„Ez a szerep felidézte a fiatalságomat” – Interjú Egri Mártával
Mintha Aldo Nicolaj rájuk, Egri Mártára, Benedek Miklósra és Gálvölgyi Jánosra írta volna a Hárman a padon darabját. Öregségről, halálról, álmokról, a szeretet hiányáról is szól, meg humorról, igaz barátságról. Benedek halála után – egyértelmű volt – mással nem lehet tovább játszani. A felvétel maradt. A Göttinger Pál rendezte előadást most az eSzínház közvetítésében láthatjuk. Ennek kapcsán Egri Mártával beszélgetett Marton Éva.
Nem szeretem visszanézni magam, mert akkor mindig találok olyat, amit máshogy csinálnék és utólag csak bosszankodnék.
Benedek Miklós halálával nekem az előadás újranézése már nem csak a darabról szólt.
Ez a másik oka, hogy nehezen nézném vissza, mert annyira elevenen él bennem az előadás, ahogy hárman együtt játszottuk. Az a kép, ahogy ülünk együtt a padon. Nem biztos, hogy lesz rá erőm.
Milyenek voltak a próbák? Azt tudom, hogy a covid miatt először csak online tudtátok bemutatni az előadást…
A „fiúkat” nagyon régről ismerem, egy generáció vagyunk. Gálvölgyivel a Színművészetin egy évfolyamra jártunk, de most először játszottunk együtt. Benedek Micuval annak idején sokat dolgoztunk tévé-játékokban. Itt kerültünk most össze újra. Nagyon meg voltam hatva, hogy engem választottak a partnerüknek. Olyannyira, hogy egyfolytában őket néztem a próbákon. Ehhez tudni kell, hogy velem ellentétben ők végig a színpadon maradnak. Nekem látszólag könnyebb szerep jutott, hisz időnként bemegyek, valamit közbeszólok a beszélgetésükbe, majd kimegyek. Számomra az jelent kihívást, hogy amikor újra bemegyek, ugyanazon a hőfokon, ugyanazokkal az energiákkal kell belépjnem és egyenrangúvá válnom velük. Kettőjük játéka rendkívüli, élvezték a szöveget, élvezték a közös játékot, hogy együtt lehetnek. Sokáig ment ez így, mígnem egyszer Gálvölgyi megkérdezte tőlem: mikor fogod megcsinálni a dolgodat. Ez nagyon sokat segített, akkor kezdtem el komolyan foglalkozni a karakteremmel, azzal, hogy milyen is Ambra.
A színdarab három magára maradt, idős, magányos ember története. A nő ugyanolyan magányos, mint a két férfi, akik a gyerekeikkel laknak, ennek ellenére lelkileg nagyon egyedül érzik magukat. Ráadásul a nő el is veszti őket a végére, kihagyják egy végül meg nem valósuló, de nagy szökési tervből. Az én karakterem csak látszólag erős és kiegyensúlyozott, lassan derül ki róla, mennyi terhet cipel. Rengeteg humorral és iróniával él az előadás, emberi sorsokat villant fel, nagyon jó a szövege, tele van költői képekkel. Sokat dolgoztunk vele.
Az előadás a két férfira épít. Mi Ambra szerepe ebben a hármasban?
Egy próba után rájöttem, hogy itt nekem NŐ-nek kell lennem. Karakterszerep, de magát a nőiségét kell képviselnie, a kacér, kihívó asszonyt. Luigi La Pagliának (Benedek Miklós) tetszik ez a hölgy, Ambrat is megérinti a férfi humora, kedvessége. Szóval még egy halvány szerelmi szál is felsejlik a történetben. Ez a szerep felidézte bennem a fiatalságomat, a fiatalkori énemet, amikor flörtölhettem a férfiakkal.
A két nagyon különböző karakter, Luigi, a mindig elégedetlen morgós öregúr és Libero Bocca, az életvidámabb a végére mély barátságot kötnek.
Gálvölgyi Boccaja energiával teli, fitogtatja az erejét, sportos, büszke arra, hogy még mindig milyen fittnek néz ki. Luigi valóban az örök morgó, elégedetlenkedő, látszólag savanyú figura, akiről kiderül, valójában mennyi finomsága jellemzi. Ő a naivabb, a sérülékenyebb.
A pad jelenti számukra a szigetet, a boldogságot?
Bár mindkettőjük családban él, a gyerekeik nem nagyon törődnek velük, a pad jelenti számukra az életet. Itt ismerkednek meg, itt találkoznak minden délután, s itt mélyül el napról napra a barátságuk. A nő nagyon szeretne velük lenni, kikezd, kacérkodik a két öreggel, így születik meg az ő hármasuk.
