Sóvári-Fehér Anna, a Pokoli rokonok színésznője: „Elfogadom magam a hibáimmal együtt, és ettől minden a helyére kerül”

Friss pályakezdőként álmodni sem lehetne tökéletesebb indulást, mint ahogy Sóvári-Fehér Anna színésznővel történt. A Thália Színház művészével azonban nem szaladt el a ló, sőt, nagyon stabilan áll a Földön, nem véletlen, hogy korábban a versenysportban tartóemberként számíthattak rá.

Sóvári-Fehér Anna nagyon szereti a szerelmet, a varázslatos dolgokat. Valószínűleg azért is, mert sokszor talán túlzottan is érzékeny

A színház mellett a Pokoli rokonok című sorozatból is ismerhetjük. Nemrég lefutotta a félmaratont, csak azért, hogy a civil életében is legyen egy olyan szintugrása, mint amilyen a szakmai pályáján. Sóvári-Fehér Anna magánéletét óvja, viszont a saját magával folytatott küzdelmeiről őszintén mesélt.

Volt valaki művész a családotokban?

Nem tudok róla, hogy lett volna. Anyukám óvónő, tanítja a gyerekeket verset mondani, énekelni, jó érzéke van ehhez. Engem ötéves koromtól vitt magával színházba, már akkor felnőtt bérletem is volt. A nagymamámnak rendkívül jó kézügyessége van, gyönyörűen horgol, édesapám pedig az utóbbi években elkezdett gitározni, ami nagyon jól megy neki, talán mindannyiunkban van művészi hajlam.

A színház szeretete határozta meg a pályaválasztásodat?

A szereplés soha nem állt tőlem távol, sokat jártam vers- és mesemondó versenyekre. Hét évig versenyszerűen aerobikoztam, többféle sportot is kipróbáltam, szerettem énekelni, táncolni. Jól tanultam, egy időben például pszichológusnak készültem. Aztán egyszer csak belém hasított a felismerés, hogy mégsem arra vágyom, és arra is emlékszem, hogy anyukám főzött a konyhában amikor közöltem vele, hogy színésznő leszek. Annyit mondott: „jó, legyen így!” Semmilyen ellenállás nem volt, nem akartak lebeszélni, elkezdtem járni a helyi musicaltanodába, majd különböző színjátszókörökbe, és nem is felvételiztem máshová.

Komoly kört tettél az országban, mire beteljesült az álmod.

Igen, mert az egyetemi felvételin a harmadrostán kiestem, ezért a Pesti Magyar Színiakadémián töltöttem egy évet Felhőfi-Kiss László osztályában, majd újra felvételiztem Kaposvárra, és akkor már sikerült. Eperjes Károly és Szalma Tamás osztályába jártam, bár közbeszólt a covid, ami eléggé megnehezítette a lehetőségeinket, nem adtuk fel, alkalmazkodtunk a körülményekhez. Ha valamiben biztos vagyok, azt tűzön, vízen átviszem. Nem szoktam megijedni, ha rögösnek tűnik az út és ebben száz százalékig hittem.

Nyíregyháza után Budapest elég nagy váltás, könnyen megszoktad a fővárosi pezsgést?

Nem, az első találkozásom Pesttel nem volt jó élmény. A képzés nagyon hasznos volt, de akkor a város nekem hangos és zsúfolt volt. Ráadásul egy középiskolai kollégiumban laktam, ahol nagyon szigorú szabályok voltak, én pedig nem viselem túl jól a korlátozásokat. Ha én állítom magamnak, az rendben van, de ha mások, feleslegesnek is érzem ezeket a szabályokat, nem mindig tudom vagy akarom azokat betartani.

A nyüzsgés után ismét nyugalmasabbak lettek a napjaid: Kaposváron éltél. Mit hozol onnan?

