Jelenetek egy kivégzésből című darabban például eljátszotta a végletek végletét. Galactia festőnőt adta, aki az életet nem is két, hanem ezer kanállal habzsolja. Mohón és ellenállhatatlanul falja a férfiakat, óriási, féktelen lakomákat rendez, harsány, belevaló, kikerülhetetlen nőstény, ha szükségét érzi, szembemegy az egész világgal.
Ugyanakkor kifinomult, elmélyült, a belső rezdüléseire és a környezetére érzékenyen figyelő művész, létkérdéseken dilemmázó, felelősségteljes értelmiségi. Egyszerre vásárian, vérbően, féktelenül komikus és letaglózóan tragikus.
Kész volt már hozzá a teljes színészi eszköztára. De parádézhatott a Csárdáskirálynőben is, mint Cecília.
A rendhagyó, Mohácsi János által rendezett előadásból amúgy országos botrány lett, amikor közvetítette a tévé.
Mohácsi ugyanis Kálmán Imre operettjébe belelátta keletkezésének idejét, az I. világháborút, kínkeservet, gyötrelmet, halált vegyített szép, fülbemászó dallamokkal, megmutatta az ábrándvilág és a rögvaló közti ordító különbséget, és ez sokaknak nem tetszett.
De Molnár igen jó partner volt ebben, hiszen hozni tudta a szerepkör igényelte negédességet, csillogást, sztárságot éppúgy, mint a dermesztő kiábrándultságot, elkeseredettséget, kiégettséget.
És persze kiválóan énekelt, ami mindig is jellemző volt rá. A nagy négyesben, a Belvárosi Színházban, egyenesen operaénekesnőt alakított, aki már művészotthonba vonult vissza, de egyszerre csak újra fel kell lépnie.
Nem olyan, mint amilyennek képzelik
Abszolút nem olyan, mint amilyennek általában azok képzelik, akik nem ismerik.
Nyoma sincs benne annak a harsányságnak, poént poénra halmozó sziporkázásnak, mint amilyennek a Munkaügyek című sorozat alapján a legtöbben gondolják. Csendes, halk szavú, végtelenül humánus, a tanítványai gondjait is mindig a lelkén viseli.
Érdeklik a kollégái, akik zöméhez képest meglehetősen sokat jár színházba. Empátiával fordul mások felé. Persze tudjuk, hogy a színpadi lét közel sem egyenlő a színész életével, de engem mégis többször meglepett, amikor megkérgesedett, elaljasult embereket játszott dermesztően hitelesen, mert ez, legalábbis látszólag, annyira távol áll az alkatától.
Soha nem értettem, hogy ezeket a jéghideg alakokat honnan bányássza elő magából? Adta még Kaposváron, Az öreg hölgy látogatásának szülőfalujába bosszú- és vérszomjasan hazalátogató perszónáját, aki valamikori sérelmeit akarja elállatiasodott módon, előre eltervezetten, temérdek pénzével bárkit lefizetve, gyilkosságra is rávéve, megtorolni.
Rinocéroszbőrű nagyanyát játszik Szász János A nagy füzet című, Karlovy Varyban nagydíjat nyert filmjében. Egy végletekig megkeményedett embert, aki unokáit a lehetetlenül kegyetlen, elviselhetetlenül zord körülmények között, akár a barbársággal határos módszerekkel, túlélésre tanítja, ha törik, ha szakad.
De volt a Mesél a bécsi erdőben olyan nagyanya is, aki a csecsemő unokáját egyenesen a halálba küldi. A Bors néniben viszont, a Kolibri Színházban, több századszor bájjal, szelíd humorral, egészségtől, kiegyensúlyozottságtól, telivér harmóniától kicsattanó anyóka volt, aki életörömre, játékosságra, mámoros boldogságra tanít. Eszelős végleteket jár be a pályáján.
A nehezebb utat választotta. A Katona József Színház alapító tagjaként benne lehetett volna a tutiban. Megbecsülten meg is állapodhatott volna. De okos szimattal rájött, hogy annyi kiváló színész között jó, ha évenként egyszer kap igazi, nagy labdát. Meg amúgy is középkorú volt már, a fiatal szerepeket eljátssza előle az ifjúság, az idősebb figurákat az előtte járó jeles nemzedék, gondolta.
Kaposváron viszont, ahol akkor kétségtelenül az ország egyik legjobb színháza működött, még fiatal szerepeket is alakíthatott, de már idősebbeket szintén. Ezt felmérte, és egy huszárvágással visszaszerződött oda. Ott jóformán le se jött a színpadról.
