Rozgonyi-Kulcsár Viktória: Tele van az Átrium, 100-105 százalékos a nézettség
Pártot azért nem alapítanak, de kreatív, energikus közösséget igen – a 2. kerületi vállalkozó, vezető és alkotó nőket Rozgonyi-Kulcsár Viktória, a Jurányi Ház alapítója és ügyvezetője szervezte egy csapatba, hogy mindenféle kulturális kezdeményezésben együtt dolgozzanak. Közben Viki elvállalta az Átrium üzemeltetését is, és miután tizenkét éve megmondta, hogy Pintér Béla darabjaival kellene megtölteni a színházat, most megtette. Bejött. Interjú.
Forbes.hu: Éppen készül nálunk az idei lista a legbefolyásosabb nőkről (a listán Viki is szerepel 2022 óta – a szerk.), és úgy látom, egész nagy az átfedés a mi listánk és a te meNŐ nevű projekted résztvevői között, amiben tevékeny és területükön aktív, 2. kerületi cégvezetők és alkotók kapcsolják össze az aktív női energiákat. Ezek szerint minden befolyásos nő a második kerületben lakik vagy dolgozik?
Rozgonyi-Kulcsár Viktória: Bel-Budától a dombon túlig a mi kis falunk ez a kerület. (Nevet.) Az én életemben általában a páros évek szoktak sikeresek lenni – például minden gyerekem páros évben született. Tavaly nagyon sok elismerést kaptam, mindegyiket a női mivoltom támogatta meg, pedig a munkámban alapvetően nem nagyon érdekel, hogy mint nő végzem. És végképp nem vagyok feminista. Szóval akikkel ezeken a díjátadókon megismerkedtem a színpadi takarásban, mind elhivatott, önmagukon túlmutató személyiségek voltak, és gondoltam, jó lenne kicsit megünnepelni magunkat. Közben rájöttem, hogy a Jurányiban tele vagyunk női darabokkal, így meghívtam mindenkit a Milf című előadásra és egy koccintásra.
Nagyon jó, felszabadító este volt, és ott jutott eszembe, hogy ha pártot nem is alapítunk, összekapcsolhatnánk az energiáinkat. (Nevet.) Én mindig mintavételszerűn kezdek el dolgokat csinálni, és mikroközösségben gondolkodom – persze ez nyilván menekülés is.
Adta magát, hogy a kerületben úgyis pezsgésnek indult a kulturális élet az utóbbi években, és szeretem bevállalni, amire hatással lehetek. Amire nem, azt meg önvédelemből távol tartom magamtól.
Milyen közös ügyek, ténykedések lesznek?
Azonnal mindenkiben elindult a vezérhangya, és kialakultak a hívószavak: a női energiák, a közösségépítés, és hogy ezt kéne, azt kéne. Onnantól kezdve például, hogy kiderült: Gryllus Dorka szeretne megrendezni egy női témájú német darabot, és milyen jó lenne, ha segítenénk kitalálni a módját, helyét. Az ilyesfajta egyéni tervek most gellert kaphatnak, és megvalósulhatnak. Szerveződik közös projekt Kapolcson, a Művészetek Völgyében is, Oszkó-Jakab Nati és az önkormányzat kezdeményezésére. Lesz egy Buda Udvar, a kerületé, mi női témájú előadásokat viszünk oda a Jurányiból, és kitelepül női tematikájú programjaival a Marczibányi téri Kult2. Különféle témájú beszélgetéseket is tervezünk a fesztiválra.
Aztán ahogy elkezdett kialakulni a közösség, egyre tudatosabban figyeltem, hogy igazán sokszínű legyen. Tehát például kellett még valaki a képzőművészet vagy az irodalom területéről, így kerestem onnan is.
És azt is fontosnak tartom, hogy nyitott legyen a kezdeményezés, meg is hirdettük, hogy csatlakozzon, aki azonosulni tud vele vagy kedve támad ilyen informális klubban részt venni.
