„Újra meg kell gyújtani”- László Lili színésznő
Magyar Narancs: A szüleid táncművészek, miért a színészet irányába indultál el, nem pedig a tánc felé?
László Lili: Már elég pici koromtól a színészet vonzott. A szüleim elvittek ugyan művészi tornára, ezt egyfajta alapozásnak tekintették, és később a tánc több műfaja is része volt az életemnek hosszabb-rövidebb ideig, de igazán a drámatáborokat élveztem, kiteljesedni Földessy Margitnál, aztán az ÁSZ Drámaiskolában tudtam. Az általánosban nehezen tudtam koncentrálni, álmodozó gyerek voltam, és inkább a tanár nénim habitusa érdekelt, megfigyeltem a gesztusait, a hanghordozását, aztán otthon eljátszottam a szüleimnek. Szerencsére támogattak abban, hogy arra menjek, amerre a szívem, lelkem vezet, nem erőltettek rám semmit.
MN: Hogyan teltek az SZFE-s évek?
LL: Eléggé le voltunk terhelve, az első két évben kis túlzással ki sem jöttünk az épületből, késő estig próbáltunk, hétvégén is, reggel fél 9-től pedig már mozgásóránk volt, aztán elméleti oktatás, mesterségóra. Ez a tempó kizsigereli az embert. Nekem azért volt különösen nehéz, mert elsőéves voltam, amikor váratlanul meghalt az apukám. Egy ilyen töréssel a lelkemben embert próbáló volt teljesíteni, és a gyász rányomta bélyegét a komplett első évemre. Később, ahogy kezdtem feldolgozni a veszteséget, igyekeztem lassanként visszaülni a nyeregbe, és felvenni a többiekkel a ritmust. Zsámbéki Gábor, az osztályfőnököm azt mondta, hogy az első két évben a jelenetek tekintetében nem a minőség, hanem a mennyiség számít.
MN: A gyakorlatodat a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban töltötted. Miért oda mentél, és ha már ott voltál, miért nem maradtál ott?
LL: Az Orlainál játszottam először, még harmadévesen, a Göttinger Pál rendezte Pesti barokk című előadásban, és a közös munkát követően Pali, aki művészeti vezető volt akkor a Móricz Zsigmond Színházban, invitált, hogy töltsem ott a gyakorlatomat. Nagyon szerencsés voltam, mert ezzel egy időben már az is kiderült, hogy Orlai Tibor hosszú távon szeretne velem dolgozni, így biztosított róla, hogy visszavár, sőt a második nyíregyházi évadom alatt már újra próbáltam Pesten is. Nyíregyházán sokfélét játszhattam egy évadon belül; drámát, vígjátékot, gyerekelőadást, ez utóbbiakból sokat tanulhattam a színészi dinamikáról, a befektetett energia fontosságáról, mert a gyerekek abban a pillanatban izegnek-mozognak, ha unják, és simán bekiabálják, hogy „Mikor lesz már vége?”, viszont ugyanilyen hőfokon tudnak rajongani is.
MN: Szabadúszó vagy, de annak is érzed magad?
LL: Inkább társulati tagnak érzem magam, mert Tibor évi két-három bemutatót biztosít. Van nála egy szűkebb kör, egy alkotóközösség, amely egész hasonló egy kőszínházi társulathoz. Elméletben tehát szabadúszó vagyok, de a gyakorlatban jelenleg tíz futó előadásom van az Orlai Produkciónál, és havi húsz estén játszom.
MN: Nem szeretnéd máshol is kipróbálni magad?
LL: Itt sok rendező megfordul, gyakran jönnek egy-egy projektbe „külsős” kollégák is játszani, és ez mindenkire jól hat, mert olyankor más, új energiák mozognak. Én jól érzem magam, jó szerepeket kapok. Játszunk a Jurányiban, a 6SZÍN-ben és a Belvárosiban, és mivel ezek a helyszínek más-más előadásokat kívánnak, a repertoár nagyon színes. A Jurányiban Maros András Redőny című kortárs darabjában például igazán drámai szerepet játszhatok, a Belvárosi Színházban futó vígjátékokban viszont a bohóc énemet is meg tudom mutatni. Ilyen a Tok-tok, avagy hogy pattog a kocka? vagy a Mezítláb a parkban című romantikus komédia.
MN: Milyen szerepek és milyen műfajú darabok inspirálnak leginkább?
LL: Az évek múlásával és azzal, hogy közben édesanya is lettem, jólesik rétegzettebb figurák bőrébe bújni, és ebben benne van az is, hogy el kell fogadnom, nem vagyok már huszonéves. De ugyanolyan örömet okoz feszes ritmusban komédiát játszani, mint máskor drámai csöndet teremteni.
MN: Sokszor a cuki lány szerepét kapod, sohasem érezted ezt skatulyának?
LL: Igyekszem minden szerepemet rétegzetten fogalmazni, és azért a Redőnyben vagy a Brooklyni mesében játszott szerepeim sem igazán cukik, sőt néhány évvel ezelőtt Lady Macbethet is játszottam a Móricz Zsigmond Színházban, így nem érzem magam beskatulyázva.
MN: Játszol a Tapasztalt asszony című előadásban, amelyben azt boncolgatjátok, hogy mi a feladata egy nőnek, ki tartja össze a családot. Te is anya vagy, van egy fiad, mit gondolsz erről?