Adódott olyan szezon, hogy hat fontos bemutatója volt. Szerepei számát tekintve hazai rekordokat döntöget.
Lidérces alakok
Több mint húsz esztendeig játszott Kaposváron, és több mint tízig a Nemzetiben. Alföldi Róbert rendezésében, a Vadászjelenetek Alsó- Bajorországból előadásában falusi asszonyt adott, aki rájön, hogy homoszexuális a fia, és ezért, leginkább a környezete hatására, kitagadja.
Szomszédai bigottsága, gyűlölete átragad rá is. Így saját vérét taszítja el magától, teszi üldözötté, és közvetve hozzájárul a halálához. Megint egy lidérces alak. Ahogy A tanítónő Nagyasszonyaként is az volt az a nő, aki szintén tönkreteszi a fiát, mert nem engedi, hogy hozzámenjen az alacsony származásúnak ítélt tanítónőhöz.
Molnár a fennhéjázó előítéletesség tragikomikus természetrajzát mutatta be. A korlátoltsággal vegyített önképűség szobrát mintázta, azt a mifelénk oly gyakori embertípust, akit kitermelt a lefelé húzó magyar ugar. És aki akár gombamód szaporodik. Kisszerűsége fontos tényezővé válik. Ez a nagy színésznő ismeri a pitiáner kártevők lelkületét is. Tudja őket úgy ábrázolni, hogy röhögjünk rajtuk, és mégis megálljon a rettenettől a levegő.
És képes habkönnyűen szórakoztatni is. Soha nem felejtem el a Hyppolit, a lakájban, a Játékszínben, Schneidernéként, a felkapaszkodott újgazdag urizáló feleségeként.
Csupán majmolja az előkelőséget, csak utánozni igyekszik a művelteket, és ettől újra és újra röhejessé válik, hiszen hazugságon alapszik az egész élete. Ahogy hazugságon alapult Hitler náci propagandaminiszterének titkárnője, Brunhilde Pomselnek élete is. 103 évesen állt dokumentumfilmesek kamerája elé, és még akkor is bőszen tagadta, hogy ő bármiről is tudott volna.
Az Egy német sors előadásában, monodráma formájában, Molnár tolószékben ülve mondta és mondta Pomsel farkasvaksággal teli önfelmentéseit, és betöltötte a 6SZÍN színpadát. Bár Gobbels egykori titkárnőjének szavai hazugul kozmetikázzák a valóságot, Molnár egész jelenléte igazságot árasztott.
Belebújt ennek a nőnek a bőrébe, de valahogy mégis érződött a véleménye, mert óhatatlanul ott volt a deszkákon saját személyiségének tisztasága, hitele, humánuma. Az Emberi hang nem véletlenül volt az önálló estjének a címe.
Mindenét odaadta a pályának
Időnként hallatja a hangját társadalmi kérdésekben is. Ekkor is igencsak emberien.
Erős a szociális érzékenysége. Mindenét odaadta a pályának. Amikor választásra került a sor, hogy férjével, a nemrég elhunyt Eötvös Péter zeneszerzővel, akit fenntartás nélkül szeretett, külföldre tart-e a később be is következő világkarrierje érdekében, az itthon maradást választotta, a magánéletéért képtelen volt feladni a pályáját.
Túlélte azt is, hogy közös fiúk 26 évesen tragikus körülmények között meghalt. Másnap felment a színpadra, mert a Csárdáskirálynő előadásának élő televíziós közvetítése volt, és hatalmas lélekerővel, remekül eljátszotta Cecíliát, mókázott, ha arra volt szükség, de ott volt a mély fájdalom is az alakításában.
Amúgy is jellemző rá, hogy a tragikumot és a komikumot kiválóan tudja vegyíteni.
Az szintén jellemző, hogy amikor két Bors néni előadás között átvette a Kossuth-díját, azt a Kolibri Színház öltözőjében felejtette, mert valószínűleg akkor is inkább koncentrált a produkcióra, a játékára, mint a díjra.
Azt szokta mondani, hogy annyit ad vissza a pálya, amennyit belefektet a színész. Ő tényleg szinte az egész eddigi életét rááldozta. De rengeteget kap vissza is.
Tényleg csaknem az egész ország fenntartás nélkül szereti, mert nem „csak” nagy színész, hanem ritkaságszámba menően emberi is.
forrás: https://tudas.hu
