Göttinger Pál: Ezt nem lehet megcsinálni - tárcanovella a Telexen

Egyhetes összművészeti fesztivállal ünnepli egyéves fennállását a DANTE Közösségi Alkotótér. A fesztivál fellépői a DANTE körül gyülekező alkotókból állnak össze, akik erre az alkalomra készülnek sehol máshol nem hozzáférhető programokkal. Ennek kapcsán írt egy rendhagyó programajánlót egy tárcanovella formájában Göttinger Pál színész, szerző, rendező.

Göttinger Pál: 

Nem lehet megcsinálni

Az Első Szülinapi Fesztivált készítettük elő nagyban. Tele volt a hely, és itt nincs iroda, össze kellett zsúfolódni az egyik kicsi asztalnál. Gréti hitetlenkedve sorolta, hogy ki mindenki mondott simán igent, Jordán Tamás, Székely Csaba, Beck Zoli, Jászberényi Sándor, Tallér Edina, Tempfli Erik, Koós-Hutás Áron, Veiszer Alinda meg még sokan mások. Akkor ez kész! – rivallottunk egyszerre, Jászberényi Gábor felugrott, mert whiskey-t akart hozni mindenkinek. Nekünk is, meg mindenki másnak is, akit látott. Megvan a program, most már csak várni kell az április 26-át, hogy kezdődjön végre.

– Most már mindig ilyen meleg lesz. – közölte Tamás, amikor másfél évvel ezelőtt odalépett a pincelejáróhoz. Zsákokkal vacakoltunk ott. Végignézett minket a hályogos szemével, azt sem lehetett tudni, fókuszál-e.

Senki nem tudta, hogy ő honnan lett, de mindenki ismerte. Színészbüfékben, a hetedik kerületben, de még a régi pécsi színházi találkozókon is lehetett látni sokszor, ahogy bolyongott. Mindig későn este. Egyszer reggelig beszélgettem vele a Rejtő Jenő utca csúnyábbik végén, tizenöt éve, de attól még én se ismertem. Valaki azt mondta, hogy régen színházigazgató volt vidéken, ez nyilván nem lehetett igaz – recsegő hangja mintha a szinkronból, arca mintha a régi Rivalda-könyvek fekete-fehér lapjairól lett volna ismerős, gyerekkoromból. Iszonyat nagy szövetkabátot és stólaformán odavetett sálat viselt mindig, ettől nagyon rossz szaga volt neki. Pláne most, kánikulában. Letettük a zsákokat, Jászberényiék kezdték mondani, amit a kérdezősködőknek szoktak: itt lesz a DANTE, klub lesz és színház lesz, közösségi programok is lesznek, esetleg később terasz is.

Nem bólogatott, nézett lefelé a sötétbe. Arca kifejezéstelen. Aztán ránk emelte a szemét, szakállas arcában feketéllő szája megremegett. Halkan mondta:

– Ezt nem lehet megcsinálni, fiúk. Ráadásul Budán. Nem lehet. Ti melyik országban éltek. Nem fogják engedni. Lenyúlják. Bezáratják. A lakók, vagy akiknek fáj valami, valami… szabad. Nem lehet.

Mi hárman egymásra néztünk.

– Nem bizony! – rikkantotta Jászberényi virgoncan, mint valami huszártiszt, aztán leugrándozott a lépcsőkön.

Söndi rám nézett, szelíd, de már igazgatóias arccal. Mindenütt poros volt, a nyakánál szürkésfekete sárrá kenődött a mocsok, kezében spakli. Elindult ő is lefelé. Értettem a szóból. Adtam egy cigit Tamásnak:

– Na és aztán.

Vállat vont, nem köszönte a cigit. Felszállt a tizenhetesre, pont ott volt a megálló az ajtónk előtt.apítói.

Lenéztem a hűvös pincébe, ahol önkéntesek feje látszott a mellkasig érő szemét meg a törött téglák között. Mindenféle színházszerető lányok, markos színészek, táncosok, fotósok, meg az egyik srác ismerősének az ismerőse, aki fűtésszerelő. Ekkor még nem volt villany odalenn. Biciklis fejlámpák kis fényei rakosgatták szótlanul a téglákat innen oda, szemlátomást reménytelenül. Mint utóbb kiderült, csak sittből hetven tonnányi volt odalenn, szemétből talán még több.

Meredten néztem ezt. Sütött a nap, dőlt a víz rólam. Jövő héten nyitunk. És aztán úgy is kéne maradni, évekre. Nem lehet megcsinálni.

Cigarettát vettem elő, elnéztem a villamosmegálló felé.

Hirtelen valami fehér villant, jelenés röppent a nyakamba, alig kaptam levegőt. Ismertem ezt a lányt valahonnan a színházasdi környékéről. Ruganyos termet, napsütötte tükörsima bőr, lepkekönnyű vászonpóló, aprócska farmersort, túraszandál. Visszaöleltem, ő megszorított. Szégyenkeztem, hogy büdös lehetek a zsákhordástól.

– Ti mit csináltok itt?

Úgy nézett, hogy nem is hebegtem. Simán mondtam el az egészet, amit az előbb a Söndiéktől hallottam, színház, klub, ezek.

– Jéééééézusom, de jó ez!

Fölkacagott, ettől én is. Le akartam hívni, nézzen körül, de a kacagásban már benne volt, hogy siet. Visszaugrott a villamosra.

Egy örökkévalóságnyi cígöléssel később a kész klubban üldögéltünk a stábbal, és felkiáltottunk egyszerre: akkor ez kész! Gréti lecsapta a laptopot, Jászberényi a pult mögé rohant, hogy mindenkinek hozzon valamit, én felsétáltam a Török utcára, köd volt aznap este, süvített a szél. Az egyik alacsony ablaknál, ahol a pince dugig telt klubjára lehetett látni, Tamás állt. Nagykabát, sál, borzas ősz haj. Nem láttam azóta. Odaléptem, akartam volna büszkélkedni, hogy na látod-látod, kipakoltuk, felújítottuk, belaktuk, már egy éve nyitva vagyunk, rendes színházműsor van, válogatott italok, esténként tömeg…. Rácsaptam a hátára (honnan jött ez?), meg sem rezdült. Ettől megijedtem. A koszos barázdákban könnyek rezegtek, egyszerre csillogtak bennük a hideg utcai lámpák és a benti meleg fény. Lassan fordult felém, megölelt. Nem mozdultam, de kitépni sem akartam magam, álltam abban a savanyú kabátszagban.

– Ez egy… színház. – mondta nagyon halk recsegéssel, amikor elengedett. Szinte könyörögve nézett a szemembe. Valamit még akart volna, kérni valamit, látszott a mozdulaton. De mögöttünk dübörögve megállt a villamos, az ablaka felől a nevemet hallottam. Sarkon fordultam, ott volt a lány, nevetett hófehéren, nekinyomott a plexinek egy kinyomtatott fesztiválbérletet, mellényomta az arcát is, grimaszolt. Elfordult, kis párafolt maradt utána az ablakon, ahogy a villamos elcsattogott.

– Meg például ő…. – reccsent mögöttem a hang. Tamás az arcát törölte, mosolygott. – Őt sem lehet megcsinálni.

Végre nevettünk, igaziból. Mondtam:

– Nem mindent lehet. Mit akartál az előbb?

Legyintett.

– Hideg van most már. – dörmögte még. Biccentett, aztán elkacsázott a Margit utca felé.

Néztem még kicsit a villamos végét, ahogy eltűnt a körúton.

forrás: https://telex.hu