2025. január 25. - Ráth Orsolya
Jászai Mari otthoni tükre és indiai sálja, Fedák Sári színpadi köpenye, korabeli jelenetfotó, stilizált lakásrészlet. Mindez csupán néhány hangulatfestő jellegzetessége volt az Ernst Múzeum sok éve megrendezett kiállításának, amely többek között arra keresett a maga idejében választ, hogy miként lett valakiből vezető színésznő az 1870-es években és a századfordulón Magyarországon. A tárlatra bizonyára számos színházrajongó kíváncsi volt, aki az egykori nagy csillagok életének alakulását a teátrumok közegében, például monodráma formájában is ugyanennyire szívesen látta viszont. Szűcs Nelli önálló estje ki másról szólhatna, mint a megformálójához hasonlóan szintén beregszászi születésű, és fentebb már említett Fedák Sáriról, maga a produkció pedig a Színháztörténeti Intézet anyagaiból, a Színházi Élet című folyóirat vonatkozó cikkeiből, levelekből, megemlékezésekből, emlékiratokból áll össze, komplex képet alkotva a hajdani primadonnáról. Az egri Gárdonyi Géza Színház 2014-ben hasonló vállalásba fogott: náluk a másfél órás játékidő alatt Bodor Németi Gyöngyi Jászai Mari jelmezébe, vagy ahogy azt most a legstílszerűbben lehetne mondani: „életébe” bújt. Hűvösvölgyi Ildikó alkalmazta színpadra más helyütt a Nemzet Csalogánya című kétszemélyes darabot, és ott vetette fel a nézőkkel a történet fonalát, amikor Blaha Lujza 1909-ben a Sári Bíró premierjére készül, és számot vet a pályán eltöltött csaknem 50 év szakmai sikereivel, felszínre törő emlékeivel, magánéleti eseményeivel. Prielle Kornéliát sokszor emlegetik úgy, mint a színésznőt, aki majdnem Petőfi Sándor felesége lett, nem csoda hát, hogy Topolcsányi Laura és Szomor György PetőfIfjú című musicaljének cselekményében is találkozhattunk az alakjával, a szerepet a Veszprémi Petőfi Színházban Szederjesi Teodóra játszhatta el.
Jászai Mari, Fedák Sári, Blaha Lujza és Prielle Kornélia a saját jogukon kaptak említést a felidézett előadások mindegyikében, Göttinger Pál azonban a személyes sorsmotívumaik felhasználásával, majd egyéb színészi életutak jellegzetességeinek beemelésével két fiktív figurát teremtett, így születhetett meg Sipos Ilka, valamint Sáskáné Koronka Boglárka karaktere, ők lettek a női szereplői az általa megírt Trapézon tüllben címen futó új magyar színdarabnak, amely tavaly december óta látható az Art-Színtérben. Bordás Barbara és Kékkovács Mara magánprodukcióban, saját finanszírozásban hívta életre a zenés játékot az Artist Center Agency forgalmazásában, Őze Áron rendezésében. A történet olyan színésznőket állít a középpontba a régi Nemzeti Színház fénykorából eredeztetve, akiknek a a lényében, a személyiségében ténylegesen ott munkál a hajdani nagy dívák habitusa, a köréjük rajzolt szituációkból pedig képet kaphat a közönség világlátásukról, valamint az életükben megjelenő problémákról, megküzdési stratégiákról. A szerző, Göttinger Pál minden hasonló esetben szívesen támaszkodik történelmi és színháztörténeti tényadatokra, a darabbéli dialógusok korhűsége nyomán ezúttal is nagyon jól visszafejthető, amint korabeli naplóbejegyzéseket böngész, újságcikkekben kutakodik, dokumentumokat nyálaz át, és azokból kiindulóan alkotja meg az aktuális színdarabját. Ha csak a közelmúlt Göttinger-féle projektjeiből szemezgetünk, akkor is bizonyítást nyer, hogy nem hasztalan ez az alaposság: A nulladik perc című színművének figuráit az 1900-as párizsi világkiállítás rájuk gyakorolt hatásai valóságosnak tűnő módon járják át, és a Thália Színházban megnézhető Madám Bizsu „dokumentumjáték” megnevezése is jóval több, mint egy szimpla műfaji meghatározás, hiszen realisztikus módon mutatja be az Arizona mulató századeleji világát az előadás, méghozzá szintén a Trapézon tüllben-nek az esetében is tetten érhető intenzív kutatómunka okán. Bordás Barbara és Kékkovács Mara a legújabb Göttinger-darab két női közreműködője ahogyan a jelmezeit, úgy a játékidő alatt felcsendülő dalokat is szintén személyesen válogatta ki, így minden bizonnyal a kötődésük is intenzívebb lett a produkcióhoz, mint hogyha csak színművészként tudtak volna a produkcióra rátekinteni.