LL: Anyukámmal, aki balettművészként az egész világot „betáncolta” és szakmájának egyik legjobbja volt, sokat beszélgetek arról, hogy egy ilyen teljes embert kívánó hivatás mellett mennyire lehet a családot összetartani, anyaként igazán jelen lenni. Persze tudom, a balett nagyon szélsőséges példa. Ott általában a szülés után hat héttel visszamennek táncolni, ami elképesztő, de érthető is, hiszen a pálya sem tolódhat ki annyira, mint egy színész esetében. Rendre arra jutunk, hogy a családi élet nem tud olyan hagyományosan működni, mint egy polgári foglalkozású ember életében; ha akár csak azt nézzük, hogy színészként az ember egy hónapban húsz estét nem tölt otthon. Ugyanakkor szerencsére a gyerekek alkalmazkodnak az életkörülményekhez. Nálunk például kialakult, hogy a fiam, aki egyébként sosem volt egy nagy alvó, simán meg tud várni, amíg hazaérek előadás után, így sokszor együtt alszunk el. Összességében azt gondolom, hogy a szülők lelki- és mentális állapota van igazán hatással a gyermek hogylétére, én pedig sokszor tapasztalom, hogy a feldobottságom átragad a fiamra, és ha boldog vagyok a hivatásomban, ezt az energiát haza tudom vinni, és fel tudom használni anyaként is.
MN: Két adaptációban is játszol, a Lavina egy filmadaptáció, a másik a Lila akác lokál, a Szép Ernő-darab átirata. Megnézted a filmet, elolvastad a darabot?
LL: Ez projektfüggő, mert például a Lavinánál szándékosan nem néztem meg a filmet.
MN: Miért nem?
LL: Nem akartam, hogy befolyásoljon. Azt gondoltam, úgy lesz jó, ha magamból fogalmazok, vagy abból, amit együtt kihozunk belőle a rendezővel, és nem egy meglévő alakításhoz képest járom végig az utat. A Lila akácnál nem is a darabot, hanem a szintén Szép Ernő által korábban írt kisregényt kezdtem el olvasni. Az előadásban az első, ligetben játszódó „pados” jelenetünk, amelyben a két fiatal találkozik, hosszú oldalakon keresztül van leírva a könyvben, és nagyon érdekes volt olvasni, hogy milyennek ábrázolja Szép Ernő Mancit, akit játszom. Ebből például becsempésztem bizonyos elemeket az alakításomba.
MN: A Lila akác lokálban azt a kérdést is feszegetitek, hogy milyen volt a szerelem régen, és milyen most. Van ebben különbség?
LL: A szerelem érzésében szerintem nincs különbség, de a világ, ami körülveszi a két embert, az megváltozott. Manapság bárkit azonnal elérhetünk, elég, ha a nevét tudjuk az illetőnek, ráírhatunk bármikor. Így a romantikája talán kissé elvész egy épp megszülető szerelemnek. A Lila akácban egy hónapot kell várnia Mancinak azután, miután életében először – a már említett ligeti jelenetben – találkozik Palival, pedig ez idő alatt végig csak a férfi után vágyakozik. Talán a legfontosabb különbség a száz évvel ezelőtti és a mai szerelemben a világ felgyorsulása, ami miatt egy kapcsolat is gyorsabban szintet léphet, vagy lepereghet.
MN: Hogyan lehet megjeleníteni a szerelmet a színpadon?
LL: Ha van egyfajta kémia, egy megmagyarázhatatlan erő két színész között, az sokat segít.
MN: De mi van, ha olyan partnert kapsz, akivel nincs kémia?
LL: Az egyik volt osztálytársamnak az volt a megoldása erre a helyzetre, és ez azóta sokszor eszembe jut, hogy biztos, hogy van legalább egyvalami, ami tetszik a partneredben, amit ki tudsz ragadni, például hogy szép a szemének a színe, és onnantól meg kell próbálni erre az egyvalamire fókuszálni, abba „beleszeretni”. Így előfordul, hogy egy próbán valami egyszer csak megszületik, amit aztán estéről estére újra meg kell gyújtani, de van egy mag, s ahhoz vissza lehet nyúlni.
MN: A legenda háza című előadásban Hernádi Judittal játszol. Ezt a darabot egy volt színésznő írta, aki a pálya bizonytalansága és a szakma kiszolgáltatottsága miatt nem folytatta. Te mennyire érzed ezt?
LL: A bizonytalanságot jelen pillanatban semennyire, ugyanakkor tudom, hogy mennyi minden dől el a színész „feje fölött”, úgy, hogy nem is tud róla. Kevés a valódi ráhatásunk arra, hogy milyen szerepeket kapunk, és nagyon szubjektív a teljesítményünk megítélése is, ami természetes, de nehéz elfogadni. Fontosnak tartom ugyanakkor, hogy egy előadás vagy premier után gratuláljunk az alkotóknak, mert ez teljesen független attól, hogy valami tetszik-e vagy sem; hiszen a beletett munka elvitathatatlan és tiszteletre méltó.
MN: Azt nyilatkoztad valamikor, hogy ha valami rosszulesik egy próbafolyamatban, akkor most már fel tudsz szólalni akkor is, ha feszültséget szül. Mi esik rosszul?
LL: Ezek nem feltétlenül a próbafolyamathoz kötődnek, hanem alapvetően az emberi kapcsolatokhoz. Mostanában tanulom, és ez is a felnőtté váláshoz tartozik, hogy ha konfliktushelyzetbe kerülök, és valami rosszulesik, ne nyeljem le csak azért, hogy elkerüljem a nekem nehezen elviselhető feszültséget. Most már fontosabb, hogy elkerüljem a későbbi rágódást, mert az a típus vagyok, aki folyamatosan visszajátssza, hogy mit kellett volna mondania…
forrás: https://magyarnarancs.hu