Egy olyasféle rátermettséget, hogy minden nehezítő körülmény ellenére is színházat kell csinálni. Nem voltunk szem előtt, ezért nehezebb volt a helyzetünk, nem igazán kapkodtak a szakmából, hogy Kaposvárra jöjjenek vizsgaelőadásokat nézni, de ez edzett is, mert kitartóbbak és önállóbbak lettünk. Megtanultam, hogy meg kell hallani mások véleményét, megszűrni és az arra érdemes gondolatokat beengedni, mert rengeteget formálnak az emberen.

Számos apróságnak tűnő, fontos dolgot is ott szívtam magamba, mint például, hogy utcai cipővel és civil ruhában nem megyünk fel a színpadra, és mivel én alapból is nagyon kíváncsi vagyok, ott még jobban kinyíltam. Megtanultam tisztelni a múltat, hogy kik voltak az elődeink, és mennyi értéket hordoz a színház. A tudásvágy, ami alapból megvolt bennem, nagyon felerősödött Kaposváron.

Most pedig a főváros közepén vagy, és friss végzősként szerződést is kaptál. Tudod, hogy ez óriási dolog, főleg manapság?

Ez az egész egy szinte felfoghatatlan áldás az életemben. Harmadéves voltam, amikor Győrbe kerültem gyakorlatra, én voltam a fiatal Fedák Sári a róla szóló előadásban, Kubik Anna mellett. Már az mesés, hogy így indult a pályám! Berettyán Nándor, aki akkor a Karinthy Színházat igazgatta, látta az egyik vizsgánkat és meghívott a Szarvaskirályba, Kelemen József, egyetemi tanár és a Thália Színház főrendezője pedig felkért, hogy játszak a Komédia egy bankrablásról című előadásban a Tháliában.

Hirtelen annyi jó dolog történt velem, hogy csak kapkodtam a fejem! A szakmai gyakorlatomat töltöttem a Tháliában, ami öt szerepátvételből és három új bemutatóból állt. Intenzív és mozgalmas időszak ez, nagyon szeretem, a pörgés is igazán nekem való!

Jelenleg kilenc szerepet játszol, rendesen a mélyvízben vagy. Melyik az a darab, amelyik a legközelebb áll hozzád?

Jelenleg a Romantikus komédia és a Madám Bizsu. A többit is nagyon szeretem, de ezek különösen kedvesek a szívemnek.

Mennyire vagy romantikus?

Azt hiszem, egyszerre vagyok földhözragadt és reménytelenül romantikus! Nagyon szeretem a szerelmet, a varázslatos dolgokat. Valószínűleg azért is, mert elég érzékeny vagyok, sokszor talán túlzottan is.

A darab címe kicsit félrevisz, mert ez nem egy rózsaszín ködben úszó lányregény, hanem egy elgondolkodtató történet, ami kifejezetten humoros is. Számodra mi az üzenete az előadásnak?

Én azt gondolom, hogy azok a valós érzelmek, amelyek igazán erősek és van létjogosultságuk, azok utat törnek maguknak. Tök mindegy, mennyi idő telik el, ha két ember összetartozik, akkor előbb-utóbb valamilyen úton-módon egymás mellett kötnek ki. Ahogy az előadásban, úgy az életben is nagyon sok nehezítő körülmény van, ezért sem szabad, hogy rögtön az első nehézségnél megfutamodjunk, vagy feladjunk bármit, amiben igazán hiszünk.

A Thália Színházban elég régóta állandó a társulat magja, könnyen beilleszkedtél a csapatba?

Itt egy nagyon szeretetteljes légkör uralkodik, senki nem volt velem elutasító, egyetlen olyan rossz pillantást sem érzékeltem, hogy mit keres itt ez a kislány. Mivel nagyon nyitott vagyok, és azt hiszem, elég jól alkalmazkodom, nem volt gond a beilleszkedéssel. Amiben csak tudtak, segítettek, és én is igyekeztem, tehát magamhoz képest a legfelkészültebb voltam. Szöveget tanultam, néztem a videókat, hova kell beállni, mit, mikor kell csinálni, mit gondolok esetleg másképp az adott szerepekről, hogyan lehetne még jobb, részletesebb, teljesebb.

