Kálid Artúr: „Az én apám nem volt az életem része”

A Rózsavölgyi Szalon február 13-án mutatja be Kálid Artúr és Jeney Luca főszereplésével Hárs Anna Mákfagyi című darabját. A Hollósi Frigyes- és Gedeon József Amfiteátrum-díjas színművész – aki először játszik a Szalonban – a Fideliónak az új szerepéhez való kapcsolódása mellett szabadúszásról, szinkronokról, anyaszínházakról, rádiós műsorvezetésről is beszélt, de azt is megtudtuk, miért szeret együtt dolgozni a feleségével, Murányi Tündével.

Nyilván minden próbafolyamat más, de most ráadásul olyan helyen készülsz a következő bemutatódra, ahol először fogsz játszani. Hogy érzed magad a Rózsavölgyiben?

Megtisztelő számomra, hogy itt lehetek, ma már rangot jelent a Szalonban fellépni. Válogatott színészgárda játszik a Rózsavölgyiben. Mindig jó érzés ide bejönni, mindenki rendkívül segítőkész, szeretem a színház csapatát és a bensőséges hangulatot is. Inspiráló közeg.

Hárs Anna a Rózsavölgyi Szalon felkérésére írta a Mákfagyit. Amikor elkészítette a végső változatot, már tudta, hogy elfogadtad a felkérést Máté szerepére, így némiképp hozzád igazította a karaktert. Ahogy ő fogalmazott: úgy érezte, nem hagyhatja figyelmen kívül, hogy félvér vagy.

Anna valóban beleszőtte a darabba az afrikai vonalat, bár nem egy az egyben. Apám révén én bissau-guineai származású vagyok, és nem etióp. Sok az átfedés a karakteremmel, persze a különbözőség is. A történet Máté apjának a temetésén kezdődik, aki ugyan jelen volt a fia életében, de úgy élt velük, mintha nem lenne ott. Az én apám nem volt az életem része. Állami gondozottként még anyámmal sem éltem együtt. De van kire gondolnom azokban a jelenetekben, amikor Máté az édesanyjával telefonál. Nem tudom, Anna egyáltalán mennyit tudott az életemről, de Máté személyisége, zártsága hihetetlenül passzol hozzám.

Csak te nem vagy ennyire ingerlékeny.

Ez igaz, csakhogy tudok morcos is lenni. Van a viszonylag nyugodt, kiegyensúlyozott, kicsit dörmögős, csendes énem, ám helyzettől függően megesik, hogy felcsattanok, és a környezetem nem érti, hogyan jutottunk el idáig. Nem tudom, vajon a géneknek tudható be, vagy annak, ahogyan az életem alakult – nyilván ez is, az is benne van –, de

a belső bizalmi körömbe kevés embert engedek be.

Máté alakja is ilyen. Arcon csapott a szerep, ami egyfelől felszabadít, másfelől a szemérmességem miatt zavarba hoz, hogy a Mákfagyi kapcsán sok mindenről lehet beszélnem magamról, például az idő múlásához való viszonyomról, vagy a furcsa „sehol sem levésről”, ahogy itt élek ezzel a bőrszínnel, ezzel a származással egy európai kultúrközegben.

Az előadás rendezőjével, Dicső Dániellel már dolgoztál együtt, viszont a partnereddel, Jeney Lucával nem ismertétek egymást, ami egy kétszemélyes darabnál bizonyos szempontból nehezítheti is a helyzetet. Nehezítette?

A pályám elején a Vígszínházban, majd később a Bárka Színházban megtapasztaltam a társulati létezést, de sokkal több időt töltöttem már el szabadúszóként, és sokszor találkozom olyanokkal, akikkel korábban nem.

Lucával könnyen egymásra hangolódtatok?

Igen. Kezdettől kíváncsiak voltunk a másikra, és szépen közelítünk egymáshoz a próbák során. A darab szerkezete is ilyen, lassan haladunk előre egy barátság történetében,

a világ két pólusától jutunk el odáig, hogy sallangmentesen, mindenféle hátsó gondolat nélkül, valódi szeretettel és bizalommal tudjunk beszélgetni.

Megkönnyíti a helyzetünket, hogy Anna remek író, jó a humora, öröm mondani a szövegeit, ráadásul egyetlen mondatáról sem érzem azt, hogy idegen tőlem.

A szabadúszásnak vannak előnyei, de a munkák kiszámíthatatlansága szempontjából bizonytalanabb élettel jár. A te pályádon akadtak csendesebb időszakok?

Hála istennek, nem. Leszámítva a Covid időszakát, mert az gyötrelmes és rémisztő volt. Akkor komolyan rettegtem attól, mi vár ránk, hiszen egyik pillanatról a másikra zuhantunk egy légüres térbe. De szerencsére mindig van munkám. Színházi bemutatóim száma már meghaladja a százat. A mostani évadom különösen sűrű. A Mákfagyi a második bemutatóm, utána lesz még egy, illetve még átvettem egy főszerepet. Ez így bőven elég. Tünde, a feleségem emlegeti mindig, amit Hernádi Juci a lelkére kötött: szabadúszóként arra nagyon vigyázzon, hogy egy hónapban csak 15-16 előadása legyen, ha ugyanis több van, egyeztethetetlenné válik, és nem fogják hívni. A Veres 1 Színházban három produkcióban játszom, ott fogok próbálni tavasszal egy Agatha Christie-krimit. A Veres 1-et szinte anyaszínházamnak tartom, akárcsak a Kőszegi Várszínházat.

Jól értem, hogy szabadúszóként halmozod az anyaszínházakat?

Valahogy úgy. Mivel a pályám során díjakkal nem halmoztak el, aki nyilván a szabadúszásból is adódik,

a legnagyobb elismerést az jelenti számomra, ha egy színház visszahív.