Huszonöten indultunk, először a magyar kultúra napján néztünk egymás szemébe januárban, azóta még nyolcan csatlakoztak. Aztán a februári közös fotózkodás volt a második alkalom, ahol a csapat egyik fele állt össze egy közös „vizuális állításra” – hogy azért mégse legyünk egyszerre huszonöten egyetlen képen, a másik fele később áll a kamera elé. A szintén a kerületben tevékenykedő Cakó Kinga tervezőtől kaptunk ruhákat, Jamniczky Tímea pedig saját márkájú LaVidaYarn horgolt táskákkal színesítette a montázst. Az volt az üzenet, hogy ha már vizuálisan megjelenünk, afféle uniformisban legyen nagyon sokféle nő egy képen. Hogy az látszódjon: egységben vagyunk, de mindenki más.
Kell még ez az extra feladat ennek a sok elfoglalt nőnek?
Azért arra gondosan figyelek, hogy ne legyen a kezdeményezésünknek teljesítményhajszolás a vége, hiszen nyilván ma mindenki patikamérlegen méri ki, hogy mit vállal még be. Ezek a szereplők már így is számos hasonló kampányban benne vannak. Csak annyit szeretnék, hogy ha valaki éppen bele tud tenni a projektbe valami ötletet vagy tevékenységet, akkor szóljon, de szó sincs arról, hogy hetente vagy kéthetente újabb összeülésekre kellene jönniük. Most elégedett vagyok, hogy ami bennem munkált, az szépen arányosan bontakozik ki nekik köszönhetően.
Amúgy meg szupertitkosan csináltam, a kollégákat már nem is mertem bevonni. Még a kis ajándéktasakok összerakását is én vállaltam, mert érzem, hogy tényleg mindenki túl van járatva. (Nevet.) Csak én ilyen buzgómócsing vagyok, és az is rossz lenne, ha nem valósítanám meg, ha már bennem van az ötlet. Az az igazság, hogy én is keresem a napi negyvennyolc óra munka mellett a személyes ambíciókat. Nyilván nem újabb feladat kell, nincs hiányérzetem munkamennyiségben, hanem valami, ami feltölt.
Nagy lendületet adott, hogy az első szondáztatásnál, amikor megkérdeztem a kiszemeltjeimet, mit szólnak az ötlethez, egyből mind azt mondták, hogy valami ilyesmit kerestek, és örültek, hogy gondoltam rájuk.
A projekt egy évre szól, mi lesz utána?
A 11. kerület veszi át a stafétát. Nem akartam, hogy zárt rendszer legyen, így nem lett volna jó, ha csak erre a kerületre fókuszálunk és ott megállunk, bármennyire is példamutató ebben a második kerület. Amúgy is, jó lenne, ha minden kerület fontosnak érezné ezt a kezdeményezést és megkeresné a maga nőit. Én a 11.-ben lakom, és az ottani önkormányzatnál is találtam egy lelkes munkatársat, aki szívesen viszi tovább, amit a 2. kerületi hivatalban Kiss Nóra felkarolt. Az a terv, hogy organikusan menjen tovább az ügy, mielőtt az itteni elhalkul, ők felhangosodjanak és így tovább.
A Margit-negyed testület kulturális fővédnöke is lettél, ott mi a fő célotok? Földrajzilag lehatárolni egy területet és ott fejlesztésekben gondolkodni, vagy inkább kialakítani egy életérzést az ott lakókban?
Most pont ezt kutatjuk, hogy melyik a fontosabb cél. Például a Millenáris területi alapon nincs benne a negyedben, mert nem kerületi önkormányzati ingatlan, de közben annyira meghatározza a fílinget, úgyhogy azon rugózok, hogy érdemes lenne picit arrébb húzni a határokat. A Jurányi mint intézmény beletartozik, sőt lényegében körénk épült a negyed, mi vagyunk az egyik bázis. Csak nem ebben a programban jöttünk létre, ellentétben például a Dante Közösségi Alkotótérrel, ami már ennek a rendszernek a mintaprojektje.
Az az egyik fő célunk, hogy töltődjenek meg tartalommal az üresen álló ingatlanok a negyedben.