Igyekeztem azt a démont legyőzni, amit az agyam dobált újra és újra: hogy túl nagy falat ez neked, nem fogod elbírni! Mert valahol mégiscsak ijesztő volt, hogy negyedéves egyetemistaként a főváros közepén találom magam és főszerepet próbálok, vagy hetente más előadásba ugrok be. Utána pedig úgy elsodortak az események, hogy ez a sok csodás történés, csak most csapódik le bennem. Hogy ezek tényleg velem történnek! Alapvetően is vidám természet vagyok, sokat mosolygok, nevetek, olyan rövid ez az élet, ki tudja, hogy az ember holnap felkel-e, de amióta ennyire zajlik velem és körülöttem minden, még derűsebb vagyok, még jobban kinyílt a világom.

A színház mellett egy napi tévésorozatban, a Pokoli rokonokban is szerepelsz. Ez egy másfajta népszerűséget ad. Felismernek az utcán?

Igen, és ez zavarba ejtő, számomra még nagyon szokatlan érzés. Nemrég voltunk a családdal egy vidéki wellness szállóban, ahol összesúgtak mögöttem, de volt, aki le is szólított. Közös fotót is egyre gyakrabban kérnek, és volt már olyan mókás helyzet is, amikor valaki szólt, hogy hasonlítok egy színésznőre. Nagyon sok üzenetet kapok, jól esik az a rengeteg szeretet, ami áramlik felém. Ezek amolyan felfoghatatlan örömök számomra, és tanulom még, hogy hogyan kell befogadni.

Ha látod, hogy figyelnek, akkor másképpen viselkedsz? Nem feltétlenül tudatosan, hanem inkább ösztönösen?

Ez azért nehéz nekem, mert igazából nem nagyon szeretek viselkedni. Nem is nagyon szoktam, de eddig erre nem is kellett különösebben figyelnem. Ha az jut eszembe, hogy szívesen felmásznék egy fára, akkor felmászok, és nem azt nézem, hogy ezt valaki jó szemmel nézi-e. Főként a saját szabályaimhoz szeretek alkalmazkodni.

Milyen saját szabályaid vannak?

A legtöbb időszakos. Van, ami a mozgásra, az étkezésre vonatkozik, vannak, amik a feladataim elvégzésére. Most például böjtölök, és ez idő alatt egyetlen korty alkoholt sem iszom. Volt, hogy kitaláltam, hogy lefutom a félmaratont, és akkor felkeltem és lefutottam. Mert ezekben szigorú és következetes vagyok magammal. Természetesen vannak gyengébb időszakaim, amikor nem úgy sikerül valami, ahogy elhatároztam, de akkor újrakezdem. Soha nem adom fel!

A színházban is ilyen vagyok, egy stréber kocka, aki már a rendelkező próbára tudja a szöveget, erre a forgatás csak rásegített. Ahhoz ugyanis egész nyáron szöveget tanultam egyik napról a másikra. Ezek olyan képességek, amik egyszerűen fejleszthetők. És mivel ebben éltem öt hónapig, utána könnyűszerrel megtanultam a Romantikus komédia szövegét. De én mindig örömmel tanulok, szerintem ez engem doppingol is.

Tavaly másodszorra költöztél Pestre, jobban érzitek már egymást a várossal?

Igen, most már nagyon jól érzem magam. Az is jó, hogy zöldebb környezet vesz körül, és nagyobb a nyugalom. Soha nem gondoltam volna, hogy a nyugalom az én terepem, mert alapvetően van bennem egyfajta nyüzsgés. De most érdekes módon sok minden a helyére került, azt hiszem, lassan elfogadom magam az összes hibámmal együtt, amikkel régóta küzdök.

Mivel volt bajod korábban?

Szinte mindenhol megkaptam, hogy én vagyok a ducibb, mint a többi, vicces lány. Anyukám mindig azzal vigasztalt, hogy csak erős a csontom, de igen, testesebb voltam, mint a környezetemben élő, hasonló korú lányok. Óvodás korom óta küzdöttem ezzel. De most már elfogadom magam, és tudom, hogy az én testemnek is van létjogosultsága.