Ki kell emelnem a Göttinger Pállal való két évtizedes együttműködésemet. Palival a Bárka Színházból ismerjük egymást, minden rendezésében szerepeltem, azóta is újra és újra megtalál. Számomra ezek az igazán fontos visszajelzések.

Tavaly két szakmai elismerésben is részesültél. A nézők szavazatai alapján te kaptad a Kőszegi Várszínház Hollósi Frigyes-díját a Hyppolit, a lakáj címszerepéért. Emellett a Szabadtéri Színházak Szövetségétől te vehetted át a Gedeon József Amfiteátrum-díjat.

Mindkettő megtisztelő. Utóbbit a szabadtéri színházakban való „ügyködésem” okán kaptam, meg valamiféle elismerését is jelentette az elmúlt harminc évemnek, amit eddig a pályán töltöttem, és ez rendkívül jólesett.

Szavaidból ítélve az elmúlt harminc évben a színház kapta a legnagyobb hangsúlyt a szakmai életedben.

Nálam ez a fő csapásirány. Mellette ott a szinkron, meg néha egy-egy forgatás, bár abból egyébként jóval kevesebb van, mint amennyit el bírnék viselni. Így hozta az élet, és nincs okom panaszra.

A szinkronmunkákra mennyi időd jut?

Változó. De a mai napig szeretek szinkronizálni. Néha zavarba jövök, amikor egy-egy „szinkronőrült” rajongóval beszélgetek, akik számon tartják az eddigi munkáimat, és olyan statisztikák meg adatok birtokában vannak, amelyekről nekem fogalmam sincs. Ez megint csak egyfajta visszaigazolás, hogy

ha valaki jól műveli ezt a szakmát, annak a munkájára szükség van.

Tavaly januártól a péntek délelőttjeidet a Klubrádióban töltöd, ahol az Ötös című műsort vezetitek a feleségeddel, Murányi Tündével. Kérdezhetném, miként tudod beszuszakolni a rádiózást a megannyi színházi elfoglaltságod mellé, de főleg az érdekel: mi motivált abban, hogy kipróbáld magad műsorvezetőként?

Szeretem a Klubrádiót. Másrészt nem volt ismeretlen számomra ez a terep. Pár évvel ezelőtt volt a Klubrádiónak egy műsora, a Kinevetsz a végén?! közéleti dumaparti, amelyben ötödmagammal közreműködtem. Annak idején pedig vezettem tévés reggeli műsort. Bár amikor Sugár Ágnes, a Klubrádió kulturális szerkesztőségének a vezetője először megkeresett a műsorvezetés ötletével, nemet mondtam. Nem mintha nem lett volna hozzá kedvem.

Ha jól értem, ahelyett, hogy kapva kaptál volna az alkalmon, visszautasítottad a lehetőséget. Miért?

Végiggondoltam: a műsorvezetésre minden egyes alkalommal maximálisan fel kellene készülnöm, és attól tartottam, nem lenne rá elég időm és energiám.

Ezek szerint lett. Mikor fordult a kocka?

Két héttel később Ági ismét felhívott, és azt kérdezte, mi lenne, ha Tündével együtt párban vezetnénk a műsort. Rögtön megtetszett az ötlet, Tünde is viszonylag hamar rábólintott. Bár leginkább azért, mert tudta, nagy kedvem lenne a rádiózáshoz. Azt is mondta, ha én ott vagyok, nem történhet baj. Az, hogy együtt vezetjük a műsort, biztonságérzetet ad neki.

Számodra mi jelenti a legnagyobb kihívást az új szerepkörödben?

A rádiós műsorvezetés egészen másfajta figyelmet és készséget kíván, mint a színészet. Itt minden azon múlik, mennyire vagy tájékozott, mennyire vagy képben az adott vendéget illetően, mennyire vagy kíváncsi, mennyire fogalmazol választékosan, és mennyire vannak saját gondolataid.

Itt nem szerepet játszunk, itt önmagunkat kell adni, ami nagy felelősség.

Ugyanakkor ez a munka életünk egyik nagy ajándéka. Mindketten nagyon szeretjük, komolyan vesszük, és minden alkalommal lelkiismeretesen felkészülünk. Tündével csaknem harminc éve együtt élünk, szinte mindent tudunk egymásról, de még így is megeshet, hogy a műsorban előkerül egy-egy olyan téma, amelyről még soha beszélgettünk.

Játszani is szerettek együtt?

A közös munkák közül az első és legfontosabb nyilván a Trisztán és Izolda volt a Vígszínházban 1995 tavaszán, hiszen ott találtunk egymásra. Hosszú kihagyás után 2019-ben játszottunk együtt újra a Pinceszínház Meghallgatás című előadásában. Mindketten elég makacs emberek vagyunk, és félő volt, hogy a próbafolyamat esetleg olyan konfliktusokat szül, amelyekre nincs szükségünk. De végtelenül gördülékenyen ment az egész. Jelenleg a Fém Arts & Caféban az Ahol a Svéd megpihent kedden című szomorú komédiában szerepelünk együtt. Akik látták a Meghallgatást meg a Svédet is, azt mondják, vannak dolgok, amelyek nem megtanulhatók, nem kidolgozhatók, nem megalkothatók, hanem egész egyszerűen a közös életünkből adódnak, amitől egészen káprázatos a kettőnk közös létezése a színpadon, és nem is biztos, hogy tudunk róla. Ilyenfajta kapcsolódás csak olyan emberek között lehetséges, akik egy-egy pillantásból, gesztusból, mozdulatból tudják, megértik, mire gondol, mit érez, mit akar a másik.

forrás: https://fidelio.hu/