A mű eredeti címe A vasnemzedék. Mire utal?
Amikor még erejünk teljében voltunk, hittük, hogy befolyásolhatjuk a világ alakulását. Ők a háborús nemzedék, akik mindent kibírtak, mindig fel tudtak állni és tovább menni. Van egy múltjuk, egy történelmi hátterük, erőt kaptak a szüleik nemzedékétől és ez is alakította egyéni sorsaikat.
Halálról beszélgetnek, de közben nagy terveket szőnek, álmokat kergetnek.
Egyidősek, nagyon hasonló harcokat vívtak az élet örömeiért, a megélhetésért, a család fenntartásért. Nagyon értik egymást, azonosan gondolkodnak a világról, és tulajdonképpen a nő is ezért tud kapcsolódni hozzájuk.
Benedek Miklósnak a fia elvesztése utáni ez az előadás jelentette a színpadi visszatérést. Ráadásul olyan szöveget mond, ami azért feltéphet sebeket. Nagyon nehéz lehetett neki. Titeket, a próbákat hogyan érintette mindez?
Neki ez a szerep valóban a visszatérés volt egy meghatározó tragédia után. Ennek szellemében folytak a próbák. Miközben tudtuk, mindannyian tudtuk, nem beszéltünk erről és mindent megtettünk, hogy jól érezze magát közöttünk.
A szerepe szerint arról beszél, hogy a legkedvesebb lányát elveszítette egy balesetben…
Amikor ezek a mondatok elhangzottak, pontosan tudtam, éreztem, a saját fájdalmából fogalmaz. Embertpróbáló lehetett, de éppen ezért igyekeztünk mindent megtenni, hogy kicsit könnyebb legyen neki. Tudom, hogy Miklósnak örömet okozott a játék, már csak a személyes vonatkozás miatt is. Olyan erővel beszélt, hogy lehetett érezni, abban az ő megélt élményei köszönnek vissza. Három évadon keresztül játszottuk. Fájdalmas volt Micu elvesztése… Nagyon szerettem őt barátként, színészként is. Közel áll hozzám, mint ahogy Gálvölgyi Jani is.
Arról is szól a darab, hogyan lehet jól megélni az öregséget, hogy mi van az idősekkel és mi a fiatalok felelőssége ez ügyben…
Akárhol élünk, ez egy örökérvényű felvetés. Engem is egyre többet foglalkoztat az öregség, hogy mi lesz majd akkor, ha… Ezért fontos a Hárman a padon, mert ezzel a témával foglalkozik és a kiszolgáltatottságunkkal.
Az egyik legszebb jelenet a nagy szökés meghiúsulása. Ugye nem kell, hogy megvalósuljon, elég álmodozni róla?
Jó erről álmodozni, de drukkolunk is, hogy sikerüljön nekik. Abba is belegondolok, hogy mi lett volna, ha tényleg nekivágnak a nagy kalandnak, hogy eljussanak egy szigetre. Mi lett volna?
Fiatalon, gondolom, szívesen beugrik a színész idős karakterekbe is. Mi van akkor, amikor már fogynak a szereplehetőségek, szűkül a pálya? Feszít?
Egyáltalán nem. Próbálok önazonos lenni. A fiatal szerepek már megvoltak, és örülök annak, ha találnak vagy én találok magamnak olyan szerepeket, amelyek a koromnak megfelelőek, mert ezekről most tudok a legtöbbet gondolni, mondani. Anya, nagymama szerepekre mindig szükség lesz, nem aggódom. A drámairodalomnak több nagy nőalakja van ebből a korosztályból is. Sokszor beszélnek arról, hogy fiatalítani kell a társulatokat, ami rendben van, de a korosztályokat meg kell tartani, akkor egészséges. Szeretem a tatabányai csapatot, jó velük dolgozni. Úgy érzem, egyelőre szükség van rám. Az, hogy kettőt játszom egy évben – idén a Mégis kinek az élete, és az Én és a kisöcsém című bemutatókat – teljesen rendben van. Jut időm máshol is fellépni, például a Gólem Színházban, Orlainál, a Rózsavölgyiben, a MáSzínházban, ahol most is akadna nekem feladat. De ez még a jövő zenéje… Hogy meddig van ránk szükség, erről szól a Hárman a padon – ez attól is függ, meddig van még energiánk, kíváncsiságunk, munkabírásunk. Azt gondolom, ameddig bírod, csináld és csinálhasd. De szeretnék oda eljutni, hogy ha már nem bírom, méltósággal vonulhassak vissza.
Szerző: Marton Éva
forrás: https://szinhaz.online