Nem minden huszonéves lány hosszú hajú, csillogó szemű, százhetven centi és negyven kiló. Amikor verseny aerobikoztam, akkor a legjobb barátnőmmel mi voltunk a tartóemberek. A mi hátunkon álltak azok, akik a gyönyörű figurákat csinálták. De nagyon hasznos volt, mert megtanultam tartóember lenni, és ma már sokkal kényelmesebben érzem magam ezekben a pozíciókban. Amikor a Színiakadémián kevesebb volt a lány a táncórán, én mindig fiút táncoltam. Szóval volt azzal dolgom bőven, hogy a női energiáimnak teret engedjek.

Mi segített önmagad elfogadásában?

Szerintem az, hogy azt érzem, most abszolút a helyemen vagyok. Külsőleg is kapok folytonos visszaigazolásokat, de főleg az számít, hogy magamban helyre kerültek a dolgok. A közösségi médiában sokszor minden és mindenki olyan tökéletes, de én szeretem a saját tökéletlenségemet. Nagyon sokat segített egyébként a Fedák Sári szerep az önelfogadásban.

Akkor kezdtem magam megszeretni, és azt hiszem most már nagyon jó úton járok. De a futás is rengeteget segít, kitisztítja az agyamat. És arra is rájöttem, hogy igazából tök felesleges bárkivel is összehasonlítani magam, mert belőlem egy van, mindenkiből egy van, amire más alkalmas, arra én nem vagyok. Amire én vagyok alkalmas, arra a másik ember nem. Vagy inkább nem tudja senki pontosan úgy csinálni, ahogy te csinálnád.

Ahogy Fedák Sári mondja: „mások sikere nem az én kudarcom, mások kudarca nem az én sikerem”. Én hiszek abban, hogy a Jóistentől mindig azokat a feladatokat kapom, vagy azokat a problémákat, amikkel nekem meg kell küzdenem, amiben fejlődnöm kell és mindig kapok hozzájuk mankókat vagy embereket is segítségül.

Ki lett a legfontosabb új barát az életedben Pesten?

Balázs Andi igaz barátom, akivel a Karinthy Színházban ismerkedtünk meg, vele az első pillanattól kezdve egy hullámhosszon vagyunk. Szétültettek minket az olvasópróbán, mint a gyerekeket, mert valamin mindig nevettünk. Másnap hozott nekem egy ceruzát, aminek a végén egy szívecskés dísz lógott, mert amikor meglátta, arra gondolt, hogy ez tetszene nekem. Nagyon tetszett, onnantól kezdve az életem fontos része lett. Nagyon sokféleképpen tudunk kapcsolódni, amikor csak tudunk, találkozunk és minden nap beszélünk telefonon.

Mivel kapcsolódsz ki, mi tölt fel?

Nagyon szeretek a családommal, a szerelmemmel, a barátaimmal lenni, ez tölt fel igazán. A legjobban a futás tud kikapcsolni, de sokat olvasok, és szeretem a kézműves dolgokat, az igazán jó filmeket. Kíváncsi vagyok, mindennek utánajárok, ami abból is fakad, hogy régebben mindig attól féltem, hogy butának tartanak. Van bennem arra vágy, hogy minél többet tudjak, és jó érzés, ha felülemelkedhetek azokon a gátakon, amik megnehezítik a létezésemet.

Szerintem csodálatos, mennyi mindenre képes az ember! Minden nap úgy kelek és fekszem, hogy hálát adok a Jóistennek. Sokat beszélgetek vele, és magammal is. Látom a dolgok összefüggéseit, ha nem jó dolog történik velem, akkor azt szükséges rossznak hívom. Igyekszem arra figyelni, hogy mi, mit, és hogyan szolgál az életemben, és ezekből mindig levonom magamnak a következtetéseket.

forrás: https://www.glamour.hu