Vagyis ha egy üzlethelyiség megüresedik, akkor lehetőleg ne turkáló vagy kínai üzlet nyíljon benne, hanem galéria vagy közösségi tér. Van a testületben urbanisztikai, vállalkozói és kulturális csapat, és bejönnek az igények az üresen álló ingatlanokra, mi döntünk róla, hogy kávézó, masszázsszalon vagy kézműves borászat nyíljon ott.
Feltételezem, kedvezményes bérleti konstrukcióban.
Igen, de nem minden helyiség van jó állapotban, emiatt ezek a bérletek elég nagy vállalások a jelentkezők részéről is. És sajnos nem biztos, hogy minden pályázó jól méri fel, hogy mit vállal. Még emlékszem, mekkora munka volt, amikor mi a Jurányi Ház felújításának nekiestünk tizenhárom éve, és azóta nem lett olcsóbb az építőipar, sőt szakembereket sem egyszerű találni. Ami meg a pezsgést, életérzést, egymásra hangolódást illeti, májusban jön az első nagy kerületi fesztivált, Helló, Margit! címmel. A negyed mindenféle vállalkozását bevonva lesz színházi víkend, dizájn- és helytörténeti séta, lehet Loupe-előadásokat nézni a Marczin és programokat például a Dantéban. Az a jó, hogy ezen a környéken kapásból van hét vagy nyolc előadóművészeti hely.
Köztük az Átrium, ahol tavaly ősztől új csapat szervezi a programokat. Miért vállaltad el az ottani szakmai vezetést is?
Az előbb ugye azt mondtam, hogy keresem a személyes motivációkat – na, ez mondjuk nem volt köztük. (Nevet.) Az Átrium tulajdonosait régről ismerem, Gauder Milán vezető volt a Mastercardnál, amikor elkezdődött a cég és a Jurányi közt a támogatói kapcsolat, és azóta is tart, hiába váltotta azóta több új vezető egymást. Lakatos Péterék is sokat járnak hozzánk színházba. Amikor az Átrium tizenkét évvel ezelőtt elindult mint független színház, leültem Milánnal beszélgetni, mert kíváncsi volt, hogyan látom őket, milyen társulatokat volna érdemes szerintem befogadniuk. Akkor az volt a válaszom, hogy Pintér Béláékat.
Amikor a Kultúrbrigád elment az Átriumból, megint megkeresett Milán, és most is azt mondtam, hogy szerintem őket hívja át. Nem az a helyzet, hogy a független színház nem fejlődött az elmúlt évtizedben, hanem az, hogy a körülmények is nagyban megváltoztak, és nem nagyon tudott azóta kinőni vagy fennmaradni még egy olyan független színtársulat, akik 350 fős helyeket estéről estére meg tudnának tölteni. Béláék nyomokban, néhány előadással már ott voltak az Átriumban az első vezetés alatt, aztán a Kultúrbrigád alapvetően a saját előadásaival töltötte meg a színházat eddig, így az épület nem befogadószínházként működött.
Én azt javasoltam Milánéknak, hogy Béláék mellett további olyan csapatok kerüljenek műsorba, akik biztosan hozzák a közönségüket, alapvetően produceri szemlélettel, üzleti alapon dolgoznak, és közben minőséget is garantálnak.
Aztán persze a nagy sietségben nem lett meg mindehhez a megfelelő háttérszervezet és vezetés, így beugrottam én és a Füge (Függetlenül Egymással Közhasznú Egyesület – a Jurányiban is ez a szervezet hozza létre a független produkciókat, Viki alapította 2006-ban – a szerk.). Viszont azt szeretném elérni, hogy egy év alatt kineveljem itt az utánpótlást. Már van két potenciális utódom, akik ebben az egy évben megkapnak minden segítséget a Fügétől, aztán szeretnénk beállítani egy másik szervezetet, akik továbbviszik az Átriumot már két új kormányossal a fedélzeten.
Addig ide-oda rohangálsz az Átrium és a Jurányi között?
Az én munkám nagy része már nem is fizikai. Pedig néha tök jó lenne szaladgálni, de van, hogy le sem jutok a színháztérbe napközben. De éppen a napokban néztük, az a jó, hogy tele van az Átrium is, 100-105 százalékos a nézettség, és januárban például harminc este volt előadás.
Azért este minden előadást megnézel?
Az új bemutatójat igen.
És volt olyan a Jurányiban az elmúlt tizenkét évben, hogy azt mondtad, inkább nem tűztök valamit műsorra, ami elkészült, mert nem ütötte meg a mércét? Vagy előfordult, hogy nagyon gyorsan levettétek a repertoárról?
Volt, de szerintem ér hibázni. Viszont bánt, ha egy produkció nem lesz hosszú életű. Mindig azon dolgoztam, hogy tíz éve futó előadásokkal legyen tele a műsorfüzet.
Úri luxusnak tarom, hogy bemutatunk valamit, aztán kikukázzuk.
Alapszabály nálam, hogy egy előadást egy évig elcipelünk akkor is, ha nem kell a nézőknek az elején – hátha lassan beindul. Volt már, hogy nem találta meg valami azonnal a közösségét, mi viszont szakmailag jónak tartottuk, csak mondjuk nem volt húzónév, amire tömegek bejöttek volna. Ilyenkor időt adunk neki, hogy elinduljon a szájhagyomány.
Mi megy a legrégebb óta?
A férfiak szexuális világa, de majdnem olyan hosszú ideje telt házas Keresztes Tamás Az őrült naplója című monodrámája és Tenki Rékával az Egyasszony is. Egyébként a humoros vonalat, amibe az első tartozik, frissítjük tovább az Átriumban is. A Dumaszínház már ott volt az előző üzemeltetőnél is mint külsős csapat, és azonnal megkérdeztük, amikor átvettük, hogy maradnának-e. Az a jó, hogy Litkai Gergő éppen úgy beleáll a koprodukciókba, mint Orlai Tibor.
Üzleti alapon csinálnak színházat, de közben fontos szándékuk, hogy az ott megkeresett profit egy részét beleinjektálják társadalmilag hasznos projektekbe.
A mi esetünkben inkább csak stagnál szerencsére. Én mindig azt vallom, hogy kell, hogy legyen támogatás, hiszen ilyen közszolgáltatást – legalábbis ezt a fajtát, amit mi vállalunk – nem lehet anélkül nyújtani. A mi működésünk nem profitorientált, ezért nem akarunk olyan jegyárakat generálni, amikkel pont a célközönségünket hagynánk a küszöbön kívül. Nyilván be kell vállalnunk kísérleti előadásokat, amikért nem szedik szét a házat, és ehhez az kell, hogy legyenek „nagytesó darabok”, vagyis olyan előadások, amik a kicsit eltartják.
Például az Egy őrült naplója szép telt házakat hoz, így lehetővé teszi, hogy játsszuk mondjuk az Arab éjszakát, amit talán nem kapna fel a műsorfüzetből sok néző, mert nem ismeri sem a darabot, sem a rendezőt. Ebben is különbözik a Jurányi az Átriumtól: a Jurányiban a tehetséggondozás és a kísérletezés kell, hogy helyet kapjon, és ehhez szükséges az állami és az önkormányzati támogatás.
A Jurányiban az a szerencsénk, hogy amikor az állami támogatásunk csökkent, akkor az önkormányzati pont nőtt. Vagyis a hiányt a 2. kerület kipótolta, amikor közszolgáltatási szerződést kötöttünk vele.
Csakhogy közben a kiadások is megszaporodtak, és nekünk emiatt az lett a dolgunk, hogy a magánszektorból begyűjtsük a hiányzó összeget. Én mindig az asztal négy lábában hittem, vagyis az állami és az önkormányzati támogatások mellett magánszemélyektől (például egy százalék vagy támogatói jegyek formájában), illetve az üzleti világból is kell forrást szerezni. De azért a közpénzes támogatóink közül egyiknek a kezét sem engedném el – más kérdés, hogy ők inkább elengednék az én kezem.
Közben Pintér Béláékat a nézők mentették még.
A működési támogatással, ami körül mindig a balhé van, a rezsiválság és a covid után inkább az előadóművészeti helyeket próbálták megmenteni.