A cselekmény szerint Ilka, a Kolozsvárról a fővárosba érkező, egyszerű leány csetlő-botló rajongóból kóristává, majd primadonnává növi ki magát, mindeközben bálványa, Sáskáné Koronka Boglárka, az ünnepelt színésznő lassacskán azzal szembesül, hogy csillaga leáldozóban van, majd egyre inkább úgy tűnik a számára, hogy mindenki helyettesíthető, és mulandó a másoktól megkapott figyelem, meg a fiatalság. Őze Áron rendezésének egyik nagyon nagy erénye, hogy a közreműködő színésznőket arra ösztönözte: legyen az általuk eljátszott karaktereknek gesztusokban, mozgásformában, hanglejtésben és beszédmodorban kifejezhető saját egyénisége, hogy ne csupán a történések alapján kristályosodhasson ki a kettejük figurája között fennálló különbözőség, aminek az előadás során dramaturgiailag is megvan a maga jelentősége. Bordás Barbara számos operettben és musicalben volt látható az eddigi pályafutása során, de mindezek fényében is sokat ad hozzá a szakmai megítéléséhez a Trapézon tüllben, itt ugyanis a művészi eszköztárának olyan szegmensei lelhetőek fel, amelyeket ennyire markánsan még talán nem nagyon volt lehetősége megmutatni a közönségnek. Kékkovács Mara már fiatalon is magában hordozta kislányosságnak és az érettségnek egy különös elegyét, ami a hasznára is vált, a Trapézon tüllben Sáskánéjaként ráadásul még egy másik aduászát is kiterítheti, mint valami ütőkártyát: nagyon mosolygós ugyan, de hihetően tud sugározni némi melankóliát. A darab férfi hőse, Grünwald Sámuel, mindenki Csigaházy-ja a történet szerint arra hivatott, hogy konfliktust generáljon az előadásbéli nőalakok között, és emellett hűen képviselje is az akkori korszak jellemző férfitípusát. A megformálója, Józan László a szerepben ennélfogva gyakran viselkedésmódot vált, ami színessé, elevenné teszi a játékát. Józan László azok közé a színészek közé tartozik, akikről ilyen szándékosan profán megfogalmazással élve elmondható, hogy akire ránéz, arra rá van nézve, és ez a tulajdonsága jól működtethető az Art-Színtér aprócska terében, ahol a nézőktől csupán kettő méterre zajlanak a színpadi események. Mindazok számára, akik azt gondolják, hogy szükségtelen volt Józan Lászlónak ezt a sajátosságát kiemelni, hiszen annak megléte szakmai szempontból amúgy is elengedhetetlen, álljon itt egy történet Törőcsik Mariról, aki egyszer arról adott visszajelzést az egyik színészkollégájának, Magócs Ottónak, hogy mindig nagyon várja a vele való munkát, és azt, hogy belenézhessen a szemébe, mert az Operettszínház színművésze mindig visszanéz rá, „van tekintete”, ami szerinte nem feltétlenül érvényes mindenkire. A Trapézon tüllben színésztriója: Bordás Barbara, Kékkovács Mara és Józan László úgy hoz létre egy hármas egységet, hogy az előadásban nemcsak a kacagtató pillanatok, hanem a megejtőek is hasonló súllyal érvényesülnek. Ez azért különösen fontos, mert a nézők és a színházi szakma képviselői felé egyaránt kikacsintó, mosolyra fakasztó párbeszédek között olyan dialógusok és monológok is el vannak rejtve, amelyek a ma emberéhez utat találnak, és gondolkodóba ejthetik őket mindenképpen.
A közreműködők az írói és rendezői szándék nyomán mindent el tudnak mondani a 19. és 20. század fordulójának színházi világáról, amelyet sűrűn átszőtt a megfelelni vágyás, az intrika, és a nőket érintő kiszolgáltatottság, ám arra is rádöbbenhet a közönség az előadás megtekintése közben, hogy bár a színésznőknek, és úgy általában a dolgozó lányoknak, asszonyoknak is jóval könnyebb már a dolga a karrier és a család közötti egyensúly megteremtésének, illetve az érdekek érvényesítésének tekintetében, bizonyos jelenségek azonban mind máig utolérhetik őket azok közül, amelyekről a Trapézon tüllben hősei mesélnek.
forrás: https://deszkavizio.hu/