A függetlenek közt pedig még ma is Pintér Béláék a csúcs, ők lényegében az egyetlen életképes tradicionális színházi társulat.
Mennyire tudtok céges forrásokat bevonzani?
Ez nagyon nagy feladat, de muszáj. Épp ezen vitatkoztam nemrég a trafós Szabó Gyurival, aki azt mondta, hogy márpedig nincs mecenatúra Magyarországon. Én meg azt mondtam, hogy „Gyuri, ha nem lenne, nem ülnénk itt.” Persze óriási meló pár százezerekből összegyűjteni milliókat.
Hogy csinálod?
Leginkább emberi kapcsolatokon keresztül, és azért már jó ideje eléggé látszik, hogy mi is történik a Jurányiban, és sokan szívesen kapcsolódnak. Próbálok üzleti körökben is jelen lenni, például a Menedzserszövetségen keresztül vagy a Linkedinen. A pénzszerzés sok energiabefektetés, de kisebb támogatóból már van vagy tíz-tizenkettő.
És ott van nektek Polgár András filantróp, aki az első pillanattól segíti a Jurányit.
Ő nekem az amerikai nagybácsi, akinek lehet szólni, ha baj van. Kezdetben nem is a pénzbeli támogatása volt a fontos, inkább a jelenléte, magabiztosabban mentem neki bármilyen falnak vele a háttérben. Az elején adott kamatmentes hitelt, amit szerencsére hamar vissza tudtunk fizetni.
Neki az oktatás, az edukáció az egyik legfontosabb ügy, a tantermi színházból ismertük egymást, és azóta is az a rendszer, hogy minden második évben ad egy összeget a projektre – nagyjából tizenkét milliót – , hogy tegyek hozzá kábé ugyanannyit. Így a tantermi pályázatokat akkor tudjuk kiírni, ha én is összegyűjtök még tizenkét milliót. Legújabban pedig azokban az évadokban, amikor nincs tantermi színházas pályázat, a Budapesti Színészképzőt támogatja. Mindkét esetben a forinthoz a forint elvet követi – ha már kiváló közgazdász és üzletember is.
Bodó Viktor, a Budapesti Színészképző alapítója azt mondta nemrég nekem Polgár Andrásról egy interjúban: „ha valami új történik a kultúrában, mindig vele kezdődik”. Hogyan került a Jurányiba az alternatív színészképzés?
Az SZFE úgynevezett modellváltása után olvastam Viktor anyagát a tervezett színműs osztályáról, mert miután nem sikerült a terve, közkinccsé tette a programját, hogy használja, aki tudja. Láttam, milyen óriási munkát és szaktudást tett bele, és hogy mennyire tisztában van a hibákkal is. Egyszer hárman beszélgettünk, és miután Polgár András és Viktor mindig is egymás nagy tisztelői voltak, megbeszélték, hogy milyen jó lenne a programot megcsinálni, ha majd egyszer lehet. Hamar eljött a „ha majd egyszer”, Viktorban is elindult a vezérhangya, és ő olyan, hogy ha egyszer eldönt valamit, akkor most vagy soha.
Megkerestek engem, hogy a pénz megvan, de kellene paripa és fegyver – vagyis infrastruktúra a sulihoz. Nehéz lett volna nemet mondani, miután Viktor pár nap alatt csodálatraméltó, nívós szakmai csapatot rántott össze az oktatáshoz. (A neves oktatói gárda tagjai közt van például Mácsai Pál, Máté Gábor, Rába Roland és Székely Kriszta – a szerk.) És egyébként nagyon helyesek ezek a fiatalok diákok, jó látni, ahogy belakják a házat.
Nyüzsgés van napközben is a Jurányi kávézójában?
Nagyon. Délelőtt kicsit irodai jellegű az élet, lejönnek a kávézóba az itt dolgozók megbeszélésre, aztán a délelőtti próba utáni átalakul a hely művészbüfévé, akkor találkozik mindenki mindenkivel, majd este jön a színházi pezsgő-perec kultúra, később pedig a dj és a fiatalok. Szóval legalább négy íve van ennek a helynek.
forrás: https://forbes